Forgókínpad

Vadászat

2020. július 23. - Szele Tamás

Úgy érzi magát az ember, mintha elemistáknak kéne megmagyarázza a logaritmust, ráadásul a srácok kizárólag az ebihalak élete iránt érdeklődnek és az órát egy tó partján kell megtartani. A büdös életben nem fogja megjegyezni senki, amit mondok, de azért megpróbálom. Szóval, miért is baj, ami az Index körül zajlik?

trofeak.jpg

Nyilván nem mindenkinek baj, az Origo és a 888 meg is ünnepelte, de tőlük nem vár mást az ember, csak azt adhatják, mi lényegük. És nem is igazán politikai problémáról van szó – bár persze az – hanem szakmairól. Konkrétan: arról, hogy van-e szüksége a magyar olvasónak független sajtóra, vagy beéri a pártlapokkal és az álhírekkel?

Uj Péter mérései szerint tízmillió magyar állampolgárból összesen három-négymilliónak van ilyesmire szüksége, a többieknek megfelel az utánzat, a sajtónak látszó tárgy is. Azért ez félelmetesen magas arány, piaci igény tehát volna sajtóra (míg el nem kezdené pénzért adni az ember, mert onnantól nagyon nem lenne, a magyar olvasónak ingyen jár a médium, ősi jogon, szerintem van is valahol az Aranybullában egy bekezdés erről), de akkor miért vergődik a szakma?

Azért, kérem, mert nem kapitalizmusban élünk, hanem valami különös rendszerben, amiben logikátlan dolgok történnek, időnként be kell kenni szilvaízzel a kempingkerékpárokat vagy szabadkőműveseket kell kergetni az asztal körül, különben nem fogják rólunk azt hinni, hogy őszintén szeretjük a mi nagy és bölcs vezérünket.

Ő ugyanis olyan alkat, akinek egyrészt állandó víziói vannak, másrészt különös gondot visel arra, hogy kizárólag alkalmatlan emberekkel vegye körül magát, harmadrészt állandóan szeretni kell, mert különben sír, hisztikézik és a földhöz veri magát. Holott mintha elmúlt volna már három éves. Mivel pedig a sajtót eltartó magyar reklámpiac az utolsó szegig az ő emberei kezében van, akkor kap a médium hirdetést, amikor ő akarja – és többnyire nem akarja. Persze, ha csak nem kedvenc sportlapjáról van szó, de ott is olyan világ van, pont a nagy kedvelés miatt, amennyire ez tudható, hogy ahhoz képest a Lubjanka kazamatái valóságos vidámparkok dodzsemmel és hajóhintával. A mi kis nyűgös vezérünknek időnként győzelmekre van szüksége, olyankor szétszed cafatokra egy-egy sajtóterméket, ugyanis hogyha ehelyett hadat üzenne mondjuk a Tongai Királyságnak, félő, hogy kiporolnák a hátsóját, szóval be kell áldozni néha egy-egy olvasható lapot.

Mindig így volt ez, az 1998-2002-es ciklusnak a Kurír esett áldozatul (és majdnem a Magyar Narancs), de olyan kozmikus sebességgel, hogy nekem fél ötkor még közepesnél jobban fizető rovatvezetői állásom volt, ötkor már munkanélküli voltam. Összehívták a szerkesztőségi értekezletet (aznap szabadnapos voltam), bejött egy hölgy és közölte, hogy volt lap, nincs lap. Ezt azért tehették meg, mert a Kurír a Postabank sajtóportfóliójához tartozott, amit a magyar állam, tehát a kormány szanált. Kezembe nyomtak három havi fizetést, nem egy tételben, és mehettem, amerre a szemem látott. Igen, már akkor is gazdasági úton férkőztek a megtorpedózni kívánt lapokhoz.

Négy évig én sem nagyon tudom, miből éltem, a volt főszerkesztőm adogatott nekem kis pénzeket, tolmács voltam építkezésen a német tulajdonos és az egyiptomi építészmérnök között, külsőztem a Blikknek, csak sosem fizették ki, de az írásaimat időnként más szignálta, javítottam liftet a Kelenföldi pályaudvaron, szerencsére azóta még az épületet is lebontották, mondták a Magyar Postánál, mikor megtudták, hol dolgoztam előtte, hogy „maga ezzel a múlttal nem újságot írni, de újságot kihordani sem fog”, szerkesztettem kisegyház fénymásolt lapját, szóval izgalmas évek voltak, több étkezés maradt ki, mint ahány megvolt, még utána is vagy hat-hét évembe telt, míg szívós munkával visszadolgoztam magamat a pályára.

Volt értelme vagy haszna a Kurír megszüntetésének? Igazából, hosszú távon és politikai szempontból nem volt, pusztán egy gyors sikerélményt adhatott a szárnyait próbálgató első Orbán-kormánynak.

A Népszabadságnak azt hazudták, hogy „csak elköltözik a szerkesztőség”. Akkor már nem végezték ki látványosan a lapot, bár nem tudom, miért, elvileg, ahogy a régi vicc mondja, „közéjük is lövethettek volna”. Elköltözött. Az örök vadászmezőkre.

A Magyar Nemzettel nem voltak ilyen kíméletesek, annak a szerkesztőségi állományát többször is lecserélték, először 1998-ban lett nagyjából a régi Új Magyarország a Magyar Nemzet, aztán a G-nap után megoszlottak, elvegyültek és kiváltak, végül, mikor Simicska megismerte Waterloo esős mezejét, a Magyar Idők lett a Magyar Nemzet, és szerintem még párszor lepárolják, titrálják, desztillálják, de Bölcsek Köve ebből már a büdös életben nem lesz.

A Vasárnapi Híreket egyszerűen megszüntették. Ó, persze, gazdasági okok miatt, és majd heti mellékletként meg fog jelenni. Annyira jelenik meg hetente, mint Hamlet atyjának szelleme a helsingöri vár fokán.

Az Origót átoperálták fidzsi-szigeti rúdtáncosnővé és most ott vonaglik nekik minden nap, míg ők koccintgatnak a Nudi Bárban.

Most következik az Index. Na persze, nem tudjuk még, hogyan következik, hivatalosan csak átszervezik a munkát. Hivatalosan a Népszabadság is csak elköltözött, az Origo is csak profilt váltott. Azt nem gondolnám, hogy teljesen kormányszócsövet akarnak a lapból csinálni, vagy legalábbis nem azonnal: több havi kínos haldoklás vár az Indexre, anyagi gondok a kollégákra, míg végül sikerül majd mindenkit elmarni és bepozicionálni az orgánumot valahová a falvédő és a cirmos cica gombolyagja közé. De hát persze, majd a munkatársak lesznek a hibásak, mert nem írnak jó lapot. Azért is hibásak lehetnének, hogy nem tudnak gúzsba kötve táncolni.

Lesz másik, tetszenek mondani.

Nem nagyon lesz.

A valamikor sokszínű magyar sajtónak már csak írmagja maradt, van KESMA és van néhány, egyre zsúfoltabb szerkesztőség, a Népszava először csak a Népszabadság munkatársait vette át, aztán a Vasárnapi Hírektől is, akit lehetett, aztán... most már néha csodálom, hogy beférnek az irodába, azt viszont nem csodálom, hogy tőlem ritkán kérnek írást: van nekik tehetséges emberük, több is, mint elég. A HVG már a célkeresztben piheg, nyílt titok sajtókörökben, hogy ők lesznek a következők a terítéken, a 444 tartja magát, ahogy bírja, a 24.hu-nál gazdasági problémák merültek fel, és – körülbelül ennyi a mai magyar független napilappiac.

Ennyi.

Ezt maximum egy év alatt darálják be (és tán csak a 444 fog megakadni a torkukon).

Sebaj, mondja az egyszeri olvasó, online lapot mindenki csinálhat, miért nem írunk azt?

Írunk. Már a fentieknek egy része is online. Csak abból nem lehet megélni, ritka hónap, amikor nekem az AdSense-hirdetéseim bevétele egyáltalán eléri a kifizetési küszöböt, a húszezer forintot. Az két bevásárlás. Lehet persze álhírlapot csinálni, nagy bevétellel, csak arra újságíró nem adja a fejét. Meg a kis lapoknak azért vannak komoly hátrányaik.

Mert írhat az ember naponta publicisztikát, hogyne írhatna, míg bele nem feketedik, gyakorlatilag azt is műveljük, mert az a legolcsóbb. De már ha ki kell menni egy helyszínre, ami Budapesten kívül fekszik, vakarja az ember a fejét, hogy miképp jusson el oda és vissza annyiból, amennyije van, és ha lehet egy napon belül, mert másnap megint dolgozni kell, írni valamiket, több felé, a szállást meg amúgy sem lehetne megfizetni. Külföldi tudósítás? Na, ne bolondozzunk. Hiába tud az ember akármennyit egy témakörről, maximum pályázat útján juthatna el a helyszínre, de míg azt elbírálják, már régen nincs is miért odamenni. Marad a jegyzetírás, szakmányban.

A nagy lapokra pont ezért volt szükség: azok még úgy-ahogy, de képesek voltak finanszírozni egy szakmai utat, egy tényfeltárást, egy közérdekű adatigénylést, a kis lap, amiből megélni sem lehet, erre képtelen. A nagy és független lap adhat anyagi biztonságot és függetlenséget a munkatársainak, a kis lap még bizonytalanságot is alig. Ezeket a kis lapokat amúgy is jó esetben hárman-négyen írják, rossz esetben egyedül rakja össze az ember, véres verejtékkel és mindennap, aztán úgyis jön Mari néni, Pista bácsi a kommenthuszárok élén, felteszik az ókuláréjukat és elmagyarázzák, miért is vagyunk ostobák és tehetségtelenek. Viszont szerintük dúsgazdagok is.

Jártam már úgy, hogy a végrehajtó dolgavégezetlenül ment el tőlem, mert azt mondta: itt nincs mit lefoglalni. Persze, aztán valahogy rendeztem a tartozást. De ennyire gazdag a független magyar sajtómunkás.

Mi lesz holnap? – kérdezné H. G. Wells és kérdezzük mi is. Hát, tél lesz, és csend és hó és halál, válaszolhatjuk a bohém, optimista Vörösmartyval. Semmi sem lesz, a maradék pár független lap áldozatául fog esni néhány hisztériahullámnak, ha ugyan nem egy nagynak, majd az ő bukásukat is megszakérti a kedves közönség, ahogy most az Index bajait szakérti boldog és boldogtalan a közösségi oldalakon, bár arra azért ügyelni kell, nehogy olyan mondjon valamit, akinek van vagy volt köze az újságcsináláshoz, mert még a végén leszakad a plafon pár értelmes és indulatmentes szótól. A kis orgánumok még kitartanak ideig-óráig, míg el nem tűnnek, mint Fawcett ezredes expedíciója az őserdőben.

Az álhírlapok meg fognak maradni, ugyanis az álhírlap alig egy-két ember munkája, és ha elég gátlástalanul hazudnak, hatalmas haszonkulccsal lehet őket üzemeltetni, csak az nem sajtó, és nem is ismerek olyan álhírlapot, amit újságíró készítene. Azokat teljesen dilettáns, amatőr, szakmán kívüli figurák hazudják össze.

A pártok orgánumai is bírni fogják egy darabig, bár olyannál dolgozni maga a Pokol: a politikusok minden mondatba beleszólnak, a végeredmény persze pocsék lesz, szinte olvashatatlan, elfogult, és azért is a munkatársat hibáztatják – de ha egy kicsi gond is támad a pártfinanszírozások körül, márpedig támadhat, minden csapat először a sajtóját fogja megszüntetni. Bár, legyünk őszinték, a magyar politikus alapállás szerint azt várja el a sajtótól, hogy ingyen nyalja ki a fenekét, hazafiságból: nem felejtem azt az ellenzéki politikust, mára már pártelnök, aki világosan megmondta, hogy az újságcikk ára két zsömle és tíz deka párizsi, ennyit is csak azért adna, hogy ne dögöljön éhen a sajtómunkás míg meg nem írta a rendelést. A kormánypárti politikus meg még rosszabb.

Szóval, a sírt, hol sajtó süllyed el, olvasók állják körül. És nem jut eszükbe, hogy őket éri a veszteség. Nem jut eszükbe, hogy ha nincs független sajtó, akkor nem szereznek tudomást a várható eseményekről. Ha csak kormánymédia lesz, az ország vezetése vígan megteheti, hogy egyik nap kötelezi a lakosságot családonként három pud érett túró beszerzésére, mondjuk egészségügyi okokból, másnap pedig hatóságilag felemeli az érett túró árát háromszáz százalékkal.

Vagy megadóztatja az internetforgalmat. Így már ismerősebb? Az tényleg csak azért maradt el, mert a független sajtó kiszagolta és jelezte: baj lesz. Lett is akkora tüntetés, hogy azóta sem erőltetik.

Szóval: a független sajtó szerepe a figyelem és a figyelmeztetés. Lehet, hogy nem ír kellemes dolgokról, kevés benne a ciculi és kutyuli, de jó hírekre nincs is miért figyelmeztetni az embereket: az akkor szükséges, ha valami rossz várható. És többnyire várható.

Hát, aki nem állít őrséget éjjelre, az ne csodálkozzon, ha reggel a skalpja nélkül ébred, mert arra jártak a sziúk.

Most szokás szerint mindenki jobban tud mindent akár az Indexnél, akár bárki másnál, vannak, akik politikai közbelépésért visonganak (holott inkább az ellen kéne), a sok faék-egyszerűségű ötlet egymást licitálja túl, de a perzsavásár vége csak az lesz, hogy megint elveszítünk egy nagy és független lapot. Géfodorék meg pezsgőt bontanak és koccintanak Stefkáékkal.

Nem is tudom, miért jut eszembe a megszűnő lapok lajstromát nézegetve egy régi HBB-szám, még a Vadászatról:

Van, akit megnyúznak
Van, akit megsütnek
Van, akit kitömnek
Van, akit megesznek
Van, akit temetnek
Van, akit elvisznek
Van, akit eladnak
Van, akit meghagynak”

 

Szele Tamás