Kérem, van, hogy hálátlan az utókor, van, hogy a világ még nem érett meg a halott géniusz alkotásának értékelésére, van, hogy landsknechtek metszik ki az arcokat reneszánsz festményekből, maszknak a karneválra. Meg olyan is van, hogy maga az életmű előzi meg századokkal korát. Sőt, olyan is, hogy lekési azt. Szintén évszázadokkal.

(Fotó: 444)

Ki-ki döntse el, Kerényi Imre késett vagy sietett (szerintem késett, de baromi sokat, utoljára Rudolf császár udvarában lett volna neki komoly és átütő sikere), de az tagadhatatlan, hogy a rendszer, mármint a nemzeti együttműködésé sokat köszönhet neki. Sőt rengeteget: védangyala volt ő a polgári köröknek, lángpallossal vívott a liberális métely ellen akkor is, amikor olyan nehéz idők jártak, hogy emiatt semmi baja nem esett. És aztán eljött a győzelem napja, a Sors teret nyitott neki, sajnos nem a Lókupec teret, hanem alkotóit – na, akkor elszabadult ez a sokoldalú szellem és évekig háborította a közönséget, de legalább minden téren képes volt vagy jelentéktelent, vagy egyenesen irritálót alkotni.

És mennyi, boldog Isten, mennyi gyümölcsöt termett játszi szelleme! Annyi pálinkát lehetne abból főzni, hogy esztendőkig részeg lehetne belőle az ország. Kezdte az Alaptörvény-kiállítással, amiről azt hittük, mi naiv lelkek, hogy ennél lejjebb már nincs a magyar kultúrában, jött utána az Alaptörvény Asztala, a vízibivalybőrbe kötött, díszkiadású Alaptörvény, előre dedikálva gróf Csekonicsoknak, és szerintem csak azért nem forgatott egész estét betöltő, megrázóan drámai és ellenállhatatlanul kacagtató filmalkotást az Alaptörvényből, mert állandóan változik, és az nem tesz jót a forgatókönyveknek.

De ne feledjük a Magyar Krónikát sem, ami új szólással gazdagította a honi sajtónyelvet:

„Kinyílott a pitypang. Megírom.”

Idézzük fel a többi grandiózus tervét, a Nemzeti Könyvtártól vagy a Parlament kávéházzá és kabarévá, valamint házasságkötő teremmé alakításától addig, hogy a Margitszigeten csakis lóháton legyen szabad közlekedni... hogy megváltozott volna az élet ebben a kis drótoktól öleltben, ha minden megvalósul, amit ez a Nagy Álmodó elképzelt!

Basszus, így is elég pocsék, de ha sikerül neki keresztülvernie a hülyeségeit, Jupiterre mondom, pokol lenne minden perc.

Ám a nagyívű tervek sorra hamvukba hóttak: sok lehetett bennük az isteni szikra (ha ugyan nem ördögi inkább) és kevés a matéria, fellángoltak, idegbajt kapott tőlük mindenki, aztán kihunytak. A Magyar Krónika megjelent, de szó sem volt arról a pátoszos és dúsgazdag folyóiratról, melybe a vezéranyagot mindig a miniszterelnök írja, egy elég pocsék és eladhatatlan valami lett belőle, tévéműsorral egybekötve, a Nemzeti Könyvtár sorozatáról kiderült, hogy csal a jogdíjakkal és becsapja a szerzők jogutódait – a Margitszigeten sokkal jövedelmezőbb befektetni, mint lovardát létesíteni, a Parlamentet meg felesleges átalakítani, az már most is kabaré, kávéház, csak még házasságot nem lehet kötni benne, de mondjuk nem is lenne azon a frigyen áldás.

Száz év múlva már csak az antikváriumokban keringő pár vízibivalybőrbe kötött Alaptörvény és a sajtóantológiák jegyzetei fognak emlékeztetni arra, hogy élt egy Kerényi Imre nevű ember.

Hogy Kerényi ellenfelei, tehát körülbelül a lakosság nyolcvan százaléka elfeledi a Mester szellemét így, hogy már megteheti, az nem csoda. De az nagyon fájhat neki ott lenn, a síri világban, ha a tulajdon hívei gyalázzák meg egykor lendületes terveit.

Márpedig ez történik, kérem. Most is látjuk, hogy hamvad el szalmalángként a Gizella-tábor egykor grandiózus, mélyen nemzeti gondolata, mely római patríciusokat nevelt volna a kormánytagok serdülő gyermekeiből, hogyan válik a nemzeti gondolat egyszerű, profitalapú nyári táborrá az utódok kezén. Megkeseredik a magyar szív, kérem, és Gyöngyösi Istvánt idézi mélyen megrendülve ősi depressziójában:

„Mi a magyar most? - Rút sybaríta váz.”

Kedves olvasók, nem kell javítgatni, így írta Gyöngyösi, én is így idézem. De hát mi történt? Az úgy volt, hogy Kerényi tervezett egy Gizella-tábor nevű nyári rekreációt kizárólag az országvezető elit serdülő leszármazottai számára, potom 250 ezer forint/fő részvételi díjért, sajátos programokkal. Idézném az eredeti elképzeléseit:

„A táborozók alapfelszereléséhez tartozna egy görög peplon, egy római tunika, egy puhafából készült rövid római kard, egy cserkészzsinórral ellátott napkalap

Programpont, hogy az ifjak római centuriák mintájára masíroznak és hadi versenyt rendeznek, a lányok pedig népi körtáncot, úgynevezett leánykarikázót lejtenek, és szobrokat utánozva megismerik az ókori ruhaviseletet.

A gyerekek karénekeket és színpadi jeleneteket tanulnak, a tábor végén pedig „énekelnek, táncolnak, alakoskodnak” szüleik előtt.

Angyalként ezt éneklik majd: „Született világ megváltója”, ördögként pedig így csúfolódnak: „Bíró, pandur, lakatos, tiéd lesz egy láda fos”.

Az első foglalkozáson a diákok megtanulnak egy egyszerű menettáncot és egy leánykarikázót, ezt folyamatosan gyakorolják, s a harmadik nap kirándulásán, valamint a tizennegyedik nap gálaműsorában elő is adják e műsorszámot.”

Szerencsére meg sem próbálkoztak vele. Megnézném én azt a mai, majdnem felnőtt, ráadásul tehetős családból származó kamaszt, aki fakarddal fog masírozni, lepedőbe öltözve, míg a lányok karikáznak. Kerényi különben úgy érvel, hogy ennyit megér a trónörökös. Így maximum Caligulákat lehetne nevelni. De különben: marhaság, a srácok mikor megérkeztek volna, lepakolnak, kimennek a kocsmába, előszedik a cuccot, amit hoztak, elkezdik tolni és két hétig le se tojták volna, mit pampog a Kerényi. Elvégre csak nem lehet felpofozni a trónörökösöket.

A Kerényi örököseként fellépő Oberfrank Pál kissé átalakította a tervet, szilárdabban áll a valóság talaján. Először is, szó nincs elittáborról, akárki befizetheti rá serdülő gyermekeit, igaz, nem negyedmillióért, hanem harmincötezerért, a tábor neve nem „Gizella”, hanem „Carpe Diem”, de a plakátján továbbra is látható Kerényi Imre, legfelül, mintegy beragyogván ezt a felhőtlen üdülést. Lássuk a programot!

• „LÉLEK TÜKRE” nap – tinilélek, tinihit
• „TUDNI ILLIK” – „ÉRZÉKENYÍTŐ NAP” – illem- és magatartásszakértő
• „SZÍNHÁZ AZ EGÉSZ VILÁG” nap – színpadi beszéd, színpadi magatartás,
színpadi helyzetek, színpadi gyakorlatok
• „KULISSZÁK MÖGÖTT” nap – Veszprémi Petőfi Színház titkos helyei, működése, érdekességek, kulisszatitkok
• „BALATONSZELET” nap – kajak-kenu -sport
• „MAGELLÁN” nap - kirándulás, felfedezőtúra, állatkerti program szakvezetéssel

Esténként változatos programok, tábortűz, játékok, csapatépítés.

És sehol a peplon, sehol a fakard?

Sehol a láda fos?

Sehol bizony, feleim.

Mi kár ezért a pompázatos baromságért!

Ez egy anyagias kor. Itt az olyan lánglelkű bárdok szelleme is olcsó prostituálttá züllik, mint Kerényié, aki pedig haláláig híven szolgálta az összes útjába kerülő rendszert és tisztára nyalt minden ülepet, mely a közelébe került (és némi haszon nézett ki belőle).

A fene gondolta volna, hogy a káprázatos seggnyalás végül üzletté szelídül a nemzeti fáklya csendesen pislákol majd a konyhaasztalon, ahelyett hogy lángba borítaná a nemtudommit.

Most sajnálom csak, hogy a Nemzeti Együttműködés Rendszerét nem egyedül Kerényi találta ki annak idején. Hátha az is hamvába halna magától, illetve piaci alapon.

De ezt a Mester már nem látja, ő hamvad árnyas sír ölén.

Szegény Yorick.

Szele Tamás