Forgókínpad

Orbán Viktor focija

2020. május 31. - Szele Tamás

Azért ez az Orbán Viktor mindig feladja az embernek a leckét. Nem mondok újdonságot azzal, ha jelzem: semmiképpen sem vagyok feltétlen híve ennek a politikusnak, több okból sem nyerte el a tetszésemet, és ez már így is marad a következő évtizedekben, felteszem, ő sem rajongana az írásaimért, ha olvasná őket, elvagyunk mi így egymással, a kölcsönös ellenszenv összeköt minket.

orban-2010-mti.jpg

(Fotó: MTI)

Na, de ma születésnapja van, tegnapelőtt meg azt ünnepelte, hogy már tíz éve magyar miniszterelnök. Mondjuk tizennégy az a tíz (az 1998-2002-es ciklussal), és ezek szerint már majdnem kétszer annyi időt töltött a nyakunkon, mint Rákosi, aki szintén nem a köztisztelet babérjaival koronázva vonult be a magyar történelem Panteonjába, sőt.

Mármost úriember senkit sem bánt a születésnapján, valamint Márta napján nem lop, nem hivatkozik mentő tanúkra, mert nem ér azzal semmit sem, ha ismerőseit bezárják, valamint vasárnap sem lop, csal és nem is verekszik, hiszen hat nap mindenre elegendő, amint azt Rejtő Jenő óta tudjuk. Ebből az következik, hogy én még lehetek úriember, de ő – színes életrajzának ismeretében – nem igazán az. Hogy mást ne mondjak, úgy tudom, lopott Márta napján. Is.

De ettől még nem lesz helyesebb dolog, ha így, a születésnapján fejtem ki róla nem túl hízelgő véleményemet, jobb lenne békén hagyni, vasárnap is van... Hagynám, de ő nem hagyja. Tegnap is mondott egy olyan szépet, hogy azóta sem bírok tőle nyugodni. Konkrétan azt, miszerint:

A futball mindig vigasz és elégtétel volt a magyar ember számára.”

Mondta pedig ezt abból az alkalomból, hogy a Puskás Ferenc Labdarúgó Akadémia Felcsúton bemutatta a „Labdarúgás és tudomány” című kötetet. Olcsó lenne azt mondani, hogy mi köze egyiknek a másikhoz, ráadásul hazug is, mert a valóban jó foci művészet is, tudomány is, meg legfőképpen játék, de hát mi köze a magyarfocinak egyáltalán a labdarúgáshoz? Finoman fogalmazva sem sok. Életem folyamán voltam sportújságíró és talán leszek is még, tehát szeretem és tisztelem az összes sportot, talán csak a buzkashit nem, de ennyit legyen szabad nekem is – hanem az azért nem véletlen, hogy a magyar futball annál pocsékabb, minél több pénzt ölnek bele. Hát hogyne: hiszen az emelkedő összegek sokkal jobban vonzzák a kreatív könyvelés bajnokait, mint a reménybeli új csatárokat.

Épp csak a játék vész el a számlák között, senki sem fog tudni jobban énekelni, teszem azt, ha jobban megfizetem, az ember vagy tud énekelni, focizni, vagy sem. Magyar foci majd akkor lesz megint, ha újra játék lesz belőle, és nem össznemzeti vérsorskérdés, paszománttal pitykézve. De azért elképzeltem a jelenetet, ahogy a magyar ember vérzivataros századai során áll a Kárpátoktól az Al-Dunáig és nehéz pillanataiban a focitól nyer vigaszt és elégtételt.

Hát nem mondom, jó párszor rászorultunk volna. Például elképzeltem Álmost, ahogy ül a sátra előtt, iszogatja a kumiszt és szomorú képet vág. Arra jön a táltos:-

Mit búsongsz itt egymagadban, nagy jó uram?

- Hagyd csak, terhes az asszony.

- Az jó hír!

- De nem tőlem.

- Az nem jó hír. Gyere, meccs lesz a Levédia pályán, kihívott minket a Besenyő SC!

A következmények nagyjából ismertek.

Vagy elképzelem a távolról sem barátságos mérkőzést a muhipusztai pályán az Árpád Ház FC és a Szubotáj Bahadur AC között. Még jó, hogy nem lett belőle örök rangadó, ahogy a Galatasaray elhúzódó vendégjátékából sem, ami a mohácsi meccsel kezdődött. Pedig a hazai csapat előtte úgy elverte a Dózsát, hogy azóta is emlegetik, de már akkor sem volt elegendő az agresszív, támadó játék, állóképesség is kellett volna. Ezt utána százötven évig fejlesztettük a végvári edzőtáborokban, de csak a sarat álljuk azóta is.

Például a nagymajtényi stadionban a Rákóczi Torna Club sajnos megadta magát az osztrák ligában győztes klubcsapatnak. Hiába szerződtették a francia vendégjátékosokat, az ő virtuóz bombáik sem segítettek, ahogy később, Világosnál is a Szpartak Moszkva győzött, kimeríthetetlennek tűnő tartalékaival. Ők később is visszatértek a mi pályánkra, és nem őrzünk róluk jó emlékeket, ahogy a Bayern München magyar turnéjáról sem az 1940-es években. Most a többi történelmi vereségünket nem is említem, de egyszer sem az volt a baj, hogy a magyar csapat alulfinanszírozott lett volna.

Így nézne hát ki a történelmünk Orbán Viktor szemével, Felcsútról nézvést, és tényleg majdnem minden pillanatban vigaszra szorultunk volna, de a foci ebben nem sokat segít, ahogy a féldeci kisüsti is csak pillanatnyi segítséget ad. Nehéz is elhinnem, hogy felnőtt ember ilyent volt képes mondani, amikor korábban ezredéves történelmünkre hivatkozva követelt tiszteletet, viszont az első magyar focimeccset csak 1896-ban játszották, igaz, akkor még „angol rúgósdi” volt a játék neve.

Különben ez az első mérkőzés már maradandó emlékeket hagyott maga után: a Pékerdő egyik tisztásán rendezték, ami a mai MTK-pályához tartozik, Löwenrosen Károly javaslatára, háromszáz fizető nézővel (tízkrajcáros jegyárak mellett), huszonöt centi hóban, és húsz perc után lefújták. Az eredménye nem ismert, de a korabeli szaksajtó pikírt tudósításából szállóige lett, ugyanis Gerhárd Lajos sportújságíró úgy számolt be a meccsről, hogy „A Rókus kórház csapata nyert”, mivel ez alatt a húsz perc alatt sikerült három játékosnak – Lászlónak, Hajósnak és Schaffhausernek – eltörnie a bokáját. A résztvevők feleségei bosszút esküdtek, és Löwenrosen úr (becenevén „Charly, az amerikai bolond”) hetekig nem mert hazamenni, ugyanis váltásban vártak rá, sodrófával a kezükben.

Na, szóval tetszik látni: bokatörések, sodrófák, hó, lefújt mérkőzés ide vagy oda, ez volt a foci. A régi idők focija. Ennek volt hangulata, pár hónappal később meg is alakult az első klubcsapat, a BTC. Aztán már játszottak is, nem csak törtek.

Hát, ennek a polgári hangulatnak fújtak, mondaná az ember sportnyelven, ezt pénzzel csak tönkretenni lehet, visszahozni nem, ehhez nem milliárdok kellenének, hanem Minarik Edék.

Tetszik látni, ez (is) a baj velünk. Itt van nekünk ez a kormányfőnk, aki azt hiszi, hogy szereti a futballt. Szeret is valamit, csak az nem a foci, hanem valami más, valami, amit se régen, se ma nem hívnánk játéknak, talán sportnak sem: agyba-főbe támogatja, látható, hogy milyen eredménnyel. Már a harmadosztályú csapatoknak is van stadionja (hogyne lenne, az építőipar az az üzletág, ahol a legtöbb pénz esik le könyvelés közben), csak éppen maga a sportág nem halad, illetve lassan már annak is örülnénk, ha stagnálna, de hanyatlik, mint felhőbe a drégeli rom.

Játszani kéne, kérem, csak azt fogcsikorgatva, milliárdok súlya alatt nyögve nem lehet. Épp a nagy tét teszi súlyossá a játszi lábat: rengeteg múlik azon a passzon, el is baltázza mindenki, ha nem volna akkora üzlet, talán játék is lehetne belőle. De az, így tehát oda a könnyedség, oda a sport szelleme.

Ez az első baj.

A második baj az, hogy mi elhisszük ennek az embernek, miszerint szereti a focit és ért is hozzá.

Amit ő szeret, az nem foci. És amihez ért, az sem.

Hát ha a labdarúgáshoz, ami állítólag a szíve csücske, ennyire ért, mennyire érthet bármi máshoz? Történelemhez, politikához, akármihez?

Na, tetszik látni, itt a baj Orbán Viktorral, az aranylábú politikussal.

 

Szele Tamás