Forgókínpad

A Felhasználó

2020. március 07. - Szele Tamás

Azért így, álmos szombat reggeleken jobb lenne felhasználónak lenni, mint újságcsinálónak. Én például nem mindig vagyok biztos abban, mit is kéne írnom, a Felhasználó még abban is biztos, mit kéne gondolnom, sőt, mi a véleményem. Abban pláne, mennyiért az, ami, és miért volna ennek a pénznek nála a helye – különben azért, mert minden pénznek nála a helye és kész.

A Felhasználót korábban Olvasónak hívták, és életének ebből az időszakából őriz is néhány jellemvonást, de az olvasásról már leszokott, kizárólag az írások felvezetőit olvassa, maximum másfél mondat terjedelemben, viszont valamikor elvégezhetett egy jós- és tisztánlátó-tanfolyamot, mert két sorból tudja, mi van a harmadik oldalon és úgy általában az egész írás miről szól, mit tartalmaz.

Rosszul tudja: de tudja és ez Hunniában már nem fél- hanem teljes siker, ő tudja jól, én, aki írtam rosszul tudom. Ezt képes akár napokon keresztül is magyarázni, és ha már túl sokan röhögnek rajta, sértődötten odaveti, hogy nincs neki ideje minden hosszú marhaságot elolvasni, legyen benne az írás teljes tartalma abban a két sorban, különben nem fog neki tetszeni. Ez abban az esetben is így kell legyen, ha teszem azt az Európai Unió monetáris politikájáról vagy a kvantumrezonanciáról van szó, sőt, akkor lehet tömörebb is. Az természetes, hogy minden írás neki és csak neki készül, ezért is foglalkozom most ővele.

Az ugyanis a helyzet, hogy most bárhová nyúl is az ember, bármilyen hírforrást néz, kizárólag koronavírust talál. Ami bizonyos szempontból érthető is, ilyen epidémia még nem volt, félnek is tőle az emberek, érdekli is őket és hát zajlanak az események a vírusfertőzések körül. Hír az, hány fertőzött van, hol, mikor, miért, illetve a miértről nekem, szegény sajtómunkásnak fogalmam sincs, van ezzel szemben a Felhasználónak. Sőt. Mindegyik Felhasználónak nagyon határozott, sarkos, kialakult véleménye van, mindegyik jobban ért a járványokhoz, mint a virológusok. A járvány egyfelől nincs is egyáltalán, másfelől van és mindmeghalunk, de mindazonáltal a szomszéd Marcsika találta ki, mert nem akarja neki visszaadni a mákdarálót, vagy a Pista bácsi ármánya, mert harminc évvel ezelőtt csúnyán néztünk a nénikéjére, de meg is érdemelte, mert randa volt az a nénike. Ez a világjárvány oka, célja az, hogy a planéta leggazdagabb emberei a Felhasználótól megszerezzék a kis vagyonát, vele sárgarépafőzeléket etessenek fasírozottal és visszafelé simogassák a macskáját is. Ugyan ésszel fel nem bírom érni, miért foglalkoznának ezzel a tőzsdei és politikai világ moguljai, de a Felhasználó egy fontos ember, aki sokkal okosabb, mint én, talán emiatt érdekli őket.

Okosabb, az már biztos is, ezt onnan tudom, hogy minden nap elmondja. Elmondja nekem, elmondja a többi Felhasználónak, de leginkább azoknak mondja el, akik három sornál hosszabb írást követnek el valamelyik sajtótermékbe. Azoknál csak okosabb lehet, látnoki képességeit sem kíméli és átlát a szerzőn, mint a szitán meg mint Röntgen a feleségén. Nem lehet elbújni előle: ha másként nem, Messengeren, e-mailen keresztül megtalálja az embert a reteráton is.

Most például az volt a baja, hogy sokat írunk a koronavírusról. Hát mit csináljon az ember, ha ez a hír? Ez nem hír, ez politikai manipuláció. Hogy Kínában több ezren belehaltak, az nem szignifikáns, egyrészt honnan tudom, hogy ez igaz, másrészt Kína nem is létezik. Ő még sosem látta. Ennyi erővel elektronok sem léteznek, mert olyant sem látott még, de ha ő mondja, nincs Kína. Csak azt tudnám akkor, kitől vettem a tegnapi rizses csirkemájat? Mert eddig azt hittem, kínaitól, de ezek szerint eszkimó volt az istenadta vagy kiskun, ma meg is mondom neki, hogy cseréltesse le az iratait.

Jó, hát akkor ne írjunk a koronavírusról, én is unom kissé, hetek óta ez a legfontosabb hír, de biztosat nem tudunk róla, bizonytalant nem merünk mondani, a kettő között egyensúlyozik a sajtómunkás mint egy féllábú kötéltáncos. Akkor miről írjunk?

Na, ezt kár megkérdezni, ugyanis ilyenkor a Felhasználó elnyújtózik és rendel. Csak győzzük jegyzetelni.

Először is, írjunk X. politikusról. Miért róla? Mert ő kedveli és úgy gondolja, hogy ha megválasztják alelölülőnek, akkor a Felhasználóból viceházmester lesz rögvest, valamint méltóságosnak kell majd őt szólítani. Esetleg azt is elintézi, hogy akik rá szavaztak, azonnal legyenek mind szőkék és huszonhat évesek. Mondja az ember, hogy ezt nem lesz könnyű megoldani, de megsértődik: ha nem hiszünk benne, akkor nem is lesz az, adjunk legalább egy lehetőséget az illetőnek. Hátha sikerül. Felhasználó már vásárolt is egy kék kabátot, mert az jól fog menni a szőke hajához. Izé, és mit írjunk az illetőről? Csupa szépet, nem baj, ha nem igaz. Azért vagyunk, hogy ilyesmiket írjunk, nem?

Nem, nem azért vagyunk. Azért vagyunk, hogy megpróbáljunk némi igazságot kideríteni a körülöttünk fortyogó hazugságtengerből és azt viszonylag érthető formában közreadjuk. X. politikusról különben sem lenne könnyű szépeket írni, még akkor sem, ha hazudik az ember, nagyon megnehezíti ezt a dolgot minden megnyilvánulásával. Meg hát tudtommal ő fizet is ebből a célból egy regiment tintakulit, miért kéne még mi is tömjénezzük?

Mert a Felhasználó ezt kérte. De ha erre az apróságra képtelenek vagyunk, írjunk a kedvéért Y. politikusról. Róla mit? Róla csak csúnyát, nem baj, ha nem igaz. Mondjuk ez megint lehetetlen, de legalábbis nagyon nehéz feladat, mármint Y. politikusról olyan csúnyát írni, ami ne lenne igaz, amit az életében még el nem követett, azt nem is érdemes elkövetni, a figura üres óráiban egyszerre böngészi a Btk.-t, a Ptk.-t és az Ótestamentumot, hátha talál bennük valami olyan törvényt vagy parancsolatot, amit még nem sértett meg. Szóval róla lehet csúnyát írni, csak most épp nem művelt semmit, talán beteg, vagy alszik. De nem alhat, mert álmában is néha sikkaszt egy kicsit. Nincs milyen alkalomból írni róla.

Ja? Akkor találjunk ki valamit, mi az nekünk!

De hát az hazugság volna.

És? Úgyis mindig hazudunk, minden újságíró és mindig, valamint mindenben hazudik, igazán nem vagyunk hajlandóak megtenni neki ezt az apró szívességet?

De nem ám. Akkor sem, ha ilyen szépen sérteget.

Akkor ő haragudni fog és az rettenetes lesz. Mi őérte vagyunk! Vagy nem. Legalábbis én nem emlékszem, hogy édesanyám bölcsődalaiban szívembe véste volna, miszerint egy Külső-Lótüdő utca 83. (magasföldszint balra) lakhelyű Felhasználó kedvéért hozott volna a világra és nincs a létezésemnek semmi egyéb célja, csak a Felhasználó szolgálata.

Vegyük tudomásul, hogy akkor is érte vagyunk, sőt! Érte van az összes közösségi oldal, érte gyűlt össze az a sok ember, mindenki őt várja, Zuckerberg rá gondolt, mikor feltalálta a Facebookot, nélküle az sem lenne. Ha már a politikusaival nem vagyunk hajlandóak foglalkozni, leszünk szívesek latba vetni minden befolyásunkat, hogy visszaállítsák a halálbüntetést.

Az sem lesz könnyű, így, az Unióban, kezicsókolom, de minek?

Hogy felköttethessen minden nyavalyás sajtómunkást, annak.

Honnan veszi, hogy ebben a valószínűtlen esetben, miszerint újra lenne halálbüntetés, neki volna pallosjoga?

Kijárná. Ismer egy helyettes előadót egy fontos hivatalban. Szóval jó lesz, ha munkához látunk, mert irgum és burgum.

Addig is, míg ezt összehozzuk neki, írjuk meg hamar, milyen aljas, mocskos, szemét banda ez vagy az az embercsoport. Tessék mondani, mindegyik olyan? Mindegyik, kivétel nélkül, a szemük sem áll jól. Honnan tudja? Ezt mindenki tudja! Akkor, kérem, mindenki rosszul tudja, teljes emberi közösségek nem jellemezhetőek ilyen sommásan, maximum egyének, bár még őket megítélni is veszedelmes dolog.

De hát legalább bezárathatnánk pár, neki ellenszenves embert.

Tessék a bíróságokhoz fordulni. Míg még vannak.

Semmire sem vagyunk jók?

Hát – a felsoroltak közül semmire.

Egy brancs maguk mind!” – mondja – „A koronavírus híreit is titkolják!”

De hát ő kérte, hogy azzal ne foglalkozzunk...

Foglalkozzunk! Igenis foglalkozzunk, majd ő diktálja!

Ne tessék, diktálásra nem írunk.

Akkor ne legyen sajtó sem!

Egy szavába kerül, kérem, pártunk és kormányunk épp ezen dolgozik nagy erők bevetésével.

Erre nem tud mit mondani, de biztosít afelől: még hallunk róla.

Én is attól tartok. Másról sem hallunk, csak róla és a hozzá hasonlókról. Tulajdonképpen van is némi igaza abban, hogy érte van a közösségi oldal – abban az értelemben ugyanis, hogy neki szól. Ő az, aki megszórja gondosan manipulált, szenzációs álhírrekkel, ő az, aki megtölti teljesen üres tartalommal és ő az, aki negyvenhatszor nézte meg, mi lenne az indián neve.

Épp ezért tényleg neki szól az algoritmus által rásózott összes célzott hirdetés, ki sem látszik a mágneses paplanból, varázslatos ékkövekből és pinkszínű, repülő tündérkékből, amiket mind online vásárolt. Valljuk meg: ő a célközönsége ennek az üzletágnak, az ideális vásárló, akiben nem él túl sok kétely, egyaránt elhiszi első szóra, hogy az örök élet és a tartós szépség titka a mustárgázzal besugárzott aloés méhpempő, most csak kétmillióért, mert akciós, és azt, hogy a politikusok nagyon jó emberek (az ellenfeleik meg ördögiek) sőt, ha helyet cserélnének a jók és a rosszak, akkor sem jönne zavarba – akkor meg azt hinné el.

Az fel sem merül benne, hogy a közösségi oldalt lehetne másra is használni, neki pont jó ez a világnagy kirakodóvásár, benne a sok zsebtolvajjal, csalóval, kígyóolaj-árussal.

Információáramlás? Eszmecsere? Minek?

Neki elég ennyi eszme is.

Nem cserélek vele.

Mielőtt bárki megsértődne: ez a kis szösszenet nem egy emberről szól, nem is kettőről vagy százról, ez egy embertípust mutat be.

Egy közösségi oldalakon domináns embertípust.

A Felhasználót.

 

Szele Tamás