Forgókínpad

Nemzetközi vizeken

2020. március 18. - Szele Tamás

Cseppben a tenger, mondanám, ha nem ellenkező volna a helyzet: épp a tengerben van egy csepp, egy budapesti fiatal és egyelőre fogalmunk sincs arról, hogy kerül ki belőle. De nincs egyedül, sok magyar – és nem magyar – állampolgárt érinthet a kérdés világszerte, szóval érdemes továbbgondolni a dolgot, mert bármelyikünk lehet családja, barátai révén rövidesen érdekelt ilyen ügyekben.

szecsi_laszlo.jpg

Először ismertessük a konkrét esetet, aztán tekintsünk messzebbre. Szóval, Szécsi László szenvedélye a világjárás, és mindenféle külföldi munkákat vállal az utazások érdekében. Kínában például angol nyelvű óvóbácsi volt, Izlandon recepciós, szóval nagyon nem „unatkozó aranyifjú”, minden fillérért megdolgozik, legfeljebb nem Budapesten teszi. Ez idáig teljesen érthető és korrekt dolog: modern vándorlegény, világot lát, sokat tanul és tapasztal. A tapasztalatairól vlogot készít „Beférek a bőröndbe” címmel, közzé is teszi, van blogja is, Facebook-oldal is tartozik az orgánumokhoz, szóval minden lépése transzparens és aktív, közösségi életet él. Legutóbb Dél-Amerikába vágyott, tehát egy üdülőhajón vállalt munkát egy hónapra, mint gyermekekkel foglalkozó animátor. Már a hajóra eljutni sem volt egyszerű, bár sikerült – ha nem sikerült volna, nem is volna most miről írni.

Ugyanis pár napja lejárt a szerződése, indult volna haza Chiléből, ha indulhatott volna. Chile ugyan viszonylag még Dél-Amerika legkevésbé fertőzött államai közé tartozik, 201 fertőzött állampolgárral 18 millió lakosból, csak hát az ottani vezetés kissé sarkosan gondolkodik, nem egyedül a világon és nem is első alkalommal. A chilei kormány úgy döntött, hogy szerződés ide vagy oda, nemzetközi egyezmények és megváltott repülőjegy amoda, a hajóról senki sem szállhat le. Tankolhatnak és mehetnek tovább – a következő kikötőjük a kissé távolabb eső San Diego – de lélek a pallón se le, se fel. László utolsó bejegyzése szerint:

Már bő két napja várjuk hogy Chile engedjen minket kikötni, de mivel továbbra sem hajlandóak ezért nemsokára továbbállunk, hogy nagyjából 10 nap alatt megérkezzünk San Diego-ba, ahol remélhetőleg a vendégek elhagyhatják a hajót. Hogy mi lesz velem? Fogalmam sincs... de nem szabad feladni. Így vagy úgy, de előbb-utóbb hazajutok.”

San Diegóban pedig ezek szerint a személyzet nem szállhat le, csak az utasok: nem is csoda, Trump elnök az elmúlt órákban még a kanadai határ lezárásáról is tárgyalásokat kezdett, amire pedig nem volt példa az 1812-es brit–amerikai háború óta, és akkor sem tudták megoldani – nem volt hozzá elég emberük. Most van.

Tudni kell még, hogy az efféle nagy turista-hajókon azért elég sok magyar állampolgár tartózkodik, nem, mint utas, hanem többnyire mint személyzet, László esete csak egy a sokból, róla azért tudunk többet, mert vlogot, blogot ír, nyilvános az élete. Ebben az esetben világos, hogy a magyar Külügyminisztérium kell segítse a hazajutását és reméljük, meg is teszi. De lássuk az adatokat! Hány magyar van a világ kerekén karanténban? A tegnapi adatok szerint a világ öt országában összesen 46 magyar állampolgár:

közülük 39-en Ausztriában vannak,

két magyar van Kínában karantén alatt Hupejben – ők nem akarnak hazajönni –,

két magyar az USA-nál kikötött egyik hajó fedélzetén,

egy magyar állampolgár Szingapúrban,

ketten Vietnamban vannak.

Igen ám, de az csak azoknak a száma, akik bekerültek egy-egy karanténba, azokról kevés szó esik, akik sem nem fertőzöttek, sem nem betegek, se nincsenek izolálva, csak egészen egyszerűen nem tudnak hazajutni. Igaz, egy ma reggel kiszivárgott körlevélben Magyar Levente miniszterhelyettes szigorú utasításba adja a magyar külügyi missziók mindegyikének, miszerint:

Különös készségességet kérek a bajbajutott magyar állampolgárok ügyeinek figyelmes és hatékony intézésében”

ami azt jelenti, hogy felsőbb szinteken tisztában vannak a probléma létezésével – de vajon tisztában vannak a mértékével is? Itt jön el az ideje annak, hogy kicsit nagyobb perspektívából szemléljük az ügyet.

A munkavállaló emigráció kérdése eddig a hivatalos kommunikáció egyik tabutémája volt. A létét ugyan nem tagadta senki, a mértékét vitatta mindenki, pártpolitikai hovatartozás függvényében, épp ezért voltaképpen fogalmunk sincs, pontosan hány magyar állampolgár dolgozik jelen pillanatban és mely országokban, csak az a biztos, hogy nagyon sok. Mármint egy tízmilliós országhoz képest. Ezen lehetne búsongani vagy örvendezni, de egyiket se tegyük: ugyanis akármennyire is tetszik vagy nem tetszik ez nekünk, a külföldi munkavállalás az elmúlt tíz évben spontán elért egy nagyjából stabil állapotot, enyhén emelkedő tendenciát mutatott, de a nagy kirohanáson, rohamon már rég túl vagyunk. Annyi biztos, hogy százezrek vállaltak munkát az Unióban és azon kívül is, az ő hazaküldött keresetük pedig a legóvatosabb számítás szerint is további sok százezer ember egzisztenciáját biztosítja. Gyakorlatilag így vagy úgy, körülbelül minden tizedik magyar állampolgár érintett az ügyben anyagilag. És ez hatalmas arány.

Mármost, amíg a világnak csak a megszokott bajaival kellett szembenéznie, ez egy win-win helyzet volt, a munkavállaló jól járt, a munkaadó jól járt, de most a járványnak köszönhetően minden megváltozott. A világ legtöbb nemzetállama gazdasági szempontból pont úgy viselkedik, mint az 1929-33-as Nagy Gazdasági Válság idején: lezárja a határokat, hazaküldi a vendégmunkásokat és reménykedik abban, hogy megússza egyrészt a járványt, másrészt az azt követő gazdasági krízist.

Ez már akkor sem sikerült.

Globális problémákra képtelenség lokális, nemzetállami választ adni, csak hát ilyen alapon van megszervezve a világ állami rendszere, minden kormány hatásköre a saját földrajzi határáig terjed, ezen belül kapkodnak és vesztik fejüket, nagyjából mindenhol egyformán. Elsőként mindig a vendégmunkás, a külföldi munkája válik feleslegessé, őt küldik el, sőt, haza: tekintsük például a tegnapi esetet!

Magyarország a legnagyobb szigorral megtiltotta az országon átutazó forgalmat a járvány miatt, ami érthető lett volna – egy-két hét múlva. Mire mindenki hazaér, akiket Nyugaton elbocsátottak, és nem csak hozzánk haza, hanem mindenhova. Arra nem számítottak, hogy pár ezer ember Romániába, Szerbiába, Horvátországba, Ukrajnába is haza kell jusson, ők torlódtak fel az osztrák határunkon. Szerencsére a helyzetet mostanra sikerült rendezni, a román diplomácia vetette fel az alkalmi humanitárius korridor létesítését, a magyar elfogadta az ötletet, és ma reggelre át is jutott mindenki az országon, aki akart, zárt konvojban méghozzá, megállás nélkül – de a meggondolatlan közvélemény tegnap délután még tömegesen termelte a „Miért akarnak ezrek átjutni Magyarországon, viszik haza a vírust? Minket akarnak megfertőzni?” típusú mélybölcs megszólalásokat, kommenteket.

Miért, kérem? Mert ott nem maradhatnak, ahol eddig voltak, bezárt a gyár, a szálloda, a munkásszállás, nem kapnak orvosi ellátást, pénzt sem – mégis, hova menjenek? És mit csináljanak, ha – kissé elhamarkodottan – le van zárva a magyar határ az átutazás elől? Telepedjenek le az osztrák–magyar határsávban, és termeljenek kultúrnövényeket, míg nem javul a helyzet? Vagy mégis, hogy tetszett ezt gondolni a hangos és agresszív megszólalóknak? Ja, sehogy. Nem gondolkodtak, csak írták, ami elsőként kikívánkozott belőlük. Hát ez békeidőben is meggondolatlanság, most viszont komoly hiba. Tessék mondani, mit szólnának, ha a francia–német határon vesztegelne ugyanilyen okokból pár ezer magyar állampolgár, pár ezer volt munkavállaló? Ők mit csináljanak, foglalják el átmenetileg Elzász-Lotharingiát? Vagy az más volna? És miben más?

Szóval, azért nagy bajok vannak a meglévő problémákon kívül a skatulyás közgondolkodással is. Nem csak nálunk, láthatjuk László esetből, az egész világon nagy bajok vannak, és a szuverenista, nemzetállami gondolkodás, annak politikai és gazdasági alkalmazása a gyakorlatban sokat ront a helyzeten.

László hajója tíz nap múlva kiköt San Diegóban, addig hátha a fejéhez kap a világ és rájön, hogy minden ország saját határain kívül rekesztette tulajdon polgárainak egy részét is, hátha születik egy nagy, közös konszenzus mindenki hazajuttatására: különben csak magyarok közül százezrek, világszinten tíz- és százmilliók fognak bolyongani mindenféle senkiföldjén, nemzetközi vizeken azért, mert a világ összes politikusa és rendszere egy hirtelen támadt, akut problémára a lehető legrosszabb, reflexszerű választ adta: az elszigetelődést.

Igen, most egy ideig tényleg jobb nem sokat mászkálni, főleg nem tömegbe, közösségbe. De ehhez az kell, hogy előbb mindenki érjen haza és csukhassa magára a saját ajtaját.

Az államok pedig nem is szigetelődhetnek el egymástól hosszú ideig, egymásra vagyunk utalva, ha tetszik, ha nem. A civilizációnk összeomlik egymás nélkül – jóllehet, nagyon kellemes volna a vezetőinknek, ha mindegyik korlátlan úr lehetne a maga kis szemétdombján, de ennek sem most, sem máskor nem jön el a pillanata. Ennek épp, hogy lejárt az ideje.

A karanténok, blokádok, utazási tilalmak sokáig tarthatnak, de örökké nem. Akkor ugyanis végünk lenne, mindenestől.

Nem alapoznék hosszú távú terveket a világméretű elszigetelődésre.

Hogy miként lesz, azt még meglátjuk: egyelőre kívánjuk, hogy jusson haza minél előbb László, és összes társa, aki így vagy úgy most nehéz helyzetbe került.

Ennél már csak azt kívánjuk jobban, hogy a járvány hagyjon alább.

És ha majd vége: vonjuk le a megfelelő tanulságokat.


Szele Tamás