Forgókínpad

Interjúk és alanyok

2020. február 12. - Szele Tamás

Sokszor mondtam: az interjú nem az én műfajom, még akkor sem, ha időnként készítek egyet-egyet. Nem az enyém, mert őszinte alany kell hozzá, csak akkor látok neki egyáltalán, ha tudom, hogy nem hazudnak nekem: szerencsére akad pár évente egy-egy ilyen ember is. De azért sem, mert műfajként minimum válságban van, mint a mellékelt ábrák mutatják majd.

meglancolt_mikrofon.jpg

Meg aztán, mikor ezt a szakmai módszert kitalálták, az emberek még szégyelltek egymás arcába hazudni, ha Joseph Pulitzer embere elment megkérdezni az amerikai elnököt, hogy megtámadják-e Kubát, az képtelen volt még stratégiai okokból is azt hazudni, miszerint „á, dehogy...” – megmondta, pedig államtitok volt. Úriember nem hazudott. Meg akkoriban a fejletlenebb kommunikáció miatt az emberek (és nem a zemberek) többsége úgy élte le az életét, hogy maximum a helyi politikusokkal volt doga, Magyarországon ismerte a polgármestert, a bírói kar tagjait és esetleg egyszer, korteshadjárat idején látta a „követet”, a képviselőjét, de már beszélő viszonyban nem nagyon volt még ezekkel sem, pláne nem a miniszterekkel, kormánytagokkal, főrendiházi alelölülőkkel. Ha az újságban valaki ezekkel beszélgetett, kíváncsi volt rá, elolvasta.

És később is, amikor az állami sajtó az egyirányú kommunikáció eszköze volt (kormánytól lakosság felé) elolvasta, hogy lássa, épp kinek mi az elmebaja. Kit szeretünk, kit gyűlölünk. Az már más kérdés, hogy bátor kollégák és szerkesztők akkor is képesek voltak nem csak megírni, de még át is nyomni a rendszeren valódi interjúkat – közben Nyugaton, ahol ilyen gondok nem voltak, a rendszer nem épült hazugságra és senki sem vezérelte kézzel, a második világháborútól a sajtó sztárműfaja lett az interjú: művészet lett belőle, amiben az számított, kit kérdeznek, hogyan kérdezik, mit tud a kolléga arról, amit megkérdez... hogy ma Nyugaton is hanyatlik, annak oka van. Éspedig az, hogy a politikusok, sztárok és más egyéb csibészek ma már hiperaktívak a közösségi médiában is, sokkal többet lehet róluk tudni, már nem interjúkból ismeri meg őket a nép.

Magyarország? Ugyan, kérem.

Mi birtokában vagyunk a rossz interjú titkának.

Interjút sokféleképpen lehet elcseszni, az egyik lehetőség az, amikor a készítő, a riporter alkalmatlan (az interjú és a riport viszont nagyon nem ugyanaz a műfaj), a másik, amikor az alany használhatatlan. A legszebb eredményt persze az szokta produkálni, mikor a két feltétel egyszerre teljesül és egy tehetségtelen, érdektelen, sőt, politikailag elfogult sajtómunkás faggat egy hazug, korrupt, önző és hisztérikus politikust. No, akkor beindul a magyar sajtó mélyrepülése tenger- és talajszint alatt.

Ma két példát vennék elő az utóbbi időből, az egyikben a sajtómunkás volt képtelen legalább interjúnak álcázni a munkadarabot, a másikban az alany hiúsította meg a tehetséges és kiváló riporter minden kísérletét arra, hogy interjú készüljön.

Az első természetesen a köztévé hírhedett Karácsony-interjúja, amiről nem lehetett másnap nem paródiát írni – difficile est satiram non scribere, sóhajtottam másnap Juvenalisszal és meg is írtam, legalább ennyi haszna legyen. Most úgy került elém ez a csizma ide, az asztalra – mert interjúnak semmiképp sem nevezném, akkor már csizmának is inkább mondhatjuk – hogy felmérést készített róla a Publicus Intézet, 1006 fő bevonásával. Épp a méretek miatt nem nevezném a felmérést reprezentatívnak, ilyen merítésben a finom árnyalatok nem érvényesülnek, csak a radikális vélemények ütköznek ki – de lássuk, mit találtak? 

Tízből hat válaszadó szerint a Karácsony Gergellyel készített M1-es interjúban a főpolgármester munkájával, terveivel kapcsolatban érdemi kérdések nem kerültek szóba. Minden második Fidesz-szavazó szerint is a főpolgármester alig kapott komolyan vehető kérdésesek az interjúja során.

A megkérdezettek több mint kétharmada inkább felháborítónak tartja azt, hogy ilyen interjút készített az M1 Karácsony Gergellyel, továbbá tízből nyolc válaszadó szerint a köztévé újságírójától elvárható, hogy érdemi kérdésekkel foglalkozzon egy megválasztott politikussal készült interjúban.

Tízből hat megkérdezett szerint az interjú során a közlekedési helyzetnek vagy első helyen vagy második helyen kellett volna megjelennie. Közel ugyanilyen fontosságúnak ítélték meg a lakhatási- és bérlakáshelyzet kérdéskörét is.” (Publicus.hu)

Mármost itt az a helyzet, hogy a leggondosabb elméleti megalapozás sem képes előírni a sajtómunkásnak azt, hogy mit kérdezzen. Továbbmegyek: nem is érdemes. Ugyanis ha jót kérdez, sikeres lesz, ha rosszat, kiröhögik, most csupa rosszat kérdezett, így járt. Régebben még voltak „tilos kérdések” egyes politikusok esetében (ők tehát azt próbálták előírni a sajtómunkásnak, mit ne kérdezzen), ezen az állapoton túljutottunk, szerencsétlen műsorvezetőnek valószínűleg adás közben olvasták be a hülyébbnél hülyébb kérdeznivalókat a pártkorifeusok, egymás kezéből tépdesve ki a mikrofont. Tehát a köztévé ma már ott tart, hogy a nem túl gyakorlott műsorvezetőnek nem csak előírják a kérdéseket, arra még fel lehetne készülni, de menet közben is beleszólnak az élő adásba a súgógépen, mikroporton keresztül.

Olyan is lett a végtermék, mintha vasvillával hajigálták volna össze. Alkalmatlan munkatárs, alkalmatlan vezetők politikailag elfogult irányítása alapján ilyent tud.

Akkor vegyük a másik példát, az Azonnali interjúját, amely a Magyar Nemzet új főszerkesztőjével, Toót-Holló Tamással készült. Ebben az esetben a készítő kollegina nagyon is alkalmas, tehetséges volt, jókat kérdezett csak hát ő sem írhat mást, mint amit az alany mond. És az alany olyan szinten kommunikált, mintha a Pravdából olvasta volna... Idézzük.

„– Mit gondol, miért pont önre esett a választás, miért pont ön lett a Magyar Nemzet új főszerkesztője?

A Magyar Nemzet előtt álló kihívások közül az egyik legfontosabb az, hogy az eddigi hatását megsokszorozva az online médiatérben is még gyorsabban, még meggyőzőbb erővel ott tudjanak lenni a lap által megszerzett információk, az általunk feldolgozott témák. Így nyilván sokat nyomott a latban, hogy mind az MTI főszerkesztőjeként, mind a Mediaworks központi online szerkesztőségének vezetőjeként azon voltam, hogy az online platformokon szokásos és elvárható, haladéktalan gyorsasággal dolgozzanak az általam irányított rendszerek.”

Magyarra fordítva:

Csak, meg mert nekem van számítógépem és használom is. És baromi gyors vagyok.”

Amit az MTI-ről és a Mediaworksről mond az úr, az lehetne még kritika is, ugyanis egyik cég sem megbízhatóságáról vagy hitelességéről ismert, az MTI esetében ma már gyorsaságról sem beszélhetünk, legalábbis nem minden esetben – maximum ingyenességről (ez is okozza az írott és elektronikus sajtó nagy részének legalább egy napos fáziskésését az eseményekhez képest).

„– A Magyar Nemzetet értő kritikák közül a legmarkánsabb, hogy feltétel nélkül kiszolgálja a kormány érdekeit. Mit szól ehhez a kritikához, az ön irányítása alatt mennyire marad kormánypárti a lap, és mennyire enged teret majd a kormánnyal kritikus cikkeknek vagy véleményeknek?

A lap jobboldali irányultságát tekintve nem lehet kérdéses, hogy egy jobboldali kormány mindig mindenben számíthat az elvi támogatásunkra.”

Ezt azért jó tudni, ugyanis egyfelől mi lenne, ha nem számíthatna? Zokogna szegény jobboldali kormány a sarokban, egyik zsebkendőt sírná tele a másik után, toppantana is a kis lábacskájával netán. De szerencsére nem így van. És ennek a falrengető, revelatív kijelentésnek a hatására – miszerint a jobboldali lap támogatja a jobboldali kormányt – most éji órán összeesküvők és politikusok hajolnak össze titkos gyűléseiken és így mormognak: „Hagyjuk abba, értelmetlen. A Magyar Nemzet a kormányt támogatja”, majd hazamennek és másnap inkább papírkereskedést nyitnak, hogy megalapozzák maguk és családjuk polgári jövőjét.

Másfelől meg: mi egyebet válaszolhatott volna?

Tisztelet, becsület az Azonnali munkatársának, hogy egyáltalán feltette a kérdést, ugyanis a válasz nüanszaiból talán le lehetett volna vonni egyes következtetéseket, de sajnos csak a kincstári változat jött. És tényleg: mi oka lett volna a főszerkesztőnek az őszinteségre?

Az pedig még rosszabb, ha őszinte volt, és tényleg így gondolja. De ez már nem Budapest, ez Moszkva és Peking, itt a kormánylapoknál meg kell gondolni, miket beszél az ember – aztán nemsokára majd mindenhol meg kell gondolni.

Hát, tetszik látni: ezért beteg a magyar interjú.

Még lenne ki kérdezzen, de már nincs kit – és amikor van kit, vigyáznak, hogy olyan kérdezze, aki jobban tenné, ha meg sem szólalna. Mert hát nem is riporter, hanem szócső. Biotelefon. Amikor a valódi riporter próbálkozik, őszinte válaszra nem számíthat.

Azt mondom, jegeljük kicsit ezt a műfajt, és csak akkor vegyük elő, amikor okvetlen szükséges.

Nem való ez nekünk mostanság.

Mármint a magyar sajtónak való lenne.

Az országnak nem való.


Szele Tamás