Örömhírt hozok, újabb magvas és tartalmas médiummal gazdagodott a magyar sajtó: ugyanis Rákay Philip mester videocsatornát indított „Patrióta” címmel a YouTube-on. Nem látom az egymás után kigyulladó örömtüzeket, és a körülöttük önfeledt táncot járó közönséget... ja, talán, mert a világon semmi ünnepelni való nincs ebben, igaz, gyászolni sincs mit rajta.

Maximum arról lehet szó, hogy egy kicsit sem gyakorlatlan, tapasztalt tévés most kipróbálja, milyen fejjel menni a falnak. Sok szerencsét hozzá. Azt hiszi, tudja, mit művel, de majd meglátja, mire megy. Annyi biztos: tönkre nem fog, az anyagi csőd veszélye nem fenyegeti. De hogy számára idegen terepre tévedt, az egészen biztos, bár ezt ő még nem tudja.

Az új csatorna neve „Patrióta” és bevallottan a Partizán ellentéte szeretne lenni, ami már hiba. A 888-at is valamiféle „ellen-444-ként” hozták létre annak idején, és valljuk meg: a célba vett médiumnak nyomába sem ért soha olvasottságban, látogatottságban, aminek az az oka, hogy valaminek a negatívja nem lehet nagyobb, mint maga a valami. Mivel pedig a Partizánt is, a 444-et is kifejezetten azért indították az alapítói, hogy a saját elképzeléseiket valósítsák meg a sajtóban, és ezek között igazából nagyon kevéssé szerepelt a politikai propaganda (nyilván azon kívül, hogy nem túlzottan kedvelik pártunkat és kormányunkat), ezért aztán ők médiumot csinálnak, ami vagy tetszik a közönségnek, vagy nem, de mindenképp a saját szellemi termékük. Bárminek, ami az ellentétük akarna lenni, már másolnia kell őket, csak mintegy tükörben: szóval, ez a célkitűzés azt jelenti, hogy Rákay mester (és G.Fodor is) lemond a szellemi önállóságról. Ha például a Partizán arról forgat egy anyagot, hogy fogat mosni helyes, Rákaynak majd arról kell, hogy helytelen és éljen a fogszuvasodás.

Izgalmas lesz, mit ne mondjak. Rákayról elmondható, hogy ért a szakmához, huncut, aki tagadja – de itt az a kérdés, melyik szakmához ért?

Ugyanis az online sajtó teljesen más műfaj, mint akár az írott, akár a televíziós, akár a rádiós újságírás. Műszaki szempontból hasonlít, hogyne: annyiban, hogy szóval, képpel, hanggal dolgozunk ebben is. Csakhogy itt véget is ér a hasonlóság.

Aki azt állítja, hogy ismeri az olvasottság, nézettség, hallgatottság titkát, azt nyugodtan tessék kinevetni: senki sem ismeri. Saját tapasztalatom alapján mondom, hogy ez a titok nem létezik, valószínűleg a vakvéletlen dönt. Életem legolvasottabb írása (minden hirdetés nélkül 450 ezer olvasója volt) olyasmiről szólt, amire egyébként háromezren szoktak kíváncsiak lenni. Jó esetben. Konkrétan egy álhír leleplezéséről. Elképzelésem sincs, mit szerettek rajta, nem volt jobb vagy kellemesebb, mint az előző napi vagy a másnapi. Az ember egyszerűen dolgozik, ahogy tőle telik, aztán vagy fog nagy halat, vagy sem. És minden nap elölről kezdi. Szóval, ha valaki adna nekem sok pénzt azért, hogy videocsatornát indítsak, ami szeptemberre „jelentős nézettséggel rendelkezzen”, azt tisztességgel én el nem fogadhatnám, mert nem lehet olyasmit megígérni, ami nem tőlünk függ. Ha azért adná, hogy próbáljam meg, az már más kérdés, de vállalni nem lehet a sikert. Megígérni sem.

Persze, vannak némely módszerek, meg lehet olajozni kicsit a csikorgó tengelyt. Például nem szabad egyhangú sajtóterméket előállítani. Ha van rá pénz, minél több és többféle munkatársat kell alkalmazni, különben mindig ugyanazt a nótát fogja húzni a banda, és – ezt tudomásul vehetné minden politikai okokból létrehozott sajtótermék jobbról is, balról is – előbb-utóbb unalmas lesz, csak egy szűk réteg számára élvezhető.

Értem én, hogy a politika a szegény magyar választó heroinja, van, aki rákattan és azzal kel, azzal fekszik, de azért a többségnél mégsem alakul ki olyan mértékű függőség, hogy otthon mostani, volt vagy leendő miniszterelnökök képe alatt térjen éjszakai nyugovóra. Minél jobban erőlteti valaki a pártos vagy politikai elkötelezettséget, annál inkább beszorítja a produkcióját egy kis, zárt közönségrétegbe, akik aztán akár tűzbe is mennek érte – csak kevesen vannak. Olyan ez, mintha nyitnánk egy kocsmát, amiben csakis és kizárólag Pista bácsi 53 fokos kisüsti pálinkáját mérik, és semmi egyebet: lennének törzsvendégei, kétségtelenül, de népszerű nem lenne és a fenntartási költségeit se nagyon hozná be.

Ha még ráadásul pocsék is az a pálinka, sőt, mindenki unja, akkor pláne.

De Rákay hitvallása szerint, melyet a Mandinernek mondott el, mégis valami ilyen pálinkabárral próbálkozik:

„Az én célom, hogy a „takarékláng üzemmódból” feljebb tekerjem azoknak a jobboldali szavazóknak a lelkesedését, akik az elmúlt években megfáradtak, beleuntak a politikába, természetesnek veszik a nyugalmat és a biztonságot, vagy esetleg nem értettek egyet valamivel, és ugyan megmaradt az értékrendjük, ám mégsem érzik a súlyát a jövő évi választásnak.”

És ha speciel nem talál ilyen takaréklángon üzemelő jobboldali szavazókat, akkor mi van? Mit teker fel? Ha meg talál, akkor mire szeretné rávenni őket? Hogy szavazzanak? Fognak. Hogy a jobboldalra? Arra fognak, azért jobboldaliak. Ezen kívül még mit szeretne?

A szavazó csak a fülkében szavazó, ott is, csak míg voksol – egyébként ember, ezer erénnyel és gyengeséggel, örömmel és bánattal, épp az rá nézve végtelenül sértő, hogy a politika mamelukjai szavazógépet látnak benne, akit elég négy évente előszedni, használni, aztán a legjobb lenne kikapcsolni, mert enni kér. Foglalkozni kell vele. Az ilyen politikai propagandaműsorok jelentenék a „foglalkozást”, csak hát inkább mondanám az ilyesmit kiképzésnek, mint bármi egyébnek. És nem mindenki szeret katonáskodni.

Azt tetszik mondani, hogy „de hiszen a túloldalon is ezt csinálják”? Melyik túloldalon? Mert ez a fogalom is csak akkor létezik, ha eleve „oldalakban” gondolkodunk. Amikor skatulyázunk, törzsben, szekértáborban élünk és mindent oda sorolunk be. Minden tevékenységet politikai alapon minősítünk, ami kissé megbonyolítja az életet, ugyanis én például marhapörköltet készülök főzni, nokedlivel, de képtelen lennék megmondani, hogy ez jobb- vagy baloldali gesztus lesz.

De hát Rákay sem egyedül fog dolgozni, segítenek neki. A stáb tagjain kívül kik segítenek?

„Ilyen előzményekkel, öt év közéleti hallgatás után indítottam el a Facebook-oldalamat – a Megafon szakmai támogatásával –, s mára, néhány hónap kőkemény munkája után milliós eléréseket produkálunk.”

Ó, a kedves Megafon! Őket kár volt emlegetni (bár elengedhetetlen). Most számok következnek, könyörtelen, kérlelhetetlen számok. Mennyit is költött a Megafon az elmúlt év szeptemberétől mostanáig Rákay Philip Facebook-hirdetéseire?

Egészen pontosan 14 181 631 forintot, ebből az elmúlt egy hétben 3 689 512 ment el. De mindezt összesen hét tartalomra költötték, abból is levették az egyiket... ja, kérem, így könnyű. Így a kutyagumit is széles körben ismertté lehet tenni – ismertté, bárt közkedvelt csemegévé talán nem. Akkor lássuk, mennyit költ az ellenfélnek kikiáltott Partizán ugyanerre?

Ők egy év alatt 7 937 407 forintot költöttek Facebook-reklámra, csakhogy ez háromszázhatvan különböző tartalomra ment el. Ez azért valahol reálisabb... ennyi bevételük különben lehet is a hirdetésekből, támogatásokból, és ne feledjük: az nem egy one man show, nem egy arc köré épül, ott komoly csapat dolgozik igen sokféle témát közelítenek meg, sokféleképpen – értük sem tudok rajongani, van, amit náluk sem kedvelek, csakhogy őket értem, ők logikusan működnek, a szakma és a piac szabályai szerint.

Itt a baj, kérem. Online sajtóban, médiában nem lehet legyőzni a konkurenciát úgy, hogy szembe megyünk vele. Tulajdonképpen maga a konkurencia sem létezik a szó hagyományos értelmében véve: ha a kilencvenes évek példáját vesszük, akkoriban tényleg volt konkurenciaharc a nyomtatott lapok piacán, ugyanis pénzbe kerültek. Ha az olvasó Kurírt vásárolt reggel, már nem vásárolt később Mai Napot és viszont, hiszen meggondolta, mire költ és mennyit. Viszont ezek az online tartalmak ingyenesek. Semmi sem akadályozza meg a nézőt abban, hogy megtekintse előbb a Partizánt és utána a Patriótát, elolvassa előbb a 444-et, aztán a 888-at. Legfeljebb a tulajdon ízlése és a szűkre szabott ideje, de ha nem végletesen elkötelezett egyik vagy másik világnézet mellett és rá is ér, akkor igazából nincs verseny, nem lehet egymástól olvasót, nézőt, hallgatót rabolni. Ingyenkonyha ez, annak viszik a pecsenyéjét, akié finomabb.

Többször tanúja voltam már annak, hogy a sajtószakmában sok évtizedes tapasztalattal rendelkező, tehetséges emberek mekkorákat tudnak bukni az online felületeken. Többnyire azért, mert a megszokott, bevált módszereket alkalmazzák, úgy tekintik, hogy „ez is újság, csak nem papíron, ez is tévé, csak monitoron”. Nem, nem az: sokkal kegyetlenebb és interaktívabb világ, ahol nincs monopóliuma a hírnek, hírverseny viszont van, ahol lehet ugyan egymással konkurálni, de képtelenség egymást kiszorítani a piacról. Azt a közönség teszi meg, oly módon, hogy nem lesz kíváncsi egy idő után a produkcióra. Ahol a fogyasztó nem vásárló – a hirdető a valódi vásárló, de azt, hogy mennyit fizet a reklámhelyért, már a fogyasztóink mennyisége határozza meg. Nyilván mindig népszerűbb lesz a „Micike csipkés tangabugyijának titkai” című közművelődési szemle bármilyen politikai tartalomnál, de nem is várható el, hogy széles néptömegek érdeklődjenek mondjuk a költségvetés sarokszámai iránt. Szomorú, hogy így van, de így van.

Minden olyan online sajtótermék, ami elkötelezett politikai propagandát kíván terjeszteni, el fogja érni lehetőségeinek, látogatottságának határát, és ez a szám hajszálpontosan egyezni fog a megbízó párt elkötelezett szimpatizánsainak számával. Magyarul: csak azok lesznek rá kíváncsiak, akiket már amúgy is felesleges megtéríteni. Akik már meg vannak térve.

Az elképzelhető persze, hogy ha egy politikust ereszcsatornán lógva lel meg a belga karhatalom vagy magyarázat nélkül hazarendelik a bangkoki magyar követség éléről, akkor a hír megdönti az összes olvasottsági rekordot: de itt nem a médium volt sikeres, hanem a téma. Nagyon ügyes szakács az, aki a csizmatalpból élvezhető rostélyost képes kihozni, és a legtöbb hétköznapi téma bizony csizmatalp, nem hátszín.

Akkor mire jók ezek a propagandacsatornák? Arra nem, amire szánják őket. Nem fogják megváltoztatni a választók véleményét, nem tudják elkötelezni őket. Elmondhatják a magukét, de a közönség vagy egyetért velük, vagy sem, anyagilag nem motivált abban, hogy egyoldalúan informálódjon. Azok a médiumok, amikkel konkurálni akarnak nem propaganda terjesztésének céljából jelennek meg, azok szimplán csak meg akarnak élni a sajtópiacon, szóval ha valaki nagy garral le akarja mosni őket a színpadról, levegőt markol, ködöt szurkál, szélmalommal verekszik.

Egy dologra mégis alkalmas azonban az ilyesmi.

Egyvalamit termel.

Számokat. Statisztikai, nézettségi adatokat, és azok a magyar belpolitikában valóságos bálványok, áhítattal kell rájuk tekinteni, még ha nem is jók semmire. Emlékszünk még a 2002-es választásokra? Minden statisztika, minden közvélemény-kutatás a Fidesz győzelmét jósolta, de még az exit pollok is. A legtöbb szerkesztőségben megírták a másnapi vezéranyagot ebben az értelemben és elmentek vacsorázni, ki jobb szájízzel, ki rosszabbal. És este rohanhattak vissza, esetleg már a nyomdába, ugyanis a választók egyszerűen nem olvasták a statisztikákat, és másként szavaztak. Azóta közmondás minden valamire való médiumnál, hogy az exit poll (a szavazófülkéből kijövő választó véleménye) alapján semmit sem írunk. A választásnak akkor van vége, ha mindent összeszámoltak. Pedig 2002-ben is milyen szépek voltak azok a számok és nem is voltak olcsók...

Nos, ilyen szép és drága számok, adatok, mutatók előállítására tényleg alkalmasok a propaganda-csatornák. És lehet is velük némi pénzt keresni, nem is keveset.

Csak hatásuk, eredményük nincs.

Szóval: nem tudom, mennyire lesz sikeres a Patrióta, de azt bemutattam, mire lesz alkalmas.

Ennyire.

Szele Tamás