Forgókínpad

Orbán hajlandósága

2019. december 15. - Szele Tamás

Itt van nekünk ez a Pistikénk, bocsánat, Viktorkánk, és kérem, kedves család, nem kéne mindig kiengedni a házból, mert ahányszor kimegy a térre, annyiszor művel valami marhaságot. Értem, hogy míg levegőn van, addig sem otthon tombol, de mégis, javasolnám a szobafogságot, legalábbis egy időre, különösen a tegnapi, temesvári beszéde után, mert mindenkinek jobb lesz így.

orban-temesvar.jpg

Kezdjük azon, ami szerencse: még jó, hogy nem valami nagyobb köztéren kapaszkodott fel egy hordóra szónokolni, mert ahogy Temesvár derék népét ismerem, meghajigálták volna mindenfélével, már, ha lett volna hozzá erejük a röhögéstől. Bölcs előrelátásra vallott, hogy a temesvári regionális kereskedelmi kamara rendezvénycsarnokába szervezték a beszédet: mégis, zárt hely, vannak biztonságiak, a garázda elemeket kivezeti a csendőrség. Számíthattak a szervezők arra, hogy valami egészen kivételes stand-upot fog előadni ez a srác a temesvári forradalom (vagy inkább népfelkelés) harmincadik évfordulója alkalmából, és hát meg is tette. Hogy leginkább oda nem illő dolgokat beszélt, azt megszokhattuk: nem csak tőle, minden politikustól, úgy tűnik, ebben a szakmában a csőlátás alapkövetelmény, mint rádiósoknál a beszédhiba.

Na, de miket mondott?

Idézzük, kérem, csak pontosan, szépen, a kormany.hu-ról, másként nem érdemes.

Magyarország készen áll arra, hogy szomszédaival, köztük Romániával, felépítsen egy új Közép-Európát.”

Mindig ezek az ingatlan-beruházások, kérem... nekünk a régi is jó lenne, csak hagynának benne élni. Nem mondom, volna mit javítani rajta, de új térségre semmi szükség, és különben is, hogy tetszik képzelni? Legyaluljuk tengerszintig, aztán újra rakjuk? Addig hol lakunk?

A kormányfő azt tűzte célul, hogy Közép-Európa a világ egyik legsikeresebb és legversenyképesebb térsége legyen, ahol a városokat autópályák és gyorsvasutak kötik össze, ahol mindenkinek van munkája, ahová visszatérnek a munkások, és ahol az okoz majd fejtörést, mit kezdjenek a Nyugat-Európából érkező munkavállalókkal.”

Én meg azt, hogy Kína sírva könyörögjön a hortobágyi rizstermésért, mert anélkül éhen halna. A célkitűzés tiszteletre méltó, de minimum kevés a realitása, már ha az utolsó tagmondatot kihagyom, mert az már a politikai burleszk és a tudományos fantasztikum kategóriájába tartozik. Persze, hogy jó lenne fejlett térségben élni, ráadásul mindezt Temesváron mondta, és tudjuk, hogy a nyugati határszél Románia legdinamikusabban fejlődő régiója, ott még az is eltátja a száját a változásoktól, aki nem látta évtizedekkel ezelőtt, honnan indultak el azok a városok. Aki látta, annak leesik az álla és úgy is marad. De azért ott sem egyenletes a fejlődés, ott sincs kolbászból a kerítés, mindig azt mondtam, hogy Románia nem megszüntette a sikkasztást és korrupciót, akármennyire is úgy tűnik Budapestről, hanem szintet lépett ebben a műfajban, és most már sokkal kifinomultabban űzik ezeket a művészeteket. De azért... például Románia egyetlen működő autópályaszakasza pont Arad és Temesvár között van. Mármost az egy dolog, hogy Temesvár központja olyan, mint egy nyugat-európai mediterrán városé, Aradé is, de tessék kimenni a külvárosokba, tessék lehajtani az autópályáról, tessék elmenni egy-egy kisebb faluba, cigánytelepre, én megtettem: na, ott tessék ezeket ígérgetni és be is tartani, légyen a politikus akár magyar, akár román. Ajánlom például a közeli Szentannát.

Ami a nyugati vendégmunkásokat illeti, arról épp tudok mesélni. Volt nekem egy osztrák ismerősöm, szakmájára nézvést építőmérnök. Elég nagy családi botrányba keveredett (nem kellett volna elvenni feleségül a vezérigazgatója lányát, és ha már elvette, legalább elválnia nem kellett volna tőle), tény, hogy egyszer csak itt állt Pesten 2002-ben, lakás, pénz és étel nélkül. Pénzem és ételem akkortájt nekem se sok volt, de legalább laknom volt hol, tehát hozzám költözött átmenetileg, pár évre. Ettük együtt a lecsókolbászos krumplipaprikást. Állandóan munkát keresett – akkoriban én is – diplomával a zsebében, és a legtöbb helyről azért küldték el, mert nyugati volt. Sok megalázó jelentre került sor, a végén felvették egy építkezésre, csakhogy... magyarul akkor sem tudott. A tulajdonos holland volt, a tervezőmérnök egyiptomi, a kivitelező viszont magyar, tehát a közös nyelv az angol lett, de az is úgy, hogy engem odavettek tolmácsnak, mert a kivitelező angolja még egy kocsmai verekedéshez sem lett volna elég. Az építkezés végül sikerrel járt, elkészült az irodaház a Rottenbiller utcában – de a legnagyobb nehézségek árán. Ezek a nyugati emberek ugyanis nem voltak felkészülve arra, hogy nálunk mindent csak külön utakon, borítékokkal lehet megoldani, azt is, ami ingyenes volna, azt is, ami tilos. Nekem annyiban vált javamra ez az időszak, hogy megtanultam megvesztegetni és csúszópénzt adni, hiszen minden tárgyalást nekem kellett lebonyolítani, a végén így sem fizettek ki, de a tanulság mindenképpen az volt, hogy a magyar iparnak valóban gondot okozott már a kétezres években, hogy mit kezdjen a nyugat-európaiakkkal, és a nyugat-európaiaknak sem okozott kisebb gondot, hogy mi az Isten csodáját kezdjenek a magyar mentalitással. Szóval: abba nem téved a főminiszter, hogy a nyugati vendégmunkások gondokat okoznának.

Például dolgoznának, például pénzért.

Még szerencse, hogy erre nem mutatkozik nagy esély. Bele is rokkannánk: elkezdene működni az ország.

De menjünk tovább.

Magyarország azok közé az európai országok közé akar tartozni, ahol a legjobb élni, alkotni, a legkorszerűbb technológiával akar termelni, a legjobb és legtisztább természeti környezetet akarja, és a világ egyik legbiztonságosabb országa akar maradni.”

Ja, kérem, akarni lehet. Akár azt is, hogy randevúzzon velünk az Audrey Hepburn, annak dacára, hogy már rég elhunyt, csak nehogy teljesüljön a kívánságunk, és megérkezzen a légyottra a szépségideál zombiként, mi meg ott állunk egy csokor virággal. De mondom: akarni sok mindent lehet.

Azt mondta, nagyszerű esélyt lát arra, hogy a jövőben románoknak és magyaroknak közös céljai lehessenek.”

Hát, uram, megint sikerült feltalálni a spanyolviaszt. Szóval a helyzet ismeretében én azt mondanám, hogy a magyaroknak és a románoknak az élet legtöbb területén zavarba ejtően azonosak voltak a céljaik már eddig is: élni akartak mindkét néphez tartozó emberek, ha lehet, elfogadható minőségben, és mivel Temesvárról, évfordulóról van szó, minél szabadabban: én nem látom, hogy eddig a céljaink nagyon eltértek volna. Ami eltérés tapasztalható, az nem a két nép céljai között van, hanem a két ország nacionalista politikusainak lózungjaiban, demagógiájában mutatkozik, de ami a lakosság, a „zemberek” céljait illeti, már most nekieshetnénk egy nagy radírral a térképnek és leszedhetnénk róla az összes piros vonalat, mert nem csak mifelénk, hanem az egész világon mindenhol ugyanazok ezek a célok: tisztes, méltó, emberi élet, szolid jólét és nyugalom.

Amit a harminc évvel ezelőtti eseményekről mondott, azt bővebben nem is részletezném, azzal csak járatlanságát bizonyította a témában: nem mennék bele sem Tőkés püspök apoteózisába (aki az események idején annyira nem vezette a forradalmi népet, hogy nem is volt Temesváron, mert kitelepítették), sem abba, hogy nem volt az csodálatos, miszerint több nép fiai (és lányai – távoli rokonom ápolónő volt akkor a temesvári kórházban, reggel bement csinosan, nyugodtan, három nap múlva kijött megőszülve, mert harctéri sebesüléseket kellett ellátniuk...) fogtak össze – persze, hogy összefogtak, közös volt a baj. Próbáltak volna nem összefogni. Utólag, mikor már nem lőttek, össze is veszett mindenki mindenkivel nemzetiségre való tekintettel is meg anélkül is, de az már utólag volt.

Az egész beszédben azt érzem, ami a magyar külpolitikát mindenestől áthatja: egy fajta leereszkedő hangnemet egy képzelt felsőbbrendűség pozíciójából. Azt mondta a minielnök: hajlandó Romániával közösen építeni az új Közép-Európát. Készen áll rá. Mondjuk nem tudom, mi mit viszünk a buliba, valószínűleg az unokatestvérünket, enni és inni, mert másunk nincs – de hajlandóak vagyunk. Aztán a dolgok anyagi és gyakorlati részét majd oldják meg a többiek. Legyenek rá büszkék, hogy a nevünket adjuk a dologhoz.

Van egy olyan érzésem, hogy nem fognak elalélni ettől az ajánlattól sehol a környékünkön.

Még jó, hogy senki sem gondolja komolyan a dolgot.

Orbán sem.

 

Szele Tamás