Kérem, majdnem elfelejtettük. Pedig soha nem tudnám megbocsátani magamnak, ha nem emlékeznék meg Orbán Viktor születésnapjáról, pláne, hogy ez a tegnapi az ötvenhatodik volt: és, mint majd látni fogjuk, hercig, illő kis ajándékocskát kapott rá. A kis okos, akinek beugrott ez a játék a számokkal, most valószínűleg a borravalóját számolgatja.
Illetve a bank számolja helyette, igen helyesen, hiszen ezért tartjuk a pénzintézeteket, az enyém például épp ma reggel értesített, hogy valamiféle rejtelmes kényszerhitel-kamat fizetés miatt levontak tőlem két (2) magyar forintot, miáltal egyenlegem mínusz 691 forintra csökkent. SMS-ben értesített, aminek a díja azért jóval több, mint két forint, de félre bánat, félre bú, azt is én fizetem, meg hát lesz ez a mérleg még pozitív is, és nem azon az úton érem el a növekményt, hogy ajándékokat találok ki a kormányfő születésnapjára.
Na, de hát miről beszélek? Arról, hogy a csütörtöki Magyar Közlöny 3204. oldalán található 129/2019 számú kormányrendelet szerint a Veritas Intézet kapta meg az eddig az Országos Széchenyi Könyvtár által működtetett 1956-os Intézet – Oral History Archívumot. A kormányrendelet fogalmazása szerint „beolvadásos kiválással”. A rendeletet aláírta: Orbán Viktor.
Alá lehet, hogy ő írta, de az ötletgazda valószínűleg nem ő volt, inkább valami közepes rangú, ám ambiciózus, feltörekvő káderre gondolnék, elvégre az ember szereti ugyan a születésnapját, de ritkán ad rá magának ajándékot. Azt tetszik mondani, hogy nem is Orbán kapta, hanem a Veritas? És a Veritas kinek az udvari intézete (egy a sok közül)? Meg hát nagyon kilóg a lóláb: ötvenhatodik születésnapra Ötvenhatos Intézet, ez már majdnem olyan, mint egy szám formájú gyertyadísz a tortán, bár mondjuk olcsóbb és hasznosabb lett volna megvenni neki az ötvenhatos buszjáratot, de késő bánat, ebgondolat. Az is igaz, ahogy a magyar tudomány áll, lehet, hogy az ötvenhatos busz már drágább. Sokat levon a meglepetés erejéből, hogy az ünnepeltnek is alá kellett írnia a határozatot, de Hunniában még születésnapon sem lehet gazda nélkül csinálni a számadást.
Abban van egy sajátos, neres báj, hogy maga az intézet igazgatója is a sajtóból értesült a változásokról: Rainer M. Jánosnak fogalma sem volt arról, mit műveltek a feje felett, nem tudta, hogy eladták intézetestől együtt „le a folyón”, ahogy a Huckleberry Finnben mondanák, eladták lábon, mint a kukoricát szokás. Mint azt a 444-nek nyilatkozta:
„Azóta jó néhány óra eltelt, nagyon sokan hívtak, barátok, kollégák, hogy kifejezzék a szolidaritásukat, de két helyről azóta sem kerestek: a Széchényi Könyvtártól és a Veritastól.”
De különben sem lehet folytatni a kutatásokat.
„A Széchényi könyvtár egy vezető közintézmény, számottevő autonómiával, ahol a tudományos kutatás az akadémiai szabadság alapelvei szerint folytatódhatott. Egy kormány által alapított háttérintézményben ez nyilvánvalóan nem így van, hiszen ott a kormányzati igények szabják meg az irányt, a témát, a stílust, az egy radikálisan más közeg.”
Na jó, Viktorka megkapta a kis ajándékát, de nekünk mit jelent ez?
Alsó hangon is azt, hogy mától Pruck Pált mindenképpen Dózsa László Ezerkilencszáznegyvenkettőnek hívják, de persze a történelemtudomány szempontjából lényegesebb, hogy bárkit hívhatnak majd bárkinek, szükség és igény szerint. És meg lehet majd állapítani akár azt is, hogy 1956-ban Orbán Viktor saját kezűleg verte ki a Corvin közben. Mármint az oroszokat. Illetve a szovjeteket, mert az oroszok jó barátaink, a szovjetek az ellenségeink, és senkit se zavarjon az a mellékkörülmény, hogy a szovjetek meglepően nagy része volt orosz.
Ezzel párhuzamosan majdnem elsikkadt az a hír, miszerint a Schmidt Mária által vezetett XX. Század Intézet két, a Fortepan által feldolgozott és közzétett fotóséletműre is lecsapott, és megvásárolta a tulajdonosaitól. A XX. Század Intézet azonnal levétette a képeket a Fortepanról, aminek digitalizálása sok-sok munkaórába került, de az intézet honlapjára nem került fel.
Mondom én, hogy Pruck Pált mindenképpen átkeresztelik Dózsa Lászlóra. De megéri nekik?
Bizonyos szempontból igen. A Fidesznek már a korai kezdetektől meghatározó volt a kapcsolata 1956-tal, Orbán Viktor - durva képpel - fél lábával Nagy Imre koporsójára hágva emelkedett az országos politikába, és úgy liberális, mint később konzervatív-jobboldali korában a párt folyamatosan hivatkozási alapnak használta a forradalmat.
Amivel csak néhány lényeges probléma van. Nevezetesen az, hogy kicsit sem nevezhető jobboldali megmozdulásnak. Azok a lázas napok heterogén mozgalmakat kavargattak, még azok sem voltak okvetlenül egy világnézeti platformon, akik egymás mellett lőttek, egymást támogatva: ennek többek között az is volt az oka, hogy egyszerre volt szó ideológiai forradalomról (egy élhetőbb szocializmus létrehozása érdekében), megszállók elleni harcról és menet közben az égegyadta világon mindenről, bosszútól rablásig, nem lehet egy kalap alá venni az elkötelezett baloldali Angyal Istvánt, Auschwitz túlélőjét Mindszenty érsekkel. És egyiküket sem a Köztársaság téri lincselőkkel.
Nagy Imre életútja sem sorolható be a mai kategóriák alapján egyértelműen ide vagy oda: de 1956 megítélése már Kádár János idején is bajos volt, ugyanis nem lehet az akkori eseményeket utólag, későbbi szempontok alapján beskatulyázni. Kádár mindenképpen azt az álláspontot képviselte, hogy 1956 forradalma radikálisan szélsőjobboldali lett volna (ami kicsit sem igaz). De Kádárnak ez a megközelítés felelt meg a legjobban. Viszont mivel a tények köszönő viszonyban sem voltak a valósággal, 1987-88-g maximum a Beszélő és Krassó György foglalkoztak komolyabban 1956-tal (meg Moldova György néhány regénye) – jellemző is, hogy a köznyelv, elkerülendő az értékelést, „eseményeknek” nevezte a forradalmat, ha véletlenül szóba került.
De nem került szóba, mindenki ügyelt arra, hogy ez a téma még véletlenül se legyen közbeszéd tárgya.
A magát konzervatívnak tartó Antall József érdekes módon szintén Kádár álláspontján volt 1956 politikai pozicionálásában: ő is jobboldali-népnemzeti, erősen klerikális 1956-ot látott volna szívesen a köztudatban, csak míg Kádárnál ezek egyértelműen negatív jelzők voltak, Antallnál pozitívak. A valósághoz az antalli megközelítésnek sem volt sok köze, sőt, alig volt valamennyi, de a köztudatban tovább erősítette az „ötvenhatos jobboldaliság” mítoszát.
Aztán a következő kurzusok is lenyúzták a maguk bőrét ötvenhatról, mindenki a maga javára értelmezte a történteket (bár annyira egy párt sem használta ki és fel a forradalmat, mint a Fidesz és annyit egyik sem hazudott róla), a mostani állapot már közelebb van a tündérmesékhez, mint a történelmi tényekhez, nem volt tréfa az, amikor egy létező forradalmárt szimplán behelyettesítettek volt egy kurzuslovaggal, és azt hitték: a többi hazugság mellett ez is el fog csúszni. Korábban behatóan foglalkoztam az üggyel: nem csúszott át a hazugság.
Viszont ötvenhat valóban egy ideológiai svájcibicska lehet. Ugyanis olyan sok ember vett benne részt, annyira különböző okokból, és annyiféle világnézetet képviseltek, hogy bármire felhasználható. Van ilyen ötvenhatos és olyan, nem is beszélve az amolyanokról. Egyáltalán, a legjobban egy nagy pártra hasonlít, amiben mindenre akad egy alkalmatlan ember.
Ha nem akarjuk, hogy valamelyik rendszerváltás utáni kormánypárt saját értelmezésében maradjon meg ez az eseménysorozat az utókor számára, csakis a tárgyilagos, pártoktól független történelemtudományra számíthatunk, a még élő szemtanúk elbeszéléseire, a még rendelkezésünkre álló adatok archiválására – hogy úgy ne járjunk, mint az egyiptológusok a kádesi csatával, melyet a hettiták is megnyertek, az egyiptomiak is, mármint saját forrásaik szerint, csak éppen mivel az egyiptomi hieroglifákat jóval korábban fejtették meg, mint a hettita írást, vagy fél évszázadig úgy tanították, hogy Második Ramszesz győzött. Ma már tudjuk, hogy nem egészen így történt, csak az ő propagandistáinak a feljegyzéseit olvastuk előbb (most nagyon leegyszerűsítettem a történetet).
Ezt a tárgyilagos, tudományos elemzést, dokumentálást, archiválást végezte eddig az 1956-os Intézet, ez vált lehetetlenné a tegnapi születésnap óta. Most vagy eldugják az eddigi eredményeiket, vagy megsemmisítik – ugyanis nincs olyan élő magyar kormány, amelynek a valódi ötvenhatra lenne szüksége, a mostaninak pláne nem, nekik nem a tények kellenek, hanem az ideológiai svájcibicska, az állandó és igény szerint bármikor változtatható hivatkozási alap.
Nagy Imre szobrának méltatlan vándorlása, éjszakai ellopása a korábbi helyéről is azt mutatja: a mostani hatalomkufárokban minimális tisztelet sem él a tények vagy a történelmi szereplők iránt. Míg ki lehet használni valamit, valakit addig megteszik, utána eldobják, jó messzire, hogy a közelükben se legyen. Ne emlékeztesse őket azokra a kényelmetlen dolgokra, amiket mindközönségesen „valóságnak” nevezünk.
Tehát az egy dolog, hogy elloptak már majdnem mindent, ami nem volt lehegesztve vagy lebetonozva, de most lopják a múltunkat is, hogy aztán beolvasszák és azt öntsenek belőle, ami nekik tetszik. Úgy használják fel az adatokat, ahogy nekik kényelmes, ha kell, meg is hamisítsák – amire Pruck Pál esetében már volt is példa.
A tudományt a politika szolgálóleányává silányítják, amint korábban a sajtó legnagyobb részével is tették.
Az MTA léte lassan annak függvénye, hogy közbelép-e az érdekében az Európai Unió - olyan illúzióim ugyanis nincsenek, miszerint bárki is hajlandó vagy képes volna tenni egy tudományos akadémia érdekében bármit határainkon belül. Hajlandóságot még látok, képességet kevésbé.
Majd, ha megszűnik az utolsó független médium, majd, ha utólag Mindszenty lesz 1956 miniszterelnöke és Orbán Viktornak állítanak szobrot akkori hőstetteiért, akkor tessenek meggondolni, miért is nem méltóztattak részt venni semmiféle megmozdulásban, melyet az ügyben rendeztek.
De születésnappal kezdtem, azzal is fejezném be. Írtam én régebben egy zöngeményt ennek a politikusnak egy korábbi születésnapjára, azt idézném a jeles alkalomból (hátha saját magamat nem perelem be az elmaradt jogdíj miatt):
„Ötvenhat év? Kis semmiség...
száz év múlva majd nézz felénk
ahogy ismerem, élni fog
életben tartják a doktorok
nem fogadja be a hűs gödör
Belzebub fél, hogy a helyére tör”
Kicsi szívem, kicsi szám boldog születésnapot kíván.
Szele Tamás
