Van a Századvégnek egy sajátos humora. Ha ez egyáltalán humor, és nem a valóság halált megvető semmibevétele, ignorálása. Az ember felháborodna vagy fetrengene a röhögéstől, vérmérséklet szerint, de okos ember indulat nélkül olvassa a jelentéseiket, mert kódolva ugyan, de azokba van beleírva, mire számíthatunk a kormánytól a közeljövőben.

Hogyan is működik a Századvég? Tökéletesen képes megjósolni bármit, amit biztosan tud előre, és csak időnként cáfolnak rá a tények, amelyek ezt az intézetet figyelmen kívül hagyva zajlanak, van eset, hogy elsöprik a biztosnak vélt folyamatokat, ennek kiváló példáját láthattuk idén február elején, mikor már minden adott volt a Google-Facebook-YouTube háromság elkergetéséhez Magyarországról, a helyi kirendeltségek akár állami kisajátításához, a Századvég nem is idén, de még tavaly kész tervet dolgozott ki a „magyar internet államosítására”, magyar állami felügyelet alá vonására, még a folyamat menetét, végrehajtását is kidolgozták 2019. április harmadikán megjelent tanulmányukban, melynek gyönyörű címe van:

„A Facebook cenzúra ellen

Igazság, szabadság, nemzeti szuverenitás a 21. Században”

Így, kötőjel nélkül a „Facebook” és „cenzúra” szavak között, a "század" is nagybetűs, ők már a nemzeti helyesírástól is függetlenek nagy szuverenitásukban. Tulajdonképpen már minden készen állt volna a magyar online tevékenységek teljes einstandolására, mikor jött a karantén, és a KESMA lapjai, melyek addig habzó szájjal ordították a techóriások összeesküvését a magyar szabadság és függetlenség ellen, megálltak, mintegy varázsütésre. Mondjuk az is érdekes volt, hogy miként lehetett a Google felületein uszítani a Google ellen, de nem ez volna az első eset a történelemben, amikor a tüntető tömeg azt skandálja: „le velünk!”, meg hát a kormány online sajtómunkásai azért bármikor kapnak munkát a propaganda más területén, nem létérdekük a sajtófelületek fenntartása, náluk belefér, hogy az online média megszüntetéséért harcoljanak – az online médiában.

Na jó, ez világos, de miért álltak meg? Azért, mert a karantén, a kijárási korlátozások nem ritkán, sőt állandóan önmagának is ellentmondó világa fenntarthatatlan lett volna – pont a Google, a Facebook és a YouTube nélkül, online oktatástól üzleti életig mindenhez szükség volt az óriáscégek szolgáltatásaira. Egyébként ugyan a pokolba kívánták őket, de ebben a helyzetben, dacosan bár, azonban igénybe vették őket.

Nos, az elmúlt héten elkezdtek szállingózni az első bizalmas hírek a kijárási korlátozások várható feloldásáról, és a Századvégnél is elkezdték pucolni a rezes fringiát, sőt, még fenni is. Az első propagandahullám azért indult, mert a Facebook kialakított saját maga fölé egy új felügyeleti szervet, és ennek van egy magyar tagja is, akit láthatóan nem kedvel a kormány. Mármost ha nem lenne magyar tagja, az ugyanilyen ok lett volna a támadásokra, ha nem alakítják ki a felügyeleti szervet, szintén: alapvetően nekik csak az felelne meg, ha Mark Zuckerberg átnyújtaná a Facebookot piros selyemszalaggal átkötve, színezüst tálcán, térdelő testhelyzetben Orbán Viktornak. Ez viszont még várat magára.

A járványhelyzet viszont tovább enyhült, így születhetett meg tegnap az a csodás tanulmány, a kampány (itt a szót „hadjárat” értelemben vegyük) folytatásaként, aminek már a címétől gyomor- vagy röhögőgörcsöket lehet kapni.

„A magyarok többsége nem bízik a közösségi oldalakban és felismeri az álhíreket”.

Ennyi erővel értekezhettek volna a magyar absztinens antialkoholizmus népi gyökereiről vagy arról, mennyire szerves részét képezi nemzeti karakterünknek indulataink visszafogása és a józan, hideg fejű, helyes döntések meghozatala. Azt még elhiszem, hogy nem bíznak az emberek a közösségi oldalakban, bár ez is csúsztatás, hiszen azokban nem bízni kell, hanem használni kell őket. Az oldal nem felelős a közönségéért, ahogy a kocsmáros sem azért, miket beszélnek az asztalai mellett, illetve csak diktatúrákban szokás ilyenért felelőssé tenni a tulajdonost. Meg amikor Ferenc Jóska képét leszarják a legyek. Rendes felmérés úgy fogalmazott volna: „az emberek nem kezelik hiteles hírforrásként a közösségi oldalakat”. Mert hát nem is hírforrások, kérem. Piacterek, ahol mindenki beszél, egyszerre, valóban sok szamár pletyka is terjeng, egyre több: de már dolog venni egy újságot a piactéren, abból informálódni, és megint más a kofák szóbeszédére hallgatni. Az újság úgy általában nem lesz hiteltelenebb vagy hitelesebb attól, hogy a piactéren veszik meg és nem mondjuk a Tőzsdepalota előtt: mindkét esetben ugyanaz lesz a tartalma.

Arról, hogy a magyar emberek felismerik az álhíreket, csak azt tudom mondani, hogy a nap poénja. Épp február kilencedikén bizonyítottam volt be, hogy Magyarországon több milliárdos üzlet az álhírlap-hálózatok fenntartása, szóval ha a magyar olvasók többsége felismerné az álhíreket, akkor ez nem lenne ennyire jövedelmező. Azt megengedem, hogy a kormánymédiában felismerik: ott könnyű, mert alig van a kormánylapokban egyéb, ott vaktában is rábökhet az ember bármire és felismerheti álhírként – ha nem az időjárás-jelentést vagy a sportrovatot találta el, 95% esélye van rá, hogy valóban álhír legyen. De lássuk, mit emel ki a Századvég?

„Az elmúlt hónapokban – hazai politikai szereplők és külföldről finanszírozott NGO-k tevékenységének köszönhetően – két álhír is komoly nemzetközi visszhangot kapott Magyarország veszélyhelyzeti intézkedéseivel kapcsolatban: ezek a konteók a kormánykritikus újságírók bebörtönzéséről, továbbá az Országgyűlés működésének felfüggesztéséről szóltak. A felmérés kimutatta, hogy az előbbi állítás a megkérdezettek kétharmada (66 százaléka), míg az utóbbi felvetés a válaszadók 65 százaléka szerint nem felel meg a valóságnak. Ezzel szemben mindössze a lakosság 23, illetve 24 százaléka gondolja úgy, hogy Magyarországon fennáll a kockázata a kormányzatot kritizáló újságírók bebörtönzésének, továbbá az Országgyűlés tevékenysége a járvány kezdetekor felfüggesztésre került. Megállapítható tehát, hogy az említett két hamis hírt a válaszadók túlnyomó többsége nem találta hitelesnek, ami azzal magyarázható, hogy a lakosság összességében kritikusan viszonyul az álhírekhez illetve konteókhoz, és – felismerve ezek jellegzetes vonásait – képes megkülönböztetni őket a valós hírektől.”

Nana. Rendszerkritikus újságíró bebörtönzéséről senki sem írt, rendszerkritikus civileket zaklattak bejegyzések miatt: azt én elhiszem, hogy a Facebook sokakban azt az érzést kelti, miszerint ők is újságírók, mert nyilvánosan elmondhatják a véleményüket, de attól ez még egy szakma. Persze, terjed olyan nézet is együgyű lelkek körében, miszerint az egész Facebook egy nagy szerkesztőség, és mindenki munkatárs, de ez tévedés: a közösségi oldalnak még csak nem is ez a célja, soha nem is akarták ezt. A témához visszatérve: ugyan nem írtunk újságírók bebörtönzéséről, ahogy nem írtunk a Parlament feloszlatásának tényéről sem, mivel ezekre nem került sor: de írtunk mindkét eset lehetőségéről. Ha például a szomszédom vásárolna egy Harley-Davidsont, akkor joggal feltételezném, hogy motorozás céljából vette, közlekedni akar vele. Akkor is, ha nem ül rá azonnal. Mondhatja ugyan, hogy nem kívánja használni, csak azért szerezte be, mert szereti a szépet, értékeli a jót, neki ez a birtokviszony esztétikai gyönyört okoz: de ha elhiszem, hülye vagyok, motort azért vesznek, hogy használják, felhatalmazási törvényt azért léptetnek hatályba, hogy éljenek a benne foglalt lehetőségekkel. Legfeljebb nem azonnal élnek vagy nincs arra alkalom, a motor tankjában még nincs elég üzemanyag, de már maga a lehetőség joggal kondítja meg fejünkben a vészharangot. De lássuk a pontos számokat!

„Kijelenthető, hogy a magyarok az operatív törzs és a koronavirus.gov.hu tájékoztatásában bíznak a leginkább: a megkérdezettek 68 százaléka tartja megbízhatónak az említett hírforrásokat, és pusztán a 24 százalékuk helyezkedett eltérő álláspontra. A televíziós híradások esetében ez az arány 58, illetve 33 százalék. Érdekesség, hogy az internetes híranyagok megítélése érezhetően negatívabb a lakosság körében: az online hírportálok és a közösségi oldalak tájékoztatását a válaszadók 47, illetve 21 százaléka tartja hihetőnek, ezzel szemben a 32, illetve 58 százalékuk nem ad hitelt az ott megjelenő információknak. A megkérdezettek különösen kritikusak a Facebookon megjelenő hírekkel kapcsolatban: a 64 százalékuk nem bízik a szóban forgó közösségi oldalon terjedő állításokban, és mindössze a 15 százalékuk tekinti az említett platformot hiteles hírforrásnak.”

Tegyük még hozzá, hogy ezt a felmérést ezer ember megkérdezésével végezték, szóval nem nevezném túl reprezentatívnak, pláne, hogy bizonnyal ügyeltek arra, kit kérdeznek meg. A hivatalos információs források iránti „bizalom” nem csoda: hiszen most már tényleg be lehet csukni azt az újságírót is, lapot is, amelyik nem az ő adataikat használja (és még így is gyakori, hogy érthetetlen számokat kapunk tőlük). Komoly szakmai vitáink voltak már a válság első napjaiban is arról, hogy melyik hírforrás tekinthető elfogadhatónak, a mendemondák természetesen szóba sem kerültek, aztán a törvény megoldotta nekünk: aki mást mond, mint az Operatív Törzs, azt megbüntetik. Ha mindezek után a közönség mégsem hisz az online lapok híreinek, akkor nagyon sajnáljuk, de ez nem a kormány iránti bizalom, hanem ellenkezőleg, a kormány iránti bizalmatlanság jele – ugyanis mi éppúgy a kormányszervtől kapott információkat közöljük, mint bárki más.

És különben ez egyéb ügyekkel is így áll. Ha az online felületekben nem bízik a derék magyar állampolgár, hírfogyasztó, akkor mire véljük a miniszterelnök abbéli buzgalmát, hogy minden bejelentését utóbbi időben a Facebookon tegye meg? Nem szólt neki senki, hogy az egy népszerűtlen felület? Ez szabotázs, elvtársak, súlyos ébertelenség, itt fejek fognak hullani. És egyáltalán, ha annyira jelentéktelen és lényegtelen valami ez az online tér, miért akarják rátenni a kezüket?

Miért háborúznak érte és ellene?

Jó a kérdés: a Századvég tegnap ezek szerint rekordot döntött.

Publikálták azt a felmérést, aminek a végeredménye pontosan az ellenkezőjét jelenti annak, ami oda van írva.

Ha ugyanis a közönség többsége nem bízik a közösségi oldalakban, akkor azokért a kisujjukat sem volna érdemes mozdítani, ha meg az olvasók maguktól felismerik az álhíreket, az azok ellen folytatott harc is felesleges – hiszen senki sem hiszi el őket.

A kormány politikája, propagandája, kampányai mind ennek az ellenkezőjét bizonyítják. Hogy akkor miért volt szükség erre a felmérésre mégis?

Hát, azért a Századvégnek is kell élnie valamiből, úgy kell tennie, mintha időnként dolgoznának valamit.

Szele Tamás