Kérem, fordult a kocka, és nem mondom, hogy haragszom miatta. Eddig tartott a magyar „nemzeti radikálisok”, pontosan fogalmazva szélsőjobboldaliak pöffeszkedő fölényeskedése, eddig tartottak a homályos célozgatásaik, amik arra utaltak, hogy valahol, akárhol, bárhol seregek várakoznak az ő szavukra. Eddig tartott, és nem tovább.
Persze, lehet, hogy vannak ilyen seregek, még az is lehet, hogy egyenruhát viselnek, csak az a mundér nem magyar. És nem is magyar kommandírozásra emelinti lábát. Jobban érthetnek oroszul. De miről is beszélek? Csak annyiról, hogy tegnap végre megtartották a Nemzeti Légió zászlóbontását Szegeden. Meg ám – mintegy ötven fő vett rajta részt.
Tény, hogy a Sátánban boldogult Magyar Gárda alakulásán, 2007. augusztus 25-én is csak 56-an jelentek meg, csak épp őket akkor megtámogatta a Nemzeti Őrsereg harminc fővel, és ellenük is elsöprő többség tüntetett akkor és ott – talán ezer ember is. Most is többen voltak az ellentüntetők, mint a légiósok, de a helyzet nem csak ezért nem analóg.
Azért sem, mert a Magyar Gárda alakulása idején egy baloldali kormányzat élvezett országszerte széles körű ellenszenvet – nem épp teljesen érdemtelenül, bár annyira semmiképpen sem érdemelte ki az ellenérzéseket, amennyire megkapták.
A közhangulat egyáltalán nem volt barátságos irányukban, erre a hullámra ült fel a Jobbik, a Magyar Gárda, kismillió szélsőjobb (jaj, bocsánat: nemzeti radikális) szervezet, ezt lovagolták meg szörfös módjára. Az akkori ötvenhat fő biztos lehetett benne, hogy a zászlóbontás után sokan fognak hozzájuk csatlakozni, szezonja volt az ideológiájuknak, ugyanis az állampolgárok többsége csalódni látszott a demokratikus gondolatokban. Kicsit olyan volt ez, mintha egy párszor odaégne a töltöttkáposzta, és mert többször is kozmásan kaptuk, dühünkben ciánkálit ebédelnénk helyette, csak azért, mert ha valami, hát a méreg tényleg tökéletes ellentéte az ételnek. No, de ekkora bolond sem bírt mindenki lenni, ezért aztán nem is lett a magyar szélsőjobb meghatározó parlamenti erő, a Fidesz pedig, amelytől ugyan nem idegenek a nemzeti radikális eszmék (amíg jók nekik valamire, utána letojják őket) mégsem jutott el a méreg minőségéig – ételnek tűnt az, csak romlottnak, toxikusnak, nem volt ajánlható. Épp azért választotta meg őket a kétharmad, mert az okos emberek nem ajánlották.
Az okosságból is elege volt akkoriban a magyarnak, le is mondott róla, csak teljesen mégsem sikerült mindenkinek megbolondulni.
Most meg mintha jelei mutatkoznának a józanodásnak, csak épp kozmikus méretű másnaposság kíséri őket.
De hogy kanyarodjunk vissza a tényekhez: a Magyar Gárda annak idején országos toborzókörútra indult, és rövid idő alatt több ezer tagot avattak, aztán 2008-ban kettészakadtak, 2009-ben másodfokon is feloszlatták őket, amit a Legfelsőbb Bíróság – akkor még nem Kúria – jóváhagyott, tehát megszűntek, újjáalakultak más néven, szétszóródtak kis csoportokra, elvegyültek, kiváltak, szóval a jelenség megmaradt, de nem egységesen. És azért ha adódott alkalom, bizony közösen mozdultak.
Igen, akkor voltak a menetelések. Hát hiszen ezért is hozzák létre az egyenruhás testületeket: bizonyos mennyiségű, uniformisba bújtatott ember akkor is az erő képzetét kelti az átlagpolgárban, ha nincs náluk fegyver. És kiválóan alkalmas volt ez a látvány – sőt, gyakran nem csak látvány, hanem fizikai cselekmények is – bármilyen emberi közösség félelemben tartására, terrorizálására, akiket ellenségüknek tekintenek. Márpedig a szélsőjobboldalon könnyen terem az ellenség: nehezebb volna a barátaikat felsorolni, mint az ellenlábasaikat vagy a célpontjaikat. Tény, hogy a 2006-os tévéostrom, a romagyilkosságok sorozata és az egyenruhás menetelések többnyire a cigánysorokon (és az Andrássy úton, Hősök terén, azt nagyon szerették) valósággal hiszterizálták az akkori politikai légkört. Az is volt a céljuk.
Emlékszem, akkortájt döbbenten néztük a kollégákkal, hogyan képesek a szélsőjobboldali erők bárhová olyan kétezer főt mozgósítani, az Új Színháztól Tatárszentgyörgyig vagy Dunaföldvárig – míg rá nem jöttünk, hogy képesek, képesek, de ez ugyanaz a kétezer fő! És míg a Hősök terén kevésbé látszanak, a szűk kisvárosi, falusi utcákon, tereken tömegnek tűnnek. Az sem volt véletlen, hogy a nem túl nagy Szent György téren bontottak zászlót: mégis többnek néztek ki, mintha mondjuk a Baross téren tették volna.
A köztudatban viszont megjelent egy erős, egyenruhás szélsőjobboldali testület képe, ami valamiért ingyen végzi szolgálatait (dehogy ingyen: a legdrágábbat kéri érte, ami adható, a szavazatot). Kampányoltak a Jobbiknak, igen, ha épp nem vertek valakiket, felvágták a fát az öreg néninek, hoztak vizet a kútról, mert ennek nagyon komoly propagandaértéke volt: de azért egyenruhát is viseltek, hogy látszódjék, kitől jön az áldás. Lett egyfajta hírnevük a lakosság egyik részének körében és a másik rész körében is, csak közöttük inkább hírhedtek voltak, mint híresek.
Végül is kiváló, ám eldobható propagandaeszköznek bizonyultak egy darabig. Ezt akarja most leporolni, mintegy megörökölni a Mi Hazánk a tegnapi zászlóbontással.
A Magyar Légió viszont mintha balsorsban fogant volna, a törökszentmiklósi, bemutatkozásnak szánt demonstráción egyrészt nem vonulhattak – másrészt, nem is nagyon lett volna ki vonuljon, tekintve a megjelentek számát. Pedig fontos lett volna a pártvezetésnek a seregszemle, hogy mérhessék fel, hány regrutára számíthatnak – ám elmaradt, annyira el, hogy mintha kapkodást érezhetnénk a tetteikben, a törökszentmiklósi demonstráció előtt bejelentették a Nemzeti Légió megalakulását (nehezen felejthető a háttérben álló, túlméretes sapkájú légiós képe), magán a tüntetésen nem voltak jól vagy akár csak észrevehetően láthatóak, így azt is mondhatná a Mi Hazánk, hogy minden résztvevő légiós volt. Csak már nem mondhatja, mert a tegnapi, kései zászlóbontáson látszott, hogy hányan vannak.
Olyan ötvenen.
„Walter Péter a Mi Hazánk Ifjaitól a Nemzeti Légió eseményén azt mondta, a Légió harcosai nem törődnek azzal hogy mit gondolnak a liberális hordák róluk. Szerinte vannak nézetkülönbségek a nemzeti érzelműek között, de mindenki egy célt akar: fegyelmet, rendet, tiszteletet. (...)
Ezután Födelmesi László, a Nemzeti Légió testőrségének vezetője, korábbi francia idegenlégiós következett. Födelmesi azért is csatlakozott a Nemzeti Légióhoz, mert elnőiesedett férfiakat látott, és megszólalt benne a kötelesség hangja. Világméretű gépezetről is beszélt, ami globális harcot folytat a férfiak ellen szerinte. (...)
Dorogi György, a Nemzeti Légió nemzetőr tagozatának a vezetője előadásában a legszebb magyar szavak között említette a bajtárs, a haza és az anya szavakat. Láthatólag a szónokok nem egyeztették előre a beszédeiket, ugyanis Dorogi is hosszan beszélt a Horthy-féle Nemzeti Hadseregről, ahogy a korábbi- és későbbi felszólalók is.”
Nem is érdemes tovább idézni: szélsőjobb közhellyel tele a padlás, nagyobb panelrengeteg ez, mint Békásmegyer. Az ellentüntetők most vagy kétszer annyian lehettek, mint a légiósok – az sem nagy szám, de mégis biztató az arány.
De ha a tegnapi zászlóbontás után bármelyik légiós gúnyolódni mer egy velük ellentétes oldalon szervezett flashmob résztvevőinek számán, nyugodtan a képébe lehet nevetni. Hiszen a saját zászlóbontásukon voltak kevesebben, mint az ellenük tiltakozók.
De miért?
Azért, mert kezd eljutni a köztudat ingerküszöbéig, hogy a rasszista, gonosz, kirekesztő politika a mostani problémáinkra nem megoldás. A régiekre sem volt az, sőt, soha, sehol, semmilyen gondot nem oldott meg, annál többet okozott: de 2006-2007-ben, ellenzékből még be lehetett adni azoknak, akik restek voltak gondolkodni, hogy a baloldali kormány által okozott bajokra egy jobboldali reakció lehet a megoldás, éspedig minél jobboldalibb, annál alaposabb.
Ellenben most jobboldali a kormány. Annyira az, hogy szinte már lehetetlen is jobbról előzni.
Vannak bajok?
Vannak, sokkal, de sokkal súlyosabbak, mint 2006-ban.
Csődöt mondott az ellenpontozás ötlete?
Csődöt. Nagyon kevesek fogják elhinni, hogy az a baj a kormányzattal, miszerint nem elég jobboldali.
Az már más kérdés, hogy én személy szerint úgy gondolom: a politikai inga tovább lengetése jobbról balra és vissza semmiféle bajon nem segítene, legfeljebb újabbakat hozhatna, és okosabb lenne más megoldásokon gondolkodni, a hagyományos politikai tengelyre mondjuk merőlegesen – de szerencsére nem is vagyok én politikai tényező, senki sem köteles egyetérteni a nézeteimmel.
Nem, a Nemzeti Légió nem fogja tudni megismételni a Magyar Gárda sikerét, ellenben csodás számlagyár válhat még belőle.
A végére hagytam, mi lesz az első látványos akciójuk.
„Tagjaikkal és támogatóikkal szeretnék újraírni a saját lábaikkal a történelmi Magyarország határát és gyalog végigsétálni 8000 kilométert.”
Az érdekes lesz, főleg a Kárpátok ormain, de ők tudják. Annyit mondok, hogy a szomszédos államok nem fogják tárt karokkal fogadni őket, ha egyenruhában akarnak alpinizálni, ráadásul tömegesen.
Lesz dolguk a hegyi mentőknek, úgy tűnik.
De hogy tömegszervezet ebből nem lesz, az bizonyosnak tűnik.
Szezon után vagyunk már.
Szele Tamás
