Ha most megjelenne a szobámban egy időutazó a messzi jövőből, és arra kérne, jellemezzem nagyon röviden, egy képben a huszonegyedik század elejének átlagemberét, bajban volnék. Talán még a legjobban úgy tudnám bemutatni a csodálatos emberi nemet, hogy pillanatnyilag egy két-hároméves, dackorszakát élő, nagyon rossz kisgyerekhez hasonlítanám.

A kölyök baromi hisztérikus, a földhöz veri a fenekét, fetreng, sikít és azt követeli, hogy az legyen, amit ő akar. Igen, az emberiség annyi szenvedés és fejlődés után visszatalált neveletlen csemetekorába, és úgy tűnik, ez egy jó darabig így is marad. Ha az időutazó azt kérné, hogy részletesen indokoljam meg, miért látom így a helyzetet, egy aktuális témakör közéleti kezelését mutatnám be neki, különös tekintettel a magyar nyelvterületre, mint olyanra, melyben inkább otthon vagyok, mint más régiókban.

Ugye, mostanság erősen tematizálja a közbeszédet – így mondjuk azt másképp, hogy „a csapból is ez folyik” – a Pride kérdése. Azé a Pride-é, ami nincs, hiszen járványügyi okokból elmaradt. No, ha elmaradt, mondaná a Józan Paraszti Ész, akkor minek perelni miatta? És szívna egyet a pipáján. A Józan Paraszti Ész ebben az esetben nemzetellenesnek minősülne kormánypárti-jobboldali körökben, ugyanis ott másként gondolkodnak, éspedig oly módon, melyet józannak vagy parasztinak semmiképp sem nevezhetnék.

Lássuk akkor mi a valós helyzet.

Vannak emberek, akik a tőlük különböző nemű másik embereket szeretik, ők vannak többen, és vannak olyanok, akik a velük azonos neműeket, ők vannak kevesebben.

Ezen az arányon semmi sem változtat, a most előszeretettel dekadensnek nevezett római korban, amikor is senki sem foglalkozott azzal, a másik ember kivel bújik ágyba, körülbelül ugyanolyan volt a homoszexuálisok és a heteroszexuálisok aránya, mint máskor, de ugyanilyen volt az ókori Egyiptomban vagy Kínában, sőt, a középkori Európában és a viktoriánus Nagy-Britanniában is, legfeljebb voltak idők, amikor titkolni kellett. Ez nagyon kellemetlen és megalázó azokra nézve, akik érintettek – de a legtöbb sikeres társadalom a történelem folyamán egyszerűen nem is foglalkozott ezzel a kérdéssel, magánügynek tekintette. Az is, annyi megszorítással, hogy egyelőre szükséges jelezni: ne legyen büntethető, ne kelljen titkolni, tehát ha egy embercsoport – lehet állam, önkormányzat, magáncég vagy klub – kiteszi a szivárványszín zászlót, az nem azt jelenti, hogy „Mi itt mind melegek vagyunk”, hanem azt jelenti, hogy „Nyugi, itt senki sem fog téged bántani, ha történetesen meleg vagy”.

Ez ennyit jelent, nem többet. De jön a dali magyar jobboldali, akinek ezekben az ínséges, sőt járványos időkben nem nagyon van min felháborodnia, márpedig ha fel nem háborodik valamin és nem harcol állandóan, akkor menten elpusztul, a magyar jobboldaliság – sőt, a magyar politizálás – lényege a permanens háború, tehát jön ez a dalia, festette Dali a falvédőre, és küzd. Pontosan nem lehet megállapítani, hogy mi ellen, mert ugye elvileg az elmaradt Pride ellen.

Igen, a felvonulás elmaradt. Mármost nem azért maradt el, mert legyőzték a vitéz leventék, harc nem is volt, azért maradt el, mert világjárvány idején nem okos dolog húszezer embert – körülbelül ennyien vettek volna részt rajta – egy helyre csődíteni, a szervezők viszont okos emberek és belátták ezt. Tehát nem volt felvonulás.

De nem azért nem volt, mert a magyar szélsőjobb betiltotta, hanem azért, mert terjeng a kórság, és ez tűrhetetlen, azonnal meg kellett rendezni az elmaradt Pride tervezett időpontjában a Hetero Pride-ot a Március 15. téren. Jó, hát rendezzék, kíváncsi volt rá vagy kétszáz ember, annak a fele újságíró, fotós, operatőr, miegyéb, másik fele jobb- és szélsőjobboldali aktivista, azoknak meg muszáj volt odamenni, mert alá kellett írni a jelenléti ívet. Váljék egészségükre. Nem érték el az ötszáz fős gyülekezési határ felét sem, akkor sem, ha hozzájuk számoljuk a sajtót, aminek sajnos muszáj ilyen hülye helyekre is elmenni, mert a sajtó ott dolgozik. Tudósít. Szerintem összesen két ember ment magától oda, a Gaudi-Nagy Tamás és a dr. Papp Lajos, ugyanis őket máshol már nem hallgatják meg, itt pedig még szónokolhattak.

Jó, akkor azt nem lehet követelni, hogy maradjon el a felvonulás, ugyanis aljasul ki van cseszve a honfiakkal: elmaradt nélkülük is.

Akkor követeljük, hogy „csinálják négy fal között”!

A franc enné meg. Úgy csinálják. Az idei Pride összes rendezvényét kis eseményekre bontották, kis helyeken, oda kívülálló véletlenül be nem téved, csak szándékosan.

Akkor mi a jó fenéért lehet még harcolni? Szaggassuk le a szivárványos zászlókat a városházákról!

Oké, a Novák Előd úgyis gyűjti őket, illetve nincs kizárva, hogy van neki egy online zászlóáruháza, és mivel a járvány miatt pár hónapja nem kap árut Kínából, úgy szerzi be, ahogy tudja. Akkor tépkedjen csak az Előd, ha megbüntetik, majd kifizeti helyette a kormánysajtó színe és java, az üzletnek mennie kell.

A rohadt életbe, az első pár tépkedés után magasabbra tették a zászlókat, hozunk létrát.

De a létra drága, nem lehet otthagyni, vissza kell menni a rendőrökhöz. Azokhoz a rendőrökhöz, akik különben nem is kergették Novák Elődöt, mert minek tették volna, megvárták a létránál, míg kisportolja magát.

Dúl tehát a dicsőséges szabadságharc a gonosz szivárvány ellen, csak kicsit egyoldalúan, az egyik fél vívja, a másik nem vívja.

Fura egy csata, annyi biztos, egy vicc jut eszembe róla.

A Fradi-Chelsea meccsen a vendégek úgy döntenek, hogy beküldik a pályára Drogbát, a többiek meg inkább megnézik a híres pesti éjszakai életet. Kocsmázgatnak valahol a hétkerben, a hatodik percben jön a hír, hogy 0:1 a Chelsea-nek. Elégedetten iszogatnak tovább, de furcsa, hogy nincsenek új hírek. Majd a nyolcvanötödik percben jön egy SMS, hogy a Fradi egyenlített! Taxiba vágják magukat, de a taxis kerülő úton megy, nem fogad el fontot, eurót, hitelkártyát, végül otthagyják Torrest zálogba, és rohannak a pályára. Sajnos pont a lefújás után érkeznek, és csak az eredményjelzőn látják, hogy a vége 3:2 lett a Fradinak.
Kullognak az öltözőbe, ott találják Drogbát. Szemrehányóan néznek rá, Drogba ezzel mentegetőzik:
„Ne rám haragudjatok, fiúk, engem a 12. percben kiállítottak...” (A viccért köszönet Pásztor Tibornak)

Szóval, a magyar jobb- és szélsőjobboldalt sem szabad egyedül hagyni a pályán akár csak Drogbával is, mert képesek úgy focizni, hogy kiállított ellenfél mellett is 3:2 legyen a végeredmény. Sőt, képesek volnának egyedül, kormányzati hátszél nélkül kihozni a meccset 0:2-re is.

Igen, a kormányzati hátszél, kell az nagyon, ezért is mondott Soltész Miklós államtitkár olyan furákat a Zala megyei Pölöske frissen felújított plébániatemplomának felszentelésén tegnap. Lássuk csak, miket beszélt?

„Nekünk ez a szivárványos zászló nem kell, vigyék vissza Nyugatra. Nekünk azok az értékek kellenek, amelyeket több mint kétezer éve Isten az emberek lelkébe írt.”

Közel s távolban nem volt egy szem szivárványos zászló sem. Soltész államtitkárnak látomásai lehettek, megesik az, mikor szenteléskor árad a malaszt. A jóféle kisüsti malaszt esetében még inkább megesik.

„Az unió zászlaját megtartjuk, mert benne van Mária szimbóluma, de ha sokáig űzik a lelkeket és rombolják az értékeket, nehéz lesz ezt a közösséget egyben tartani.”

Ezért az Unió roppant hálás lesz és eljön vizitbe is az államtitkár úr neve napján, hoz majd ajándékba meisseni teáskészletet. Fájdalom: az a tizenkét csillag nem katolikus alapon került az uniós zászlóra, nem Szűz Mária tizenkét csillaga, hanem pütagoreánus alapon: Püthagorász szerint ugyanis a tizenkettő „tökéletes szám”, a hivatalos magyarázat ezzel indokolja a csillagok mennyiségét, meg az apostolok, Jákob fiai, Herkules munkái és a hónapok számával. Szóval, államtitkár úr, mégsem fogja maga megtartani azt az uniós zászlót, tessék mondani, mikor üzen hadat?

Ja, már tart a háború Brüsszel ellen tíz éve, persze, mint a szivárványellenes, azt is csak a magyar jobboldal vívja, az ellenfél nem, azért is áll olyan csálén.

Mindeközben fény derült arra, hogy miért nem vett részt a Hetero Pride-on a Mi Hasznánk, bocsánat, Mi Hazánk, pedig hát Novák Előd pártjának ott lett volna a helye, akkor lettek volna tán kétszázötvenen is a résztvevők! Bár, ne essünk túlzásokba, annyian tán csak nem.

Hát azért, mert sürgős tisztújítani valójuk volt, kongresszust tartottak. Meg is választották Toroczkai Lászlót pártelnöknek – esküszöm, izgultam, hogy kit választanak, de nem kellett végül csalódnom. Érdekesebb lett volna, ha távollétében és tudta nélkül mondjuk Soros Györgyöt vagy Sir Elton Johnt választják meg, de ők maradtak a jól bevált Toroczkainál, akiben nem kellett csalódniuk: azonnal „sátáni csoportnak” nevezett mindenkit, aki nem heteroszexuális, majd bejelentette, miszerint a párt továbbra is határozottan lép fel a „nemzetközi háttérerők által támogatott erőszakos, deviáns homoszexuális propaganda” ellen. Sőt, a párt népszavazást kezdeményez annak érdekében, hogy tilossá váljon a „homoszexuális propaganda” az oktatási intézményekben, ugyanígy tiltanák be az „erőszakos csoport” jelképének kitűzését a közintézményekre.

A párt ennyi erővel kezdeményezhetne népszavazást a vasorrú bába és Hétszűnyi Kaponyányi Monyók ellen is, mivel „homoszexuális propaganda”, amitől a heterók melegekké válnának – nem létezik. Létezik olyasmi, ami elmagyarázza, hogy a melegek ugyanolyan emberek, mint bárki más, csak van, amit másképp csinálnak, de heteróból meleget, melegből heterót sem tudomány, sem propaganda de még mágia sem képes csinálni. Normális körülmények között, szabad lábon ilyen eszköz nincs, börtönben, fogolytáborban is csak a szükség tesz néha ilyen csodát. A nemi preferenciáiért senki sem állt sorba, senki sem választja azokat, csak vannak, mint adottság.

De ezt mondani pogány dolog, mert az ő képzeletükben minden heteroszexualitástól eltérő viselkedés valami tiltott, bűnös és rettentően kéjes élvezet lehet, amit – Toroczkai után szabadon – egyenesen a Sátántól tanultak a művelői. Ugyan jól ismerhetik Ő Sátáni Felségét, ha még a szexuális szokásaival is tisztában vannak.

Szerintem irigylik is tudat alatt ezt a habitust. Az bizonyos, hogy én egész eddigi életemben nem foglalkoztam annyit felebarátaim hálószobatitkaival, mint ők szoktak egy nap alatt, talán, mert engem nincs miért érdekeljen, ki mit művel kivel és miért.

Meddig fog tartani ez az ellenfél nélküli háború? Ameddig a többi, ezek szezonális csatározások, mint a szabadkőművesség elleni is volt. Az is addig tartott, míg Raffay meg nem kapta a tisztikeresztjét, a Magyar Nemzet már másnap levette a címlapjáról a rovatot, kivette a belívekről is, már nem volt rá szükség, plecsni megvolt, újrakezdik, mikor kell. Hát ez a szivárványcsata is eltart most még pár hétig, míg minden látens el nem mondja, mennyire heteró, aztán elcsitul, hogy elővegyék bármikor, amikor szükséges.

Az igazi persze az lenne, ha azt követelnék, hogy legyen Pride, mert nincs mi ellen tüntetni.

Mondom én: a magyar politizáló közönség egy hisztérikus kisgyerek, a földhöz veri a fenekét, fetreng, sikít és azt követeli, hogy csak az legyen, amit ő akar. Hiába nincs Pride, hiába zajlik az, ami van, négy fal között, hiába nem létezik „homoszexuális propaganda”, minden hiába: Pistike hisztizni akar, tehát hisztizni fog.

Ha nem létező dolgok ellen, akkor azok ellen, mit bánja ő.

Hisztéria a hisztéria kedvéért.

Pistikének nem ártana egy pohár víz a szeme közé, annyit mondhatok.

Szele Tamás