Forgókínpad

Ady lábnyomában

2019. július 27. - Szele Tamás

Rögtön az elején szögezzük le: Ady Endre ma megint botrányköve a magyar kultúrának. Éspedig nem azért, aki, ami volt, hanem ellenkezőleg: azért, ami tán sosem volt, de aminek látni akarják jobbról-balról, vátesznek, zászlónak, prófétának, vérbajos hazaárulónak, ki minek: pedig tessék nekem elhinni, ember volt ő is.
varadi_emke.jpg

(A nagyváradi EMKE - a szerző felvétele)

Mint ilyen, esendő: de most ne azzal foglalkozzunk, hol esett el és mitől, nem volt az nála nagy ritkaság, azzal sem, kiknek az ágyába szédült be, hanem azzal, hogy miért nem érdekel senkit az igazi Ady? Tán azért, mert ha magát a valódi embert nézzük, a maga teljességében, a kanyargós életutat, a zűrzavaros viszonyrendszert, a gondjait és az örömeit, az bizony politikailag ma senkinek nem jó semmire. Szokták idézni egyik-másik jegyzetének pár sorát, nincs nap, hogy ne jönne szembe a három elterjedt idézetből valamelyik a Facebookon, aki megosztja, rendszerint az sem olvasott többet Ady publicisztikájából magánál az idézetnél, mert ha többet olvas, tudná, hogy írt ő ennél vadabbakat is, aktuálisabbakat is, csak – sokat írt. És azt el is kéne olvasni. De akár bálványozza valaki – az egyik politikai oldalról – akár gyalázza – a másikról – rendszerint saját véleménye senkinek nincs róla, csak azt szajkózza, amit már készen kapott. Még az Ady-gyalázásban valóságos vezéri buzogányt lóbáló szegény Raffay Ernő is húszas évekbeli kurzuslovagoktól veszi a rágalmait, legfennebb mai hangnemben cifrázza őket. Amint a „proletár költő” Ady-képe is hamis, úgy az „istenes Ady” sem pontos jellemzés – ilyen is volt, olyan is, mikor milyen.

 Leginkább Ady Endre volt.

 No rendben, mondaná erre bárki, de hiszen azt, hogy miféle ember volt, csak a személyes ismerősei tudhatták igazából, mi meg azok már nem lehetünk: nyugodjunk bele hát, hogy száz, ezer Ady-kép él és mindegyik valahol hamis?

 Én azt mondom: ne nyugodjunk. Adyval személyesen megismerkedni már nincs módunk, de vágjuk ki az ablakon az összes pártos, jobbra-balra húzó tanulmányt, mert megjelent a legjobb Ady-monográfia, amit eddig láttam. A Várad kulturális folyóirat adta ki, természetesen Nagyváradon, írta Péter I. Zoltán – és neki sikerült a lehetetlen.

 Láttatja a valódi Adyt.

 Minő csoda: nem szentet vagy részegest, pártembert vagy árulót, szoknyapecért vagy szüzességet fogadó lovagot látunk, hanem embert. De nem is a szerző véleményét olvassuk, az ítéletet ránk bízza. Sokkal fáradságosabb munkát végzett Péter I. Zoltán: három vaskos kötetben dokumentálja Ady életének majdnem minden napját. De Érmindszenttől Monte Carlóig (biza, ott is járt párszor, nem csak Párizsban, csak az első nagy vesztesége után kitiltották a kaszinóból), látjuk a kényszeres, gyakran görcsös Párizsba meneküléseket, Párizsból Pestre, Váradra, Debrecenbe, mindenhová rángatta a sors, néha haza pihenni, aztán hívta tovább az acélhegyű ördög.

 Az Értől az óceánig.

 Látjuk a kapcsolatait, olyan hideg tárgyilagossággal, mítoszoktól, legendáktól mentesen, mint még soha, látjuk Lédát, Itókát, Csinszkát és megszámlálhatatlan hölgyeket, látjuk az egészségügyi problémáit, amelyek ma egy antibiotikum-kúrával megoldhatóak lennének – igaz, azt is látjuk, milyen fontos bélyeg volt a költészetén a gyógyíthatatlan betegség tudata. Olvassuk, hogy ivott, mit és hol – hát bizony, nem egy hely még ma is nyitva áll, sőt magam is voltam vendég bennük, anélkül, hogy tudtam volna, kinek az asztalánál poharazgatok, félcipős kis publicistaként az óriás lábnyomában…

 Látjuk, mert olvassuk. És olvassuk, mert olvasmányos. Habár a monográfia példátlanul pontosan dokumentált, mégis érdekes, stílusos, szórakoztató: nagyon látszik még a szöveg szerkesztésén is, hogy Péter I. Zoltán újságíró, gondja van a közönségre. A kötet szinte letehetetlen, én magam az ezerkétszáz oldalból ötszázat másfél nap alatt habzsoltam fel.

 Igen, három vaskos, gazdagon illusztrált kötet, lábára ne ejtse senki, mert eltöri: de tán azért is ilyen nehéz, mert aranyat ér.

 Akinek már van véleménye Adyról, és ragaszkodik hozzá, mert készen kapta, beleverték a fejébe vagy párthűség kérdése nála a vélemény – az ne olvassa. Annak nem való.

 Való viszont annak, aki kíváncsi az igazi Ady Endrére. Aki saját véleményt szeretne róla kialakítani. Aki maga dönt a gondolatai felől – no, az szerezze be, neki érdemes.

 Jó volt ez a kötetet olvasni, mindenhol jó lett volna, nekem külön szerencsém, hogy Nagyváradon találkoztam vele.

 Épp tegnap sétáltunk el az EMKE mellett – beülni nem volt érdemes, útburkolati munkálatokat végeznek, a Müllerájt is épp felújítják, de az érzés hasonlíthatatlan akkor is.

 Mondom én: félcipős kis publicista voltam az órás lábnyomában.

 De jó tudni, hol vannak ezek a lábnyomok.

 Jó ismerni a valódi Adyt.

 Nekem legalábbis jó.

 És aki nem kíváncsi az árnyalt valóságra az egyszerű, közkeletű, hazug legendák helyett – az meg ne is ismerkedjen meg vele.

 

                                                                                                                                                Szele Tamás