Nincs is szebb annál, mint augusztus huszadikán arra ébredni, hogy az ember Orbán Viktorral bújócskázik. Mármint, ne szó szerint tessék érteni, mindketten benne vagyunk már a korban, de nem volt kis feladat eldönteni reggel-délelőtt, hogy hol van éppen ez az ember. Ugyanis a kérdésben mértékadónak tekintendő kormánymédia kissé összevissza írta meg.

Szóval, az ugye a helyzet, hogy ma, nemzeti ünnep lévén, volt egy ünnepélyes zászlófelvonás, melyet tisztavatás követett – egyszer látnék már egy piszkos vatást, mert tisztát láttam eleget – ezen hagyományainkhoz híven Áder János beszélt, csak most súlyosbították Benkő Tibor honvédelmi miniszterrel is, ami azért kegyetlenebb kiképzés volt az avatandó tiszteknek, mint harminc kilométer teljes menetfelszerelésben, de kibírták, mert edzettek. Áder és Benkő beszédeit nem is részletezném, maradjunk annyiban, hogy ha Áder minden évben ugyanazt mondaná el, azt sem venné észre senki, Benkő pedig pontosan azt mondta, amit mondhatott, semmi mást vagy többet, de senki nem is várta, hogy hirtelen meglepi a nagyérdeműt beszéd közben némi kártyatrükkökkel vagy egy salto mortaléval.

A kavarodás itt kezdődött a kormánymédia számára. Ugyanis Orbán Viktor beszéde nem a tisztavatás, hanem a Nemzeti Összetartozás Emlékhely (közkeletű nevén Trianoni Árok) avatása alkalmából hangzott el, csak az egyszerűség kedvéért mégis a Parlament lépcsőjén, így aztán úgy nézett ki, mintha 1. vagy az egyik, vagy a másik alkalomból nem beszélt volna, 2. mindkét alkalomból beszélt volna, kétszer is – holott csak annyi történt, hogy a miniszterelnök összevonta szemöldökét, csapatait és a Kossuth tér két oldalát. Tehát egyszer beszélt, csak amit a Parlament lépcsőjén mondott, annak az első része ott, második része az Alkotmány utca elején volt érvényes. Two in one. Bár a szalagvágáshoz csak át kellett mennie a téren.

Van ilyen. De mit mondott?

Úgy látom, a saját oldalának kezelői olvasnak engem, mert szinte azonnal kitették az eredeti, nem kivonatolt szöveget, minek következtében abba a szerencsés helyzetbe kerültem, hogy nem kell összevadásznom az idézeteket hat-nyolc lapból, MTI-ből, köszönöm, hölgyeim és uraim, kedves barátaim, csak így tovább. Akkor lássuk.

„Augusztus 20-án emlékeztetni kell magunkat arra, a saját otthont, földet, hazát nyújtó önálló államiság a népek életének inkább kivételes, mint természetes létállapota.”

Hát, az attól függ, kérem, Amazóniában és Pápua Új-Guineában valóban egész kisebb népek élnek minden néven nevezhető államiság nélkül, és nem is nagyon hiányzik nekik, ennek dacára földjük és otthonuk van, különben ugyanis nem élnének, ily módon nézetem szerint hazájuk is van, csak nem politikai, hanem természetes ténynek fogják fel ezt, de minden beszédet el kell kezdeni valahogy, Orbán most azt mondja, örüljünk annak is, ami van.

„Egy népnek, aki saját hazára vágyik, aki saját törvényei és saját szokásai szerint akarja berendezni életét, s ezer év tanúsága szerint a magyar ilyen nép, a szuverenitásáért és a szabadságáért minden percben meg kell küzdenie akkor is, ha ez a mindennapok forgatagában élő népünk számára nem mindig nyilvánvaló.”

A mindennapoknak van forgataga, ez kétségtelen, mely sok szempontból elüt például az ünnepnapok forgatagától (ki írja ezeket a veretes baromságokat?), ámde szomorú látvány a magyar – más nép is az volna –, amint minden percben megküzd szuverenitásáért és szabadságáért, tehát azokban a percekben is, amikor azokat a világon senki sem fenyegeti, márpedig utóbbi időben csak ilyen pillanatok vannak. Sebaj, edzésben maradunk, és ez nagyon fontos a politika nevű sportágban.

„Kényelem, szűklátókörűség, politikai könnyelműség, az „élj a mának”, a „neked minden jár itt és azonnal” történelmünk rendre visszatérő veszedelmei.”

Ez után a mondat után a parlamenti Fidesz-frakció testületileg összerakta a kis bőröndöt a tisztasági csomaggal és a könyvvel, és most várják a nagy fekete autót.

„Ritka kegyelem, ha egymást követő nemzedékek minden stratégiai döntése helyesnek bizonyul.”

Annyira ritka, hogy a magyar történelem folyamán sohasem fordult elő.

Az itt következő részt ugorjuk át, ugyanis abban közkeletű történelmi tényeket ismertet, majd üdvözli esküt tett tisztjeinket. Nagyobb baj, hogy alkalmi oktatást is tart nekik:

„Önök mától egy régi magyar életigazság letéteményesei, mely így hangzik: az élet kötelesség. Ez a régi igazság halványuló félben van, a kordivat pedig rozsda gyanánt oly’ vastagon belepi, hogy lassan magunk sem tudjuk, hogy mit is találnánk alatta. S mégis, a kordivattal szemben is Magyarország jövője ezen áll vagy bukik. Az élet kötelesség.”

Elég régi gondolat ez, eddig elmondta már Ady Endre, Kalkuttai Teréz anya és Márai Sándor, de mától Orbán Viktor mondta. Ami a rozsdát illeti, mely belepte, jobb lesz nem sokat vakargatni, mert én például nem attól tartok, hogy nem tudjuk, mi van alatta, hanem attól, hogy semmi. Ez egy ócska közhely. Pedig a szónok szerint:

„Ez az egyszerű igazság tölti majd meg lélekkel a mai gazdasági gyarapodást, ez ad iránytűt a felnövekvő nemzedékek kezébe, ez űzi el az élet értelmetlensége felett töprengő, világfájdalmas léhaságot. Elhozza az új világot, és letöri az önmaga előtt tetszelgő, hiú önzést, mely úgy behálózta már az európai életet.”

Elég sok minden felett töprengtem már életemben, ókínai és mongol szövegektől számlákig (ez utóbbiak felett jóval többet), az élet értelmetlensége nem szerepelt közöttük. Azt hiszem, vagyunk így pár millióan ezzel csak Magyarországon. No, de végre békén hagyja a tiszteket.

„Az államalapítók előtti főhajtás, az új honvédtisztjeinknek megadott tisztelet mellett ma átadjuk és felszenteljük az Összetartozás emlékhelyét is, mely nemzeti büszkeségünkre, az Országházra néz, sőt mutat, és méltó módon teszi teljessé a Kossuth tér, a nemzet főterének fenséges panorámáját is.”

Az Ég szerelmére. Hogy képes mutatni egy árok, mely a föld alatt van? Az nem valami, hanem valaminek a hiánya. Még az is kérdéses, hogyan néz, de mutatni? Az ujjával, vagy hogy?

„Magyarország és a magyar nemzet figyelő közönségének jelenthetem, hogy a trianoni diktátum századik évfordulója alkalmából vállalt kötelességeinket teljesítettük. A századik évet a nemzeti összetartozás évének nyilvánítottuk. A megemlékező ünnepségekre méltó rendben sort kerítettünk, habár a járványveszély a teljes felsereglést lehetetlenné tette.”

Ez komoly szerencse, mármint a járványveszély, ami ellen intézkedni lehetett, ugyanis félő, hogy a „felsereglés” nem mozgósított volna tíz- és százezreket.

„Száz évvel a világháborús vereség és a trianoni diktátum után ma a túlélés bajnokaiként állunk az európai történelem színpadán. Nincs a világnak egyetlen nemzete sem, amely kibírt volna ilyen száz évet. S erről az évszázadnyi magaslatról most olyan erővel kell szólnunk, amely elhallatszik az utolsó magyar falu utolsó házáig, sőt azon túl is, a Kárpát-medence legtávolabbi zugáig, sőt azon is túl, messze földrészekig, ahol még magyarok élnek.”

Nem tehetek róla, a régi román vicc jut az eszembe, mely szerint a bukaresti rádió megtudja, hogy él a Fogarason egy száznegyven éves csobán. Valahogy elvergődnek hozzá interjút készíteni, a riporter mutatja neki a mikrofont.

- Ebbe tessék beszélni, akkor hallják!

- Hol hallják? Tán a faluban is?

- Persze, hogy ott is.

- Tán a városban is?

- Ott is!

- Esetleg Amerikában is?

- Ha idefigyelnek, akkor ott is, csak tessék már beszélni!

Csobán bácsi elbődül:

- SEGÍTSÉG!!!

Szóval, ilyen erővel kell szólnunk, értem.

„Miként a természetnek és a csillagok járásának, úgy a megmaradásnak és a túlélésnek is törvényei vannak. S miután megértettük, fel kell véssük őket Magyarország tartóoszlopaira oly’ élesen, hogy többé egyetlen nemzedék se tudja levenni róla a szemét. Haza csak addig van, amíg van, aki szeresse! Minden magyar gyermek újabb őrhely! Az igazság erő nélkül keveset ér! Csak az a miénk, amit meg tudunk védeni! Minden mérkőzés addig tart, amíg meg nem nyerjük! Határa csak az országnak van, a nemzetnek nincs! Egyetlen magyar sincs egyedül! Ez a XXI. századi Magyarország nemzeti politikájának könnyekkel és vérrel kiizzadt hét törvénye.”

Tessék történelmet olvasni: a hazát akkor is szeretik, amikor már nincs. Skócia, Lengyelország sokszor elveszett már, mégis van, tehát fordítva igaz, amit mondani tetszik. A gyermek őrhely? Akkor az őrhely is gyermek, mondja, ki szüli az őrtornyokat a déli határra? Hagyjuk is a közhelyparádét, ezt a sarki kocsmában el lehet mondani, ott talán igaz is, de körülbelül oda is való. Ezek nem politikai vagy diplomáciai alapelvek. Ezek lózungok. De legalább elvezetnek oda, ahova a szónok végig igyekezett: az Európai Unió elleni támadáshoz.

„Miközben mi, magyarok a nemzeti összetartozásunkat ünnepeljük, tágabb hazánk, Európa hajója éppen megfeneklett. Az évszázadok során megszerzett világpolitikai és világkereskedelmi pozíciója megbicsaklott. A világméretűvé hizlalt termelés, befektetés és kereskedelem olyan országokat szerszámozott föl a gazdasági verseny eszközeivel, amelyek mára túlnőttek Európán. Véget ért az európai népek, az európai szellem és technológia megkérdőjelezhetetlen fölénye.”

Szóljon már neki valaki, hogy a Brit Világbirodalom nem most oszlott fel és India is oda van már...

„Erő- és jellempróba előtt állunk. Vajon az európai vezetők meg tudják-e újítani földrészünk politikáját és gazdaságát? S ha igen, Európa népei megértik-e ezt? S ha igen, elfogadják-e mindazt, ami ebből saját életükre következik? Visszatalálnak-e a kemény munka, az ésszerű gazdálkodás és a felelős életvezetés világába? A legmélyebb kétségek gyötörnek bennünket.”

Engem is, uram, főleg, mikor magára nézek. Pont az ön által említett okok miatt. Legalább a kemény munkát ne emlegetné. Meg az ésszerű gazdálkodást.

„Ismeretlen vizeken hajózunk. Nyugat elvesztette vonzerejét a mi szemünkben, Közép-Európa pedig nem tűnik kívánatos világnak az ő szemükben. Európának úgy kell megtalálnia a jövőjét, hogy egyik fele sem kényszeríti a másikra saját élet- és világfelfogását. Ez ma az európai egység alfája és ómegája. A nagyközönségnek most átadandó mű ezért nemcsak emlékhely, de felhívás, sőt sürgető kiáltás is. Azokhoz a közép-európai népekhez, amelyek életüket egy megújított keresztény világban képzelik el, hogy rá kell találniuk az együttműködés útjára. Meg kell találniuk azt a formát, amely egyszerre garantálja nemzeti önállóságukat, a közép-európai népek összeszövetkezését, és hozzájárul az európai egységhez is. Ez lehetséges. De csak úgy lehetséges, ha megértjük, hogy Közép-Európát, a német és orosz világ közötti térséget nekünk, közép-európaiaknak kell megszerveznünk. (…) Ha idegenek szervezik meg Közép-Európa életét, az megosztottsághoz, ellenségeskedéshez és alávetettséghez vezet, s fantasztikus erőforrásaink, értékes munkánk és világszínvonalú szellemi teljesítményünk hasznait mások szedik, maguknak gyűjtik be, és saját hatalmukat növelik vele. Évszázadok ködébe vész, mikor kínálkozott legutóbb ilyen remek esély, hogy a közép-európai népek a lengyel vezérhajó körül okosan elrendeződve a Balti-tengertől le, a Balkánig maguk szabják meg saját sorsukat.”

Megint elgurult a gyógyszer, megint kimérákkal harcol. Valójában nincs Európában kelet-nyugati konfliktus, mitől lenne? Nincsenek „idegenek”, akik meg akarnák szervezni az életünket, senki nem akar ránk erőltetni semmit, annyit kérnének csak, hogy legalább próbáljunk meg valamennyire viselkedni és ha egyebet nem is, a saját törvényeinket betartani, ezt hívjuk jogállamiságnak és ez sem megy nekünk. Mit akar Orbán Viktor? Önálló V4-es uniót Európai Unió helyett? Nagyon arra hasonlít ez a gondolat. Ha egyáltalán hasonlít bármire is. Ha ez gondolat egyáltalán.

Megvallom, tartottam kicsit ettől az avatási beszédtől, de most már látom: felesleges volt. Egy ostoba vagy fanatikus állami vezető valószínűleg úgy vérig sértette volna a szomszédos államokat ebből az alkalomból, hogy évekig nyögjük. De ez nem történt meg.

Azonban nem tudom, minek nevezzem azt az állami vezetőt, aki bármiről is beszéljen, a kiskakas gyémánt fékrajcárjától a trianoni árokig, mindenképpen a saját rögeszméjéhez, az Európai Unió elleni harchoz lyukad ki?

Ugyebár, ostobának vagy fanatikusnak nem mondhatom az előbbiek szerint.

De monomániás, rögeszmés embernek mindenképpen.

Na, mindegy, a legrosszabbat elkerültük, Orbán nem adott mást, csak, mi lényege, lépjünk tovább.

Hála az Égnek, a trianoni emlékhely átadása alkalmából sikerült egy szót sem mondania Trianonról és ez így van jól.

A járványhelyzet miatt a légi- és víziparádé elmaradt, kaptunk helyette közhelyparádét.

Szele Tamás