Forgókínpad

Sajtószabadság igény szerint

2020. május 04. - Szele Tamás

Szóval május negyedike a nemzetközi Star Wars nap, mert may the fourth be with you. Ennek alkalmából ezzel a világnappal egy kicsit sem fogunk foglalkozni, ellenben a tegnapival sokkal inkább, lévén, hogy tegnap a sajtószabadság világnapja lett volna, nálunk is és minden más országban is, mármint, ha érdeklődést mutatott volna ez irányban akár a lőtéri kutya is.

sajtoszabadsag1_1.jpg

A lőtéri ebek körében végzett felmérésem gondolatkísérlet szintjén maradt, ugyanis nem volt sem alkalmam, sem lehetőségem megfelelő mennyiségű lőtér meglátogatására a kijárási korlátozások betartása mellett (tehát nem érdemes a kormánymédia valamely szorgos kis munkatársának feljelentenie ezen az alapon), azonban ahogy elnézem, a magyar közvélemény sem nagyon zavartatta magát az ügyben.

Az mondjuk igaz, hogy a szabad sajtó nem az ő gondja, számosan úgy vélik, a sajtó legyen a politika engedelmes szolgálóleánya, csak azon kapnak hajba, hogy mely politikáé: kormánypártié vagy ellenzékié? De az olvasó számára megfelelőnek vélt politikai vonal követése valósággal felmenti sokak előtt a sajtómunkást az igazmondás egyesek számára oly fárasztó kötelme alól. Persze, mivel mindegy, mit ír az újság, igazat vagy hazugságot, a másik oldal mindenképpen rátámad érte, gyakorlatilag a honi közönség politizáló része már rég lemondott a szabad sajtó iránti igényről.

Pártsajtót szeretne.

Ilyent vagy olyant.

De aki azt hinné, a politizáló olvasók igénye dönt az ügyben, az némiképp téved: a nagy tömeg még idáig sem jut el, hanem egyéni ízlésének megfelelően szeretné megrendelni a hírek tartalmát. Erről minden kolléga sokat tudna mesélni márkás italok mellett, néha, szakmai találkozókon elő is fordul egy-egy ilyen élménybeszámoló. Mindenkinek van harminc-negyven mérsékelten unalmas vagy szórakoztató története a „feljelentő” vagy „megrendelő” olvasóról, aki megköveteli, mit akar látni a lapban, nem sajnál időt, fáradtságot, napokig levelezget arról, hogy a Micike nem adta vissza a mákdarálót (ez a fajta hazudni is szokott) vagy nem írunk eleget a színészek magánéletéről. Létezik még a „szerencselovag” olvasó is, a „bennfentes”, aki megpróbál szemtelenül magas összegért „sztorikat” eladni a sajtómunkásnak, én már bántam el úgy effélével, hogy mikor azt mondta: államtitkot akar nekem eladni, idéztem vagy tíz sort a teljesen nyilvános iratból. Olyan másfél millióval lett volna beljebb a szerkesztőség, már, ha az a másfél milliónk, amit nem költöttünk erre, valaha is meglett volna nekünk. És a közérdeket számon kérő olvasó, aki aljas bérencnek titulál, ha nem állítom le azonnali hatállyal az M0-s forgalmát, valamint a Liszt Ferenc Nemzetközi Repülőtérét is, percek alatt, ugyanis neki az lenne a közérdeke. A „cenzor” olvasó, aki témákat vagy személyeket kíván kitiltani a sajtó felületeiről (kedvencem az örök igény, hogy ezzel vagy azzal az állami vezetővel ne foglalkozzunk egy szóban sem, mert akkor elfelejtik és többet meg sem választják... hát, ha megtennénk, akkor jönne a nagy meglepetés, mert megválasztanák úgy is, éspedig pont azok, akik eddig is megtették). A „manipulátor”, aki kedvenc mániáját akarja napi rovattá tenni, márpedig reális tömegigény van például az afrikai harcos halak tenyésztésének ismertetésére széles tömegek körében. A „sztárpalánta” aki mindent megtenne, csak írjanak róla (nem mondom el, milyen kérdéssel fordult hozzám egy ilyen, legyen elég, hogy orális szex is szerepelt a mondatban, és nem éltem a lehetőséggel). Az „önmenedzser”, aki „minden héten benne akar lenni a lapban”, ezért pénzt sem sajnálna, rendszerint párszor végül bele is kerül – a bűnügyi rovatba. Amikor bukik. Azonban a legtöbb a „haragos” olvasó, akinek nem sikerült eltalálni a szája ízét a mi országnagy ingyenkonyhánkon, és bosszúért liheg.

De csak egy különbség van a politikus olvasó és a többi felsorolt között: annyi, hogy míg a politikus a pártja szolgálóleányának kívánja a sajtót, a többi a magáénak.

A szabad sajtó ötlete fel sem merül, arra nincs tömegigény.

Mindezek persze nem vonatkoznak a legszélesebb rétegre, amely nem lép fel igényekkel, csak olvas vagy nem olvas: de az ő preferenciáikat épp ezért nem is ismerjük.

Ilyenformán tehát, hogy a sajtószabadságra nem mutatkozik igény, csak sokféle, egymásnak is ellentmondó irányú „szolgálatra”, nem csoda, hogy a nemzetközi napról minálunk alig emlékezett meg valaki, akik mégis, azok többnyire szakmabeliek. Mindenki más meg van róla győződve, hogy ő jobban tud újságot írni, mint azok, akik teszik, és tulajdonképpen a sajtót nem felszabadítani, hanem megszüntetni kéne, mert neki nem tetszik. Ezért vagy azért.

De érdekes módon nem csak a még megmaradt pár független online lap említette a világnapot, hanem az Európa Tanács is, ahol a „sajtószabadság” kifejezésnek még van értelme. Ami ennél is érdekesebb, hogy a Marija Pejcinovic Buric, az Európa Tanács főtitkára által ismertetett jelentés valahogy becsúszott az MTI-be is. Fejek fognak hullani a Kunigunda, lánykori nevén Gumibunda utcában, amondó vagyok. Hát lássuk, mit ír a jelentés?

Buric aggodalmát fejezte ki annak a jelentésnek a megállapításaival kapcsolatban, amelyet az Európa Tanács újságírás és újságírók védelméért felelős platformja számára 14 médiaszabadsággal foglalkozó civil szervezet állított össze. A készítők rámutatnak az újságírók elleni erőszak és megfélemlítés múlt évben tapasztalt, folytatódó tendenciájára. A jelentés szerint sok újságírót tartanak fogva börtönökben, és számos esetben büntetlenül maradnak az újságíró-gyilkosságok – mondta.

Arról számolt be, hogy a jelentés felsorolt 142, újságírókat ért súlyos fenyegetést az Európa Tanács 47 tagállamában. Ezek közül 33 fizikai támadás, 17 újonnan elrendelt fogva tartás vagy bebörtönzés, 43 zaklatási ügy, illetve megfélemlítés, két gyilkosság esetében pedig az elkövetők vagy megrendelők felelősségre vonásának elmaradásáról van szó. 2019 végén 105 újságíró volt börtönben az említett országokban. A civil szervezetek továbbá aggodalmukat fejezték ki amiatt is, hogy újságírók meggyilkolásával kapcsolatban 22 ügy van folyamatban - hívta fel a figyelmet Buric.” (MTI)

És ez nem egy távoli diktatúrában van így (azokban ígyebbül van ugyanis), hanem Európában. Vigyázat: az Európa Tanácsnak tagjai olyan államok is, melyek az Európai Uniónak nem, például Törökország és az Oroszországi Föderáció, így már érthetőbbek a számok, adatok, de akkor is: ezek a helyek is a mi házunk táján vannak, egy egész napot sem kell utaznunk, amikor tehetjük, hogy odaérjünk. És hát nálunk sincs mivel dicsekedni.

Most jön majd az a pont, ahol a kormánypárti olvasó (és sajtómunkás) felordít, hogy „mit pofázol, még írhatsz, senkit sem csuknak be, ha nem terjeszt álhíreket”, de ez csak félig igaz. Eddig még nem csuktak be senkit valós hír miatt – ez tény. De a Nézőpont Intézet „álhír-szemléjében” valós hírek közléseit gyűjtögetik, szemben az álhír-lapok valóban vérlázító förmedvényeivel, és nem sejthetem, „mikor lesz elég ok előkotorni azt a kartotékot, mely jogom sérti meg.” Az elasztikusan lapidáris (nem tudom szebben mondani azt, hogy gumitörvény) álhírterjesztési paragrafus ugyanis tökéletesen betölti feladatát: nem az a célja, hogy direkt módon alkalmazzák, az a célja, hogy Damoklész kardjaként, állandó fenyegetésként lebegjen a sajtó feje fölött.

Arra pedig tökéletes. De, tetszenének mondani, ez csak egy lehetőség, nem egy gyakorlat. Hát: elég az is, hogy lehetséges, hogy kiszabható az az öt év, mégpedig a megfogalmazás tömör és ügyes volta miatt bármiért. Bármikor. Bárkire, mármint bármely sajtómunkásra, valamint szükség és igény esetén civilekre és politikus csizmadiákra is. A netadó is csak egy lehetőség volt, mégis százezres tömeg tüntetett a PornHub megdrágulása ellen: ez ügyben még ezres tömeg sem jönne össze, akkor sem, ha nem volna járvány. Ez a mi bajunk, a kedves vendég enni, bocsánat, olvasni jár a mi kis népkonyhánkra, ha valamiért nehezebben vagy sehogy sem tudunk főzni (írni) az csak a szakács meg a személyzet bűne lehet, oldjuk meg.

Aztán a jelen helyzetet bonyolítja, hogy nem csak a hazugság büntethető, nem csak az álhír, hanem a valós hír is. Ha valakit idegesít, netán nyugtalanít.

Aki közveszély színhelyén nagy nyilvánosság előtt a közveszéllyel összefüggésben olyan valótlan tényt vagy való tényt oly módon elferdítve állít vagy híresztel, amely a közveszély színhelyén alkalmas az emberek nagyobb csoportjában zavar vagy nyugtalanság keltésére, bűntett miatt három évig terjedő szabadságvesztéssel büntetendő. Aki különleges jogrend idején nagy nyilvánosság előtt olyan valótlan tényt vagy való tényt oly módon elferdítve állít vagy híresztel, amely alkalmas arra, hogy a védekezés eredményességét akadályozza vagy meghiúsítsa, bűntett miatt egy évtől öt évig terjedő szabadságvesztéssel büntetendő.”

Akkor tehát mi is a helyzet? Egy az igazság és Müller Cecília az ő prófétája, amit nem ő mond, az a Sátántól való? Fájdalom: nagyjából így is fel lehet fogni, hiába kap az ember ezer egyéb hírt, ellenőrzötteket is, hiteleseket is, hiába lát esetleg valamit a saját szemével, hiába fényképezi le esetleg: minden büntethető.

A leginkább a tények értelmezése.

Mondok egy példát, ami tegnap este óta nem hagy nyugodni. Láttam egy Facebook-bejegyzést, melyben egy hölgy arra panaszkodik, hogy tisztasági csomagot vitt a kórházban lévő hozzátartozójának, de nem egészen jól alakultak a dolgok és az őrséget adó katonai rendész nézete szerint „majdnem lelőtte”. Nem is részletezném, még ez a kifejezés a legenyhébb az indulatos posztból. Ezzel például akkor sem lenne érdemes foglalkozni, ha nem volna ez a törvény, de most már nem is szabad.

Ugyanis nem láttuk az esetet. Én – pusztán feltételezés alapján – azt mondanám, hogy találkozott két, okkal ideges ember és rosszul kezelték a helyzetet. Nem láttam, nem hallottam, de azt tudom, hogy egyrészt a katonai rendészek ritkán kerülnek ki az egyetemi tanárok közül, és a modoruk gyakorta csiszolatlan, viszont azt is tudom, hogy a fegyverhasználatot még akkor is nagyon, de nagyon alaposan meg kell indokolnia, ha meg sem sérül senki. Ha csak egy skuló hiányzik a tárból, ott hatalmas papírmunka kezdődik, hetekig, tán hónapokig tart és nagyon könnyen lehet rossz vége a vizsgálatnak a fegyverhasználóra nézvést. Reálisan elképzelhetetlen, hogy akár csak megérintse a fegyverét egy őrséget adó katonai rendész, ha nincs rá alapos indoka. Igaz, a hölgy ez nem is állította, csak azt, hogy „a keze a fegyver körül volt”. Hát, hol legyen? Valahová tennie kell.

De vegyük a másik fél szempontjait is. Egy civil állampolgár, aki sosem fogott, sőt, talán soha nem is látott fegyvert, valószínűleg katona sem volt, idegesen, talán szokatlan (bár nem tilos) útvonalon akar behatolni egy őrzött épületbe és szembetalálja magát egy fegyveres őrrel. Aki vélhetően rossz modorban, bárdolatlanul tudakolja tőle, hova tart. Mivel nem tud a szabályozásról, csak egy géppisztolyos, durva embert lát maga előtt, persze, hogy rettenetesen megijed. Nem tudja, hogy nem bánthatja... Érthető az ő felháborodása is.

De végső soron: történt valami? Nem, nem történt semmi, mint említettem, két ideges, zaklatott ember találkozott és nem a legjobban kezelték a helyzetet. Ha az ügyben lesz vizsgálat, az őrszemélyzet parancsnokát kéne majd figyelmeztetni, hogy kórház őrzésére talán olyan embert kéne küldjön, aki nem pusztán jó katona, de az emberekkel is képes kommunikálni. Már persze – ha van ilyen embere.

Mármost magát a valós esetet a jelenleg rendelkezésre álló eszközeinkkel tisztáztuk valamelyest. Azonban mi lenne belőle, ha nem példaként, hanem önálló írásként foglalkozna vele a sajtó?

Ha csak a hölgy szempontjából írná meg valaki, akkor bizony azonnal vádat lehetne emelni ellene, mert indirekt módon, de akadályozza a védekezést.

Ha sikerülne a lehetetlen, vagyis megtalálná a sajtómunkás a katonai rendészt, és, ami ennél is több, ha az hajlandó volna nyilatkozni, az sem biztos, hogy megjelenhetne: engedély kéne hozzá, többféle is, ráadásul az az írás is részrehajló volna.

Ha még nagyobb csoda történne, és mindkét fél megszólalna az írásban, akkor az egy nagyriport, szakmai etika szempontjából tökéletes, és kétféle vádat is lehet emelni az ügyben: egyrészt a védekezés indirekt akadályozása, másrészt katonai titok megsértése miatt.

Szóval, ilyen örvények között hajózik minden nap a magyar újságíró.

Így állunk sajtószabadsággal minálunk, a szent eszme világnapja környékén.

De hát miért, az újságírókon kívül egyáltalán: van rá szüksége valakinek?

Olyan a sajtószabadság, mint a levegő.

Akkor tetszenek majd észrevenni, hogy kéne, mikor egyáltalán nem lesz.

Addig lehet szidni, hogy büdös.

 

Szele Tamás