Bonyolult ám ez az egyszerű dolog, kérem, és kell némi fejtörés, míg megtalálja az ember a velejét. Arról van ugyanis szó, hogy tulajdonképpen ki kicsoda, és ki mennyire lehet manapság saját maga. És ki más lehet még az ember, sőt, ki lehet helyettünk saját magunk, vagy hogy is van ez. Ne tessék agyonütni, mindjárt megmagyarázom. Lényegében Nagy Imre miatt van az egész.

Az a helyzet, ugye, hogy a huszadik századi magyar történelem egyik alapvető fordulópontja volt 1956, a Petőfi Körtől november negyedikéig és a megtorlásig: minden ami utána jött már így vagy úgy, de abból következett a magyar politikában. Ez az időszak adta meg nagyon hosszú ideig, egyes esetekben máig a hivatkozási vagy morális alapot a döntésekhez, cselekedetekhez, legyenek azok jók vagy rosszak. Mivel pedig ezekben az eseményekben igen sok ember vett részt és roppant szerteágazó eseménysorozattal van dolgunk, még hazugság nélkül is az égvilágon mindenre található ebben a periódusban precedens és az ellenkezőjére is: hát még, ha hazudunk róla! Ezt természetesen pártunk és kormányunk is igen jól tudja, és már elég régóta igyekszik ellopni, kisajátítani 1956 emlékét, aztán, ha majd teljesen az övé lesz, arra használja, amire akarja, talán még sört is nyit vele, mert olyan nincs náluk, hogy valami nem sörnyitó.

Ezt a célt szolgálta Dózsa László Ezerkilencszáznegyvenkettő, ezt az emlékév tönkretétele, ezt az 1956-os Intézet – Oral History Archívum megalázó beolvasztása a Veritas Intézetbe, ráadásul pont Orbán Viktor ötvenhatodik születésnapján. És még annyi más, például a mostani esetünk.

Történt ugyanis, hogy megjelent a Facebookon egy bizonyos Nagy Imre Társaság.

Nagy ügy, tetszenének mondani, hiszen eddig is ott volt.

Valóban, csak az az igazi volt, az, aminek jelentős szerepe volt a rendszerváltásban is, és amelynek célja, hogy a leírásából idézzek:

„A Nagy Imre Társaság (rövidítve NIT) 1992. november 30-án alakult. Fő célja Nagy Imre mártír miniszterelnök emlékének ápolása, életművének tanulmányozása és minél szélesebb körben történő terjesztése. Feladatának tekinti az 1956. évi Forradalom és Szabadságharc mártírjai és hősei, valamint a sztálinista rendszerben lefolytatott koncepciós perek áldozatai emlékének életben tartását.”

Ez idáig rendben is volna, ez egy civil szervezet, arról szól, amit mond, voltak és vannak csoportjai, időnként belvitái, de lényegében véve az, aminek kinéz. Tagja számos ismerősöm és számos ismeretlenem, még magam is be akartam lépni pár éve, csak közbejött valami, de nincs az égvilágon semmi baj Nagy Imre emlékének ápolásával.

Annál több baj van viszont a másik Nagy Imre Társasággal. Kis ország vagyunk, az ember azt hinné egy ilyen szervezet kielégíti az igényeket, de nem: idén május 29-én regisztrált a közösségi oldalon a másik, ám azonos nevű csapat (vagy egyén? Inkább néz ki csapatnak...) 

Ennek már kissé egyszerűbb a mottója: „Nagy Imre Társaság emlékezet a mártír miniszterelnökről.” és hát, hogy úgy mondjam, biblikus értelemben is „lélekben szegényebb”, magyarul olyan egyszerű, mint a faék. Mondhatnánk, hogy de ez esetben legalább boldog, mert övé a mennyeknek országa, mondhatnánk, csak nem lenne igazunk: dehogy boldog, ellenkezőleg, boldogtalan, sértődött, mert olyan szélsőjobboldali, hogy még a mostani kormány is hozzá képest egy anarchoszindikalista összeesküvés. Migránsozik, trianonozik, szidja a „baloldalt”, jelentsen számára ez a szó bármit is... szóval, sok olyant tesz, amitől 1956 miniszterelnöke forog a sírjában. Nálam az vágta ki a biztosítékot, mikor lenácizta egy olyan ismerősömet, Magyar Fruzsinát, aki egészen egyszerűen nem is képes szélsőjobboldaliakkal még szót váltani sem. Indokolatlanul, értelmetlenül, a kötekedés, trollkodás kedvéért. Óvodás szinten.

Mire jó ez?

Sok mindenre, kérem.

Tételezzük fel – legyünk oly naivak – hogy valaki vagy valakik történetesen szélsőjobboldaliak és szintén történetesen ennek dacára ápolni kívánják Nagy Imre emlékét. Mondjuk ez náluk egészen a miniszterelnök életrajzának harmadik oldaláig tartana, mert legkésőbb ott kiderül, hogy Nagy Imre bizony – kommunista volt. Még 1918 júniusában lépett be Szibéria Külföldi Munkásainak Kommunista (Szociáldemokrata) Pártjába, a hadifogságban, igaz, akkor már tagja volt a Vörös Gárdának is. Nem szégyen ez: Jaroslav Hasek is tagja volt ezeknek a társulatoknak, ráadásul ugyanakkor, csak ő később nem lett politikus. Nem is mennék bele abba, hogy Nagy Imre kanyargós életútját itt elemezzem tegyék meg a történészek (teszik is, jobbról–balról, hajjaj...), de abban bizonyos vagyok, hogy ennek az embernek az emlékét szélsőjobboldali, nacionalista oldalról képtelenség akár még csak tisztelni is, nem, hogy ápolni.

Akkor mégis, miről van szó?

Természetesen provokációról, trollkodásról. Valaki vagy valakik a létező és nagy múltú Nagy Imre Társaság nevével visszaélve létrehoztak egy ellentársaságot, aminek láthatóan az az egyetlen célja, hogy aláássa, lejárassa a valódi társaság tekintélyét, hírnevét. De még Nagy Imréét is. Csapkodnak, hőzöngenek, kötekednek, minden eszközt bevetnek ennek érdekében.

De hiszen ez névbitorlás!

Az, és több törvény is tiltja. Csak éppen a Facebookon a belső irányelveken kívül az amerikai törvénykezés érvényes (igaz, az is tiltja, ráadásul sokkal szigorúbban is bünteti a „személyiséglopást”, mint a miénk). Azonban a kétmilliárd felhasználó között egyszerűen nincs kapacitásuk ellenőrizni, hogy ez a név már foglalt, és az újonnan regisztrált nem a már meglévőnek a tartalékprofilja, műszaki hibák esetére.

Tehát akkor bárki kiadhatja magát bárkinek?

Azért nem egészen. Létező, természetes személlyel ezt nehezebb megcsinálni, ugyanis bár nagyon könnyű létrehozni egy új profilt egy már regisztrált felhasználó nevével, a fotóját már nem tanácsos használni, ugyanis a rendszer a sok azonos név miatt – maga a „Nagy Imre” is gyakori magyar férfinév – inkább a fotókat figyeli, de a célszemély egy másik képével meg szokták csinálni. Tették velem is egyszer, csak nekem sok az ismerősöm, azonnal felhívták a figyelmemet, hogy egy bizonyos Spuvunya János a fotómmal szélhámoskodik, én pedig megtettem a megfelelő lépéseket, akkorát repült az illető a közösségi oldalról – vagyis hát az álprofil, magát a természetes személyt nem lehet ilyenkor azonosítani – hogy lángoló ívet húzott maga után. De sajnos csak természetes személyek esetében ilyen gyors a reakció, csoportok, társaságok, civil szervezetek esetében már lassúbb: sokat mérlegelnek, hiszen ezekben az esetekben lehet szó üzletről is, politikáról is.

Jelen helyzetben az volna a legüdvösebb, ha a valódi Nagy Imre Társaság Facebook-oldalának adminisztrátora jelentené a hamis oldalt, éspedig azért, mert „másnak adja ki magát”, ez esetben még az algoritmus is képes volna törölni, egyszerűen annak alapján, hogy az eredeti csoport sokkal régebbi. De ezt bizony csak az illető admin teheti meg, más nem. Illetve, megteheti más is, csak nem fogják tekintetbe venni.

No jó, a gyógyszer megvan már a bajra, de azt még mindig nem tudjuk, mire jó ez az egész? Két dologra.

Az egyik: Nagy Imre emlékének lejáratása. Évek óta dolgozik a kormány azon, hogy 1956-ból valamiféle népnemzeti-vallásos tömegeseményt faragjon, aminek Nagy Imre nem vezetője, csak mellékszereplője lett volna, sőt, nem is a legpozitívabb mellékszereplő – ennek a kampánynak lehet a része egy ilyen lejáratás. Csak az a baj, hogy ha így hamisítjuk a történelmet, ilyen iramban, és mindenkit kiírunk belőle, aki momentán kellemetlen, esztendőre ki fog derülni, hogy az eseményeket hárman csinálták: Dózsa László Ezerkilencszáznegyvenkettő, Schmidt Mária és Orbán Viktor, másnak nem is volt hozzájuk köze.

A dolog másik célja az, hogy erősíti az orosz ötletből épülő, de mára a világ minden országában működő Káoszgépet. A Káoszgép tulajdonképpen a legmodernebb formája a propagandának, már nem csak félreinformálja a közönséget, de azt is meggátolja, hogy egyáltalán képes legyen tájékozódni a világ dolgaiban a saját feje után. Tulajdonképpen ez a második nagy iskolája a tömegmanipulációnak az utóbbi száz évben, illetve a harmadik: Goebbels a vezérkultusz és a nemzetvesztő veszély hazug sulykolására alapozta a magáét, ahogy Sztálin emberei is, Finkelstein az ellenfél totális megrágalmazására, a Káoszgép pedig viharos örvényekbe dobja az alanyát, teljesen félreinformálja, egymásnak is ellentmondó hírekkel, aztán mentőövet mutat neki, amin az állam vezetőjének neve áll. Nem dobja oda azt a mentőövet, ugyanis nem a kimentés a cél, hanem az alany benntartása a kavargó árban, de úgy, hogy higgyen benne: egyedül a Nagy Vezér segíthet rajta, egyedül ő jelent stabilitást.

Esetünkben addig termelik az egymásnak ellentmondó komolytalan vagy csak laikusok számára komolynak tűnő híreket 1956-ról, Nagy Imréről, míg mindenki el nem bizonytalanodik: és amikor eljön az ideje, majd Schmidt Mária vagy esetleg maga Orbán Viktor megmondja, mit is kell gondolni erről a tárgykörről, amivel aztán el is dől a kérdés és egy – esetleg több – életre sikerül kisajátítani, meghamisítani a forradalom emlékét. Az is lehet, hogy örökre.

Már, ha hagyjuk.

Nem várnám senkitől, hogy végezzen komoly történelmi tanulmányokat, de arra mindenkit kérnék, hogy ha valami különöset, meglepőt, szenzációsat mondanak mostanság 1956-ról (vagy, legyünk őszinték, bármi másról) ne higgyen azonnal a hírnek – és tegye fel magának a kérdést: cui prodest, kinek az érdeke, hogy én ezt elhiggyem?

Ne tessenek mindent elhinni.

És nem mindenki az, akinek mondja magát.

Bár a teljes bizalmatlanság sem járható út – épp ebbe akar minket taszítani a Káoszgép – de annak lenne a legtöbb értelme, ha a virtuális térben mindent és mindenkit némi egészséges szkepszissel kezelnénk. Nem gyanakodva, de azért éberen.

Na, ennek a mértékét nehéz eltalálni.

Azért próbáljuk meg.

Szele Tamás