Érdekes dolgok kezdenek alakulni a világpolitikában, különös folyamatok zajlanak, főleg Kína körül, szóval valami nagy, mindent elborító nosztalgiát érzek bolygónk vezetői között a kétpólusú világrend és a hidegháború daliás kora iránt. Túl komolyan nem érdemes venni, de ha politikai ponyvaregénynek tekintjük, elég szórakoztatóak a fejlemények.

(Fotó: Xinhua hírügynökség)

Csak, mondom, komolyan ne vegyék, első sorban maguk a vezető politikusok.

Ma alapvetően két hírről lesz szó, illetve az általuk keltett hatásról ellenhatásról, a hullámokról, amik a pocsolyába vetett kő körül gyűrűznek.

Szóval, kezdjük kicsit korábban, ott, amikor a múlt héten az alaszkai Anchorage-ben csúcstalálkozót tartott Kína és az Egyesült Államok külügyminisztere, melynek alkalmából úgy egymásnak estek, mint az aranyásók a kocsmában, csak nem lőttek. Blinken ugyanis bevezető beszédében felvetette, miszerint:

„Nagyon aggasztanak minket Kína bizonyos cselekedetei, többek közt Hszincsiang, Hongkong és Tajvan kapcsán, illetve az Egyesült Államokat ért kibertámadások és a szövetségeseink gazdasági zsarolása. Kína veszélyezteti a rendalapú globális rendszert és így a világ stabilitását. Az Egyesült Államok meg kívánja vitatni a mély aggodalomra okot adó kínai lépéseket.”

Ez kínai szemmel bizony udvariatlan, barátságtalan fogadása a vendégnek, máskor nem válaszolnak rá rögtön, most megtették. Nem érhette a pekingi delegációt váratlanul ez a nyitás, hiszen tudták, hogy a Biden-féle diplomáciai doktrína lényege az Egyesült Államok nemzetközi tekintélyének visszaszerzése és szövetségi rendszerének visszaépítése, ugyanis Trump mindkettőt lerombolta, de a pinceszintig. Lássuk, ők mit válaszoltak? Vang Ji külügyminiszter közölte:

„Kína azt szeretné, ha az Egyesült Államok elhagyná azon gyakorlatát, hogy önkényesen beleavatkozik Kína belügyeibe. Ez már régi probléma és meg kell változnia. Itt az idő, hogy megváltozzon.”

Ehhez a szintén jelenlévő Jang Csie-csi, a Kínai Kommunista Párt külügyi vezetője annyit tett még hozzá, hogy:

„Úgy gondoljuk, az Egyesült Államoknak meg kell változtatnia az imidzsét és fel kell hagynia a saját demokráciájuk exportjával más országokba. Amerikában amerikai demokrácia működik, Kínában pedig kínai demokrácia, nincs joga Amerikának ahhoz, hogy ráerőltesse az ideológiáját más országokra. Az Egyesült Államok úgy tesz, mintha a világ nagy részének érdekeit képviselné, de nem ezt teszi, mert a nyugati világ a világ lakosságának kisebb részét teszi ki.”

Ilyen erős kezdés után azt gondolná a naiv szemlélő, hogy a magas tárgyaló felek kardot rántanak vagy hadat üzennek, de nem ez történt: elvonultak és szépen letárgyalták a szükséges ügyeket, ez a kis előjáték csak azért volt szükséges, hogy a nyilvánosság tudja hova tenni a kínai–amerikai viszonyt. Mely most hivatalosan és ezek szerint a fagypont körül tanyázik, ami nem is csoda: Kínának nagyon is megfelelt Trump érzelemvezérelt, indulati külpolitikája, akármilyen ellenséges is volt velük, ugyanis képesek voltak befolyásolni. Biden elvekre alapozza a magáét, és így sokkal nehezebb hatni rá.

Ez volt március huszadikán, Anchorage-ben, ez adja meg a tegnapi események alaphangját, mint jobbfajta operákban a nyitány. Tegnap viszont Kínába érkezett Lavrov orosz külügyminiszter, erről beszámolt az MTI is, tőlük vette át a hírt a teljes magyar sajtó, pedig ez apró hiba volt. Én magam a Xinhua hírügynökség anyagából dolgoztam, ami említi, amit az MTI elmulaszt: hogy ugyanis Lavrovot tényleg Vang Ji fogadta, a protokollnak ezzel a részével nem volt semmi baj, egyenlő félként kezelte Kína Oroszhont, külügyminiszter fogadta a külügyminisztert – de nem ám Pekingben, csak Kujlinben! Ami a kicsit jelképes, virágos kínai gondolkodás szerint sok mindent jelenthet, például akár azt is, hogy „megbecsülünk, szomszéd, meg nem sértenénk soha, de azért a nappaliba nem hívunk be, jó lesz neked az is, ha a konyhában ülünk le beszélgetni”.

Akkor most már azt lássuk, mit hozott a tarsolyában Lavrov Vang Jinek?

„Lavrov (…) részt vesz a két ország közötti, a jószomszédi viszonyról és baráti együttműködésről szóló megállapodás aláírásának huszadik évfordulója alkalmából rendezett ünnepségen.
Az orosz külügyi tárca vezetője azt mondta: a nemzetközi helyzet jelentős változásokon megy keresztül, melyek során a gazdaság, pénzügy és politikai befolyás új központjai válnak egyre erősebbé. „Ezeket az objektív fejleményeket, amelyek egy valóban többpólusú és demokratikus világ kialakulásához vezetnek, hátráltatják a nyugati országok, különösképpen az Egyesült Államok” – fogalmazott.
Lavrov úgy vélekedett, hogy Oroszország és Kína elsődleges feladata a magas szintű együttműködésük megerősítése, melynek révén közösen mozdíthatják elő a többpólusú globális fejlődést és a regionális integrációt, miközben méltányos, demokratikus és stabil nemzetközi és regionális rendet biztosíthatnak.
Az orosz külügyminiszter úgy értékelte, hogy az orosz–kínai kapcsolatok történelmi csúcson állnak, „mentesek az ideológiai gátaktól”, valamint nincsenek kihegyezve egyetlen harmadik országgal szemben sem.” (MTI, kiemelések tőlem)

Nofene, a Varsói Szerződés feltámad, csak most Sanghaji Együttműködésnek vagy Kujlini Tengelynek fogják hívni? És alapvetően az Egyesült Államokkal szemben pozicionálja magát Oroszország és Kína, kart karba öltve? Nem volt elég a hidegháborús helyzetből sok áldatlan évtizeden keresztül?

Bizonyos szempontokból: nem. Elég sok mai állam politikai és gazdasági rendszere még most is azokra a viszonyokra a legalkalmasabb, a diplomáciájuk is akkori alapelveken nyugszik, arról már nem is szólva, hogy egy izmos kis hidegháború milyen sok, szép, zsíros fegyvermegrendeléssel járna, ami valósággal felpezsdítené a gazdaságot világszerte. De leginkább Oroszországban. Kínában amúgy is pezseg, amennyire csak pezseghet a mai viszonyok között.

Az előző bekezdésben leírtam, Oroszországnak és Kínának miért lenne szüksége egy új, kétpólusú világrendre, amelyben ők ugyanazon az oldalon állnának.

Akkor most elmondom, miért nehéz vagy lehetetlen ilyen szövetséget létrehozni közöttük.

Azért, mert ez a két hatalmas állam alapértelmezés és természet szerint egymás ellenfele. Nem okvetlenül ellensége, de riválisok rengeteg szempontból. Ráadásul jelenleg mindkettőben úgynevezett „hibrid rendszer” működik, populista áldemokrácia, diktatúra, aminek nem elhanyagolható, sőt, központi eleme a kirekesztő nacionalizmus. Kínában ezt elégtételnek nevezik az „egyenlőtlen szerződések miatt”, Oroszországban cirkalmasabb a helyzet, de ha nincs nacionalizmus, nincsenek engedelmes és támogató tömegek, ha meg van, akkor össze kell egyeztetni a putyinizmus ideológiájának számító, dugini „eurázsiai gondolatot” a pekingi han dominanciával. Ami nehéz lesz, mert Dugin ideológiájának lényege, hogy egyesüljön Európa és Ázsia orosz állami fennhatóság alatt az ortodox keresztény hitben és minden jó lesz, Pekingben meg ez az ötlet nem biztos, hogy általános tetszést aratna.

Szóval, most két dudás találkozott egy csárdában, nem is egyforma nótát fújnak, tán csak a hangnem hasonló – de azt mondja az egyik a másiknak, hogy zenéljenek együtt, majd táncol a nép erre a kakofóniára is, ej, de jó lesz! Legalább fújnák ugyanabban az ütemben, bár elviselni is nehéz lenne, ha belefognának, nem hogy táncolni rá.

De hova kerülne a mi kis Európai Uniónk ebben a hipotetikus kétpólusú világrendben?

Nekünk összeveszni sem volna jó a születő szörnyeteggel, barátkozni sem, kereskednénk is velük, de azért az se lenne rossz, ha távol maradnának... ugyanakkor Hszincsiang-Ujgurban tényleg népirtás folyik, szólni kéne miatta. Szóltunk, és Kína tegnap megoldotta a helyzetünket: ha tetszik, ha nem, az Egyesült Államok oldalára kerültünk. Mit mond a második hírünk?

„Európai uniós politikusokat és intézményeket sújtó szankciókat jelentett be hétfőn a pekingi kormány, miután az EU büntetőintézkedéseket rendelt el négy kínai tisztségviselő és egy entitás ellen a Hszincsiang tartományból jelentett emberi jogsértések ügyében.

Kína válaszlépésként tíz személyt, köztük Reinhard Butikofer német politikust és Adrian Zenz német kutatót, valamint az európai, a holland és a belga parlament egyes tagjait, illetve négy intézményt sújtott szankciókkal. Az érintettek és családtagjaik nem léphetnek be Kína szárazföldi részére, Hongkongba és Makaóba, ők és a velük kapcsolatban álló vállalatok és intézmények pedig nem folytathatnak üzleti tevékenységet az országban.
A pekingi külügyminisztérium közleménye szerint az EU lépése „hazugságokon és félretájékoztatáson” alapul, súlyos beavatkozást jelent Kína belügyeibe, sérti a nemzetközi jogot és a nemzetközi kapcsolatok alapvető normáit, emellett jelentősen aláássa Kína és az EU kapcsolatait. A kínai fél felszólította az EU-t, hogy „nézzen szembe hibája súlyosságával és orvosolja azt”, ellenkező esetben további ellenlépésekre számíthat.” (MTI)

Lám csak, megy a verkli, ha tekerik, muzsikál is, kellőképpen randán. Szijjártó Péter ugyan hosszú tirádában ítélte el az Uniót (naná, majd Kínát), de ez nem segít: Pekingből vagy meghallják amit mondott, vagy sem, attól függ, mennyire akarják hallani. Idetartozik még magyar vonatkozású hírként, hogy saját tudomása szerint a momentumos Cseh Katalin uniós képviselő is a Kínából kitiltott tízek között van, mely alkalomból üdvözlöm a klubban (van ilyen kínai kitiltások ügyében némi tapasztalatom), és azzal vigasztalnám, hogy ez nem szól örök időkre, ismerek embert, akit már sokadjára tiltanak ki a Középső Birodalomból anélkül, hogy ott járt volna két kitiltás között, vagy úgy általában is. Kitüntetés ez, ha sajátos is, és nem szégyen. Csak rendes embernek adják.

Tehát akárhogy nézem, az Unió az Egyesült Államok oldalára került, ami egy új hidegháború esetén el kéne gondolkodtassa Pekinget is, Moszkvát is. Mert hát miből élnek ezek a birodalmak?

Amiből mindegyik állam: termelésből és külkereskedelemből. Oroszországnak ott vannak a fosszilis energiahordozók, ásványkincsek, Kínának meg a valóban világverő és legyőzhetetlen ipara.

Az mind szép, de ha polarizálódik a világ, kivel fognak kereskedni?

Mert a piac, a fizetőképes kereslet jelenleg pont azon az oldalon van, ami ellen meg akarják határozni magukat... Létrehoznak esetleg egy új Közös Piacot és egymással vigéckednek? Az ugyan szép lesz, csak nem túlzottan jövedelmező.

Szóval: lehet, hogy volnának előnyei egy újabb kétpólusú világrendnek, egy új hidegháborúnak. De hátránya aránytalanul több lenne.

Persze csak akkor, ha logikusan gondolkodunk. A valóságban ez – mármint a logikus gondolkodás, a döntések mérlegelése meghozataluk előtt – sajnos ritkaság.

Tehát ebből még bármi is lehet.

Abba, hogy a közismerten megfontolt és rátermett magyar diplomácia mihez kezdene egy hirtelen kialakuló világpolitikai polarizációval, bele sem merek gondolni.

Lesz, ahogy lesz, csak háború ne legyen.

Szele Tamás