Forgókínpad

Siklósi és az adáshiba

2020. január 08. - Szele Tamás

Kissé zavarban vagyok, kérem, ugyanis én ezt a történetet tulajdonképpen meg sem akarom írni, csak sajnos muszáj, kikerülhetetlen, bármerre fordulok, elém mered Siklósi Beatrix sötét árnyéka abból az alkalomból, hogy kinevezték a Kossuth Rádió csatornaigazgatójának. Nem mondom, nagy hiba volt, ő az, akiből már nem lesz szalonképes ember – de hát nem ma kezdte a radikalizálódást.

siklosi_beatrix.jpg

Most a Tanúban valami olyant mondanának, hogy „1942-ben ismertem meg Dániel Zoltánt. Egy ismerősöm, név szerint Galván Tivadar mutatott be neki, aki az autógyárban dolgozott. Akkor még nem sejtettem, hogy békaemberekkel fogok találkozni...”, de hát én sem mondhatok nagyon egyebet: 1992 körül ismertem meg Siklósi Beatrixot, éspedig a lehető legkellemetlenebb oldaláról. Mi több: nem is személyesen.

Történt ugyanis akkoriban, hogy én a Kurír című napilapot boldogítottam írásaimmal és ügyeleteimmel, Siklósi asszony pedig a „Sorstársak” című rehabilitációs magazint vezette és felügyelte a királyi köztévében. Daliás idők jártak, dúltak az első médiaháború ütközetei (még nem tudtuk, hogy lényegében véve egész hátralévő életükben zajlani fog ez a konfliktus), én a Kurírnál természetesen szemben álltam az akkori Antall-kormánnyal, Siklósi Beatrix a köztévénél nyilvánvalóan támogatta őket, habár egy rehabilitációs műsor sok támaszt nem képes nyújtani a politikának, és ha mégis, az a politika már elég rossz állapotban lehet, azt már ápolni kell... de a hölgy ambíciói buzogtak, miként gejzír a Yellowstone-parkban, ki akarta mutatni már akkor is az ő hűségét kenyéradói iránt, szóval nem mostanság lett ő ilyen és nem is a mosószertől.

Volt pediglen nékünk egy olyan napi rovatunk – sőt, egy ideig naponta kétszer jelent meg! – hogy tévéjegyzet. A munkatárs látott valamit a tévében (akkoriban leginkább a köztévében), és megírta, hogy tetszett vagy hogy nem tetszett neki – legyünk őszinték, hiába érezzük a mostanihoz képest aranykornak azokat az éveket, bizony többnyire már akkor sem sok tetszeni való akadt a műsorban. A jegyzeteinknek akadt, aki nem örült, de mindenki zsebre vágta őket, a köztévénél már akkor is nagyobb bajok voltak annál, mint hogy nekem mi a véleményem a Híradó szignáljáról vagy a tévémaciról. Hanem hát ezt minden nap meg kellett írni. És a kezdeti nehézségek után állandó nehézségekbe ütköztünk, ugyanis kiderült, hogy a munkatárs vagy dolgozik, rohangál a városban, interjút készít és toronydarura mászik, ha kell – vagy tévét néz, de akkor nem tud egyéb munkát végezni.

Kivéve engem. Én is rohangáltam ugyan valamennyit, de az akkori munkakörömhöz tartozott a hírfigyelés: volt hat nagy tévé az irodámban, meg egy erős és független műholdvevő egység dekóderrel, hogy amit csak lehet, tudjak nézni, és azon figyeltem a világ összes hírét nagyjából minden nyelven. Volt a dolognak előnye, mert függetlenek voltunk a már akkor sem mindig brillírozó MTI-től, és volt hátránya, ugyanis hihetetlenül ártott a napi 12-16 óra képernyőfigyelés a szemnek és az idegrendszernek. Otthon előfordult, hogy évekig sem kapcsoltam be a tévémet, annyira elegem volt belőle. De esetünkben az a fontos, hogy én voltam a szerkesztőségben az egyetlen ember, akinek muszáj volt tévét néznie, ha akarta, ha nem, így aztán a tévékerülő kollégák szép lassan rám lőcsölték a napi jegyzetírás feladatát: „te úgyis mindig tévézel, biztos láttál valami érdekeset!” felkiáltással.

Ördögöt láttam én, nem érdekeset. Három hónap elteltével kívülről tudtam mindkét magyar és a legtöbb külföldi csatorna rendszeres műsorait és unalmamban átfedési táblázatokkal optimalizáltam a munkát, mármint konkrétan arra optimalizáltam, hogy minél kevesebbet kelljen bent ülnöm és minél többet szaladhassak ki a sarki kocsmába. De a kötelességemet mindig elláttam, 1992. július 17-én is, mikor már megint beesett egy tévéjegyzet-írás. Ha megfeszítenek, sem tudnám már megmondani, ki helyett kellett beugranom, de beugrottam. Csak éppen semmi, de semmi megírni való nem volt. Nulla téma, a láthatáron minden irányban a Nagy Büdös Semmi körös-körül, de annyira, hogy a délelőtti „Sorstársak” magazin helyett adáshibát sugároztak, a program időtartama alatt nem volt se kép, se hang.

Innen szép győzni, mondta volna a sportrovat vezetője, hát akkor ha adáshiba van, írjuk meg az adáshibát, pontosabban azt, hogy a tévében semmi sem volt. Ráadásul délelőtt, közvetlenül a parlamenti közvetítés előtt (akkor még minden ülést élőben mutattak...), először azt is hittem, hogy a Kossuth tér sötétült és némult el. Mondjuk azóta sem lett világosabb hely. No, mindegy, megírtam az adáshibát, és valami olyant bírtam beléfogalmazni, miszerint:

sorstarsak_jegyzet_fejlec.jpg

Több feketeség vala a képernyőn – remélem, csak Budapest adókörzetében – mint egy horrorfilm temetői jelenetében.
Azért egyfajta előnye volt ennek az adásnak is. Aki még eddig nem alkotott képet saját maga számára a magyar Országgyűlés rendszeres munkájáról, annak iskolapéldául szolgálhatott. Egyesek nyilatkoznak, mások értelmezik, az átlagember fejvesztetten próbálná megérteni - és nem megy, mert se kép, se hang. Még a kérdések is kérdésesek.”

Na, emiatt jöttek a békaemberek.

Vagyis nem ők, hanem Siklósi asszony. Megsértődött a hátrányos helyzetűek nevében, megsértődött a munkatársai nevében, megsértődött a pécsi körzeti stúdió nevében és megsértődött az adáshiba nevében is, fejeket követelt, ami hiba volt. A Kurír egyvalamire nagyon kényes volt, a függetlenségére, nekünk senki sem fütyülhette el, hogyan táncoljunk, ha valakinek a kirúgását követelte valami kiskirály vagy kiskirálynő, azt ezzel majdhogynem be is betonozta a helyére, a cég kiállt érte és bőgve védte, ha kellett. Annyit megtettem ugyanazon hó 23-án – azt is a békesség kedvéért – hogy egy másik másfél flekkben elmagyaráztam, milyen komoly, áldozatos munkát végeznek a tévések és mi ezt mennyire tiszteljük, az adáshiba meg a technika ördögének volt köszönhető, nálunk is vannak hibák, aztán azt hittem, a becsületnek elég tétetett, minden el van boronálva.

sorstarsak_helyreigaz.jpg

Dehogy volt, a mélyben és a magasban viharok dúltak, még hónapokig húzódott a botrány, aminek nem volt semmi alapja, mű-sértődés volt Siklósi asszony részéről is a dolog – ütni akart az akkor ellenzéki napilapon. Azonban nem rúgtak ki, jogi úton volt némi mozgolódás emlékeim szerint, talán mintha indult is volna valami sajtóper, de költségek nélkül kimúlt egy csendes sarokban, arra biztosan emlékszem, hogy nem veszítettük el, de többre már nem.

Magát a történetet is csak azért meséltem el, hogy kissé árnyaljam a frissen kinevezett csatornaigazgató jellemrajzát: olyan valaki ő, aki adáshibából is képes ügyet kreálni, ha azzal bizonyíthatja a jobboldali vagy szélsőjobboldali elkötelezettségét. Azt láttuk a későbbiekben, hogyan vált előbb vállaltan antiszemitává, hogyan idézgette később, 2003-ban az Éjjeli menedékhely című műsorban Szálasit, hogyan hívta meg a Föld kerekén mindenhol szalonképtelen, antiszemita, holokauszt-tagadó David Irvinget interjúalanynak (miatta is volt ám problémám a Kurírnál, a lap végnapjai idején, egy őt leleplező írást torpedózott meg akkor a Demokrata Irvinggel kapcsolatban, de azt máskor mondom el), hogyan nevezgette még később hősöknek a Waffen-SS katonáit, hogyan akarta „gyógyítani” a homoszexualitást, és még sorolhatnánk az érdemeit végestelen végig, de elég unalmas lenne – erről az adáshibás történetről viszont mostanáig kevesen tudtak, nem is volt annyira jelentős dolog ez, elfelejtették még azok is, akik érdekeltek voltak benne.

Viszont elő kellett venni, mert ékesen mutatja: Siklósi Beatrix nem ismer sem tréfát, sem akadályt ha kormányhűségről van szó. Éspedig bármely kormányhoz képes fanatikusan hűségesnek lenni, feltéve, ha az jobboldali. Ha vannak antiszemita megnyilvánulásai is, annál jobb a csatornaigazgatónak: de szükség és igény esetén bármely kisebbséget képes ő utálni.

Persze, nem ingyen.

Most is viharok dúlnak, ugyanis a legfrissebb értesülések szerint tiltakozó nyilatkozatot adott ki Debreczeni József, Kránitz László és Silhavy Máté, a Közszolgálati Közalapítvány Kuratóriumának három ellenzéki tagja amiatt, hogy a távozó Mucsányi Marianna helyét Siklósi Beatrix veszi át a Kossuth rádió csatornaigazgatói posztján. Sőt, ez a nyilatkozat arra is kitér, hogy a hölgyet egy alkalommal már korábban is elmozdították vállalhatatlan nézetei miatt pozíciójából – akkor, 2014-ben többek között az MTVA vallási műsorainak is a főszerkesztője volt, míg a történelmi egyházak vezetőinek és képvselőinek (Erdő Péter, Bölcskei Gusztáv, Gáncs Péter és Heisler András) tiltakozása miatt le nem váltották.

Az ám, akkor még le lehetett váltani, akkora volt miatta a felháborodás, de most zordabb idők járnak: nem biztos, hogy akár az egyházak, akár a kuratóriumi tagok tiltakozása sokat számít, ha a kormány oszlopát kell megvédeni. Balogh László, a Közszolgálati Közalapítvány Kuratóriumának elnöke már nyilatkozott is az MTI-nek, látványosan kiállt a kuratóriumi tagok mögül:

A Médiaszolgáltatás-támogató és Vagyonkezelő Alap (MTVA) nem tartozik a Közszolgálati Közalapítvány Kuratóriumának felügyelete alá, a testület a Duna Médiaszolgáltató Nonprofit Zrt.-t ellenőrzi – hangsúlyozta Balogh László kedden telefonon az MTI-nek.

A Közszolgálati Közalapítvány Kuratóriumának elnöke arra reagált, hogy a szervezet három tagja, Debreczeni József, Kránitz László és Silhavy Máté nyilatkozatban tiltakozott az ellen, hogy Siklósi Beatrixot nevezték ki a Kossuth Rádió csatornaigazgatójává.
Balogh László azt mondta, hogy a tiltakozókat nemrég az ellenzéki frakciók delegálták a kuratóriumba. Megválasztásuk után nem folytathatnának politikai tevékenységet, ez a nyilatkozat azonban annak tekinthető a kuratóriumi elnök szerint.
Balogh László sajnálatosnak nevezte, hogy kollégái egy szakmai kérdésből politikait „próbálnak kreálni”.
„A kollégák nyilván nem mélyültek el a hatályos médiatörvényben és a közszolgálati kódexben” - fogalmazott Balogh László, kiemelve, hogy az MTVA nem tartozik a kuratórium felügyelete alá. Debreczeni József, Kránitz László és Silhavy Máté hamisan hivatkoznak a médiatörvényre, ugyanis az abban szereplő közszolgálati médiaszolgáltató kifejezés nem az MTVA-ra vonatkozik, hanem a Duna Médiaszolgáltató Nonprofit Zrt.-re, ez az egyetlen közszolgálati médiaszolgáltató – mondta.” (MTI)

És akkor most tessenek nagyon figyelni, mert úgy sajdítom én a szél járásából, madarak röptéből, csillagok állásából, hogy igazi, kilencvenes évekbeli médiaháború kezd kerekedni a Kossuth rádió körül, sajtójogi értelmezésekkel, belterjes vitákkal, egymás lehazaárulózásával, és mindennel, ami még az ilyen hadjárathoz jár – persze azzal is, hogy az első pengeváltások után már senki sem fogja érteni, mi történik. A résztvevők sem. Tehát jó lesz még most, előre leszögezni, miért is tör ki most a médiaháború. Ha nem is épp Jenkins kapitány füléért (volt régen egy hosszú spanyol–angol konfliktus, ami ezért tört ki), de valami hasonlóért.

Tehát: mivel a korábbi csatornaigazgatónak, Mucsányi Mariannának összeférhetetlenség miatt fel kellett állnia székéből, azt nevezték ki a helyére, aki épp kéznél volt, és ez a személy történetesen a nem túl makulátlan múltú Siklósi Beatrix lett. Kinevezése ellen sokan tiltakoznak, éspedig teljes joggal, azonban a kormány most már meg kell védje, védenie kell a védhetetlent is, mert ha most enged a nyomásnak, azzal megengedi, hogy a közmédia felett más erők is befolyást nyerjenek. Tehát igazából nem Siklósi Beatrixról fog szólni a harc, nem az ő vállalhatatlan múltját védik majd igazából – hanem az a tétje, kié az abszolút hatalom a közmédia fölött. Ki az, aki kinevezhet, elmozdíthat vezetőket.

És ebben nem engedhet sem a kormány, sem az ellenzék. Még akkor is, ha a közmédiának igazából – mostani állapotában – sem értéke, sem fontossága, illetve annyi van csak, hogy bizonyos szavazórétegekhez egyedül az jut el. De ők sem hisznek már nekik. Csak nincs más sok helyen.

Tehát, végső soron: a propaganda irányításának jogáért, lehetőségéért indul a most kezdődő médiaháború. Nem többért. Hogyan is van a Hamletben?

Nagyítás nélkül s igazán kimondva,
Mi egy oly talpalat földért megyünk,
Melynek mi haszna sincs, csak a neve.
Öt aranyért, ötért nem bérleném ki:
Többet nem is kap, ha zálogba vetné,
A lengyel érte, sem Norvégia.”

Daliás idők jönnek megint a médiában, a fene enné meg őket.

 


Szele Tamás