Engem sok vád ért utóbbi időben, hogy elfogult vagyok, hogy túlnyomórészt ukrán források alapján mutatom be az ukrajnai orosz megszállás híreit (nincs így: túlnyomórészt épp orosz forrásokat használok), nekem viszont jó a szívem, rátaláltam a legoroszabb írásra, azt fogjuk ma elemezni. Ami ennél oroszabb, az már Matrjoska-baba.

Pont az benne az érdekes, hogy olyan rettentően orosz. A Putyin-rezsim egyik kedvencétől, Pjotr Akopovtól származik, akinél nagyobb híve a cár atyuskának és rendszerének nincs, mint majd láthatják is. Ő volt az, aki kissé alulinformáltan – a hitnek nincs szüksége hírekre, adatokra – már a háború harmadik napján megírta a győzelmi jelentést, az meg is jelent a RIA Novosztyin (mármint az orosz hírügynökségnél, mert van ukrán RIA Novosztyi is), aztán nagyon gyorsan lekapták, mivel kiderült, hogy szó sincs győzelemről, de az internet sajtóarchívumai még őrzik ezt a kis ballépését. Ebben nagy örömmel jelentette be, hogy újra egységes az „orosz világ”, amin ő Oroszországot, Ukrajnát és Belaruszt érti, a Nyugat hanyatlik, Európa dominanciájának vége, eljött a „többpólusú világ”, részese lesz a Nyugat is ennek, mint gyarmat, de a feltételeket és a szabályokat nem ő szabja meg.

Csakhogy nem jött el semmi, a Nyugat pedig úgy rálépett az orosz medve farkára, hogy az most hányja-veti magát kínjában. Korai volt az ünneplés. Maximum a mai orosz birodalmi nacionalizmus valódi természetébe engedett bepillantást a szerző.

Most már óvatosabb is, tegnapi publicisztikájában már csak arról elmélkedik, milyen gyönyörű és fényes jövő felé haladunk. Meg kell jegyeznem, hogy az írást megnyitni nagyon nehéz eredeti helyén, nem törölték, de maga a RIA Novosztyi vált nehezen elérhetővé, mint a Kreml egyik szócsöve, én például tegnap este láttam először, akkor gyorsan elmentettem, de utána már csak ma délelőtt tíz óra körül tudtam újra megnyitni. Mindenesetre akinek van rá ideje, türelme és kiharcolja, hogy megnyíljon, az itt olvashatja eredetiben. Esküszöm, érdemes. Már a címe is csodálatos:

„A jövő Oroszországa – előre a Szovjetunióba!”

Hova?

Igen, a Szovjetunióba.

Hát, nem tudom, ki hogy van vele, én nem sietném el az indulást. Le is késném, ha egy mód van rá. De miképpen gondolja ezt a szerző, mégis?

„Ha a harcok véget érnek, nemcsak a régi Ukrajna, hanem a jelenlegi Oroszország is megmarad. Országunk már megváltozott - csak még nem tudjuk, hogy milyen mélyreható változásokról van szó, mert a folyamat egyelőre még csak „elkezdődött”. De a posztszovjet átmenetnek vége: ez a kétértelműség, bigottság, homályosság és egyéb kétszínűség kora volt. Újra a Szovjetunióban fogunk élni, de nem abban, amitől a szovjetellenesek félnek, vagy amiről a kommunisták álmodnak. Nem, egy igazságos, szolidáris, szuverén Oroszországot kezdünk építeni. A nemzeti kódexünkbe beágyazott legjobb dolgokat újjáélesztettük, megerősítve és felépítve azt, ami lehetővé teszi, hogy lelkiismeretünk és intelligenciánk szerint éljünk.”

Szóval Szovjetunió 2.0, igazságos, szolidáris, szuverén, sőt, talán még kilencvoltos elemet is lehet benne kapni pénzért, nem csak negyvenkettes gumicsizmáért cserébe, apróhirdetés útján. De mégis... mondja, Akopov elvtárs, nincs valami jobban hangzó ötlete?

„Nincs más választásunk: nincs más Oroszország, amely kiállná a globális viharok és zűrzavarok próbáját. Az új Oroszország nem fog varázsütésre megjelenni, sokkal nehezebb lesz felépíteni, mint ma győzni a csatatéren, ez a folyamat a szellem és az akarat, az erő és a hit mozgósítását igényli, több mint egy év és több, mint egy évtized kell majd hozzá. De mi már ezen az úton járunk, még ha nem is vesszük észre magunktól. Nem Putyin indított el minket ezen az úton, hanem saját, orosz történelmünk, amelyet sokan közülünk nem ismertek, nem akartak megismerni és megérteni.”

Elég szép az orosz történelemtől, hogy azokat is beindította, akik nem ismerik vagy ismerik és nem értik, mert olyan nincs, hogy értsék, de ne ismerjék: ezt a beindítást valahogy úgy kell elképzelni, mint amikor a traktorról bebikázzák a Polski Fiatot és szikrázik minden? Valószínűleg.

„Az orosz történelem szelleme, őseink szelleme esélyt ad nekünk arra, hogy ne csak a Szovjetunió összeomlását vezekeljük le – esélyt ad arra, hogy a teremtés, a nagy Oroszország újjászületése révén korrigáljunk. Ha ezt nem használjuk ki, ha a régi világ roncsaiba kapaszkodunk, ha megpróbálunk szimulációkra és hamisítványokra szorítkozni, akkor el fogunk pusztulni. A világtörténelem jégpályáján összetörnek minket, megöl minket saját tehetetlenségünk, megölnek hazugságaink. Ezért egyszerűen nincs jogunk még csak kételkedni sem abban, hogy képesek vagyunk elérni a kívánt eredményt.”

Gratulálok. A világtörténelmet eddig még senki sem hasonlította jégpályához, ez tényleg új. Azt ne is mondja nekem az elvtárs, hogy vannak hazugságaik, mert én el nem hiszem, hát már hogyan is lehetnének? Az is kétségbevonhatatlan, hogy mindenképpen el fogják érni a kívánt eredményt, csak Éhező Szent Nyikifor csontjaira kérem, vigyázzon, ne határozza meg túl pontosan ezt az eredményt, hogy lehessen bármikor azt mondani: „Megálljunk, mert itt van már a Kánaán.” Jó, de eddig talán nem az Oroszországi Föderáció volt a világ legjobb és legfejlettebb állama? Dehogynem, viszont...

„Mi volt a távozó Oroszország legfőbb sebezhetősége? A külvilágtól való függősége, „elitünk” jó részének szellemi rabszolgasága? Nem, ez csak életmódunk belső gyengeségének származéka volt – átmeneti és átmeneti, de az „elit” sokaknak megfelelt. A posztszovjet államkapitalizmus magában hordozta az állami tulajdon privatizáció útján történt ellopásának eredendő bűnét. A Nyugattól való ideológiai függőségük, a fejlett nyugati civilizáció szellemi rabszolgasága csak a saját népük – a becsapható és kirabolható nép – iránti megvetésük következménye volt. Mert ők marhák, ostoba és elmaradott emberek, nem úgy, mint az okosak és tehetségesek, akik a 90-es években lettek sikeresek.”

Ez, kérem, a legócskább populizmus. Elég sokfelé megfordultam a volt „Béketábor” területén belül (is), de olyan országot, ahol elégedett lett volna a többség a privatizációval, nem láttam. Mindenhol lopásnak tartják leginkább, éspedig főként azért, mert őket kihagyták belőle, ha a privatizációt szidjuk, azzal veszíteni nem lehet (arról viszont elképzelésem sincs, hogyan lehetne jól csinálni, valószínűleg sehogy). Ugyanez áll a Nyugat és az „elit” szidalmazására: a Nyugatot lazán lehet átkozni, azzal nem foglalkozik, az „elit” meg olyan tág fogalom – a szerző nem is részletezi, milyen elitről beszél, szellemiről, gazdaságiról, miféléről – hogy bárki beleférhet.

„Vlagyimir Putyin aztán megfosztotta az oligarchákat a hatalomtól, de „gondolkodó osztályunk” nem kis része továbbra is e séma szerint él (és neveli a jövő nemzedékeit). Vannak „a legjobb emberek”, akik tudják, mik a helyes modern értékek, és nekik kell hatalmat és pénzt szerezniük. És vannak csordányi plebs, akiket megfelelően kell terelni és átverni. Az „elit”, beleértve az önjelölt értelmiségi elitet is, a Nyugatra összpontosított, mint követendő modellre, és a „barbár Oroszország” újjáépítésére.”

Egyrészt Putyin úgy fosztotta meg az oligarchákat a hatalomtól, hogy létrehozta a saját szilovik-oligarcha osztályát, akikben jobban bízik, másrészt az idézet második feléből kiderül: mégiscsak az értelmiséget vigye el az ördög. Hát mit képzel, Nyugatra tekint és újjá akarja építeni az országot? Ahelyett hogy lerombolná? Árulás!

„Az elmúlt évtizedben Vlagyimir Putyin valóban nagy erőfeszítéseket tett az elit államosítása érdekében, de a nép és az „elit” közötti vagyoni és értékbeli szakadék egyre szélesedett. Korántsem az egész „elit”: van jó néhány becsületes, nemzeti gondolkodású hivatalnok és vállalkozó, sőt, még a kreatív közösségben is, különösen, ha az ember átbogarássza a „sztárallűröket”. De nem ők voltak a leglátványosabbak, sem hazánkban, sem Nyugaton.”

Az elit – megint keveredik a gazdasági és a művészeti-kreatív élvonal – meg örömmel fogadta, hogy éppen államosítják. Volt nekem két nagyapám, az egyiknek, Deutsch Lászlónak volt egy kis papír- és bélyegboltja 1948-ban, akkori nevén filatélia. Nem összetévesztendő a filagóriával, pedig lett volna rá mód, mert máig az a legkisebb bolthelyiség a nagyváradi Fő utcán, az eladótér nem lehet nagyobb háromszor három méternél. Ahhoz elég nagy volt, hogy államosítsák, mire fel nagyapám valahogy nem örült, nagyon nem, bánatában pedig elment bárzongoristának és élete végéig nagyjából azzal is foglalkozott. Szóval, kedves Akopov elvtárs, legyen olyan kedves, és világosítson fel, hogy én, szegény burzsuj származék most a gazdasági vagy a művészeti elittől származom? Vagy dobjuk ki az egész mindenséget a Jelenkor Gőzhajójából? Akopov azt mondja, dobjuk:

„Az új elit kialakítása a legfontosabb nemzeti feladat. Egy új elit megalakulása sokkal inkább attól függ, hogy milyen célokat fog követni: ezért jönnek az emberek, és ezért jönnek létre a csapatok. És ezek a célok világosak, mert nem kell kitalálni őket, mert hagyományos értékeink a mi modellünk az új rendszer összeállításához.”

Akkor tessék pár ilyen hagyományos értéket mondani, mert a miénket az államosításkor elkobozták, csak egy ezüst kiskanál maradt belőlük, azt is eladtuk később. Jaj, bocsánat, nem figyeltem, mondta az elején: a hagyományos értékek: igazságosság, szolidaritás, szuverenitás! Hát, ahogy vesszük, bár tény, hogy egyik sem ezüstkanál vagy hangversenyzongora. De nem mindegy, mit értünk ezeken. Mit is?

„Az igazságosság olyan társadalmi-gazdasági életmód, amely a munkást, az alkotót, a termelőt, a mérnököt, a feltalálót, az alkotót jutalmazza. Aki inkább alkot, mint csomagol és továbbértékesít. Ez nem a marketing és a kereskedelem fontosságának tagadása, hanem az értékek máshogyan felépített hierarchiája, egy másfajta piramis a munkaerőpiacon. Igen, piacot, bár nagyobb állami befolyással, mert nem kell visszatérnünk a szovjet szocializmushoz, de a „piac láthatatlan kezének” illúzióját sürgősen el kell oszlatni. Az igazságosság soha nem elvont, mindig konkrét, sőt nemzeti, hagyományos. Egy tanár, egy orvos, egy katona – ezek nem költségvetési alkalmazottak és rendfenntartók, ezek az emberek által tisztelt és az állam által megbecsült szakmák. Csak egy igazságos életmódot fogad el és támogat népünk, ez lesz a társadalmi rend alapja – és akkor senki sem lesz képes lerombolni.”

Akkor mégis csak van alapelve az új elit kialakításának és ez a produktivitás. Bocsánat, de ez nem kapitalizmus? Nem, ugyan már, ez Szovjetunió 2.0! Ez szerzőnk szerint szocializmus, méghozzá nemzeti!

„Mert az igazságosság a lelkiismeret, és ez a fő kritérium, amellyel a mi népünk mindenhez, bármilyen problémához vagy cselekedethez viszonyul. Ami a lelkiismeret szerint van, az becsületes és ezért szilárd. A rendszer, amely megfelel a jó és a rossz, az igazság és az igazságosság nemzeti eszméinek, hatalmas belső ellenállással rendelkezik mindenféle próbával szemben.”

Izé. Én a nyóckerben lakom, és ismerek jó pár figurát, aki minden lelkifurdalás nélkül megkéselne, ha ez neki megérné (de nem éri meg, így nem teszi). De úgy általánosságban, ha valakit nem bánt a lelkiismeret, mikor lop, csal, hazudik, sikkaszt és rabol, az akkor becsületes ember? A fentiek értelmében igen, „becsületes és ezért szilárd”. Nem Németh Szilárd: Becsületes Szilárd. Ez neki a rendes neve.

„Szolidaritás és egység. Ezek különböző fogalmak, de közel állnak egymáshoz. Az egység azt jelenti: közös, együttes, mindenkit felölelő: gazdagtól a szegényig, öregtől a fiatalig. Közös döntéshozatal, közös ügy, és ami a legfontosabb, közös eszmék és közös értékfelfogás. Egy közös hitvallás. A szovjet években a kollegialitást és a kommunalitást felváltotta a kollektivizmus, de ez már technokratikusabb, és az egyhangúság teljesen felesleges ízét hordozza. Az egység pedig a mi államszervezési elvünk, mégpedig az önkormányzattól a legfelsőbb hatalomig minden szinten.”

Ahol közös a hitvallás, ott a döntéshozatal is könnyen megy, elvtársam, ott egység van, kétségnek nyoma sincs.

„Szuverenitás vagy oroszul autokrácia. Más szóval, autonómia, és nem csak a világ színpadán vagy a gazdaságban. A legfontosabb szuverenitás a fejekben, az agyakban, a gondolkodásban van. Csak egy nemzeti gondolkodású hatalom lehet igazán szuverén.”

Ezt Orbán Viktor is így gondolja (mikor épp nem másként, tud ő forgoldni, ha kell), de most jön az írás vége, a lényeg, amit sok-sok szeretettel ajánlok a magyar putyinistáknak:

„Itt van a legfontosabb dolog, ami hiányzik, és az egyetlen dolog, amit valóban meg kell tanulnunk a külföldiektől: az Oroszországról mint a világ középpontjáról alkotott elképzelés. Ez nem önteltség, nem önhittség, de még csak nem is nagyhatalmi sovinizmus. Gondolkodásunknak (és nem csak a geopolitikainak, az csak egy származék) oroszközpontúvá kell válnia. Ez mindig is így volt a kínaiaknál, akik az egész világot a Mennyei Birodalom peremvidékének tekintik.

Ha világnézetünk hasonlóvá, azaz nemzetivé válik, az csak erősíteni fogja a kölcsönös megértést szomszédunkkal, és a két nagy civilizáció szövetségét erősebbé teszi, mint a szovjet időkben volt.

Mert az új Szovjetunió – egy igazságos, szolidáris, szuverén Oroszország – a lehető legszilárdabb alapokon fog állni.”

Hát kérem, így tessék putyinizálódni, ezt ajánlja a karmait próbálgató új orosz „világrend” a híveinek és polgárainak:

Nemzeti szocialista szovjethatalmat, nacionalista alapú megkülönböztetést, termelékenységi alapú előrelépést és mivel Oroszország a világ közepe, mindenki másnak gyarmati sort, a kínaiakat kivéve.

Számomra kicsit sem hangzik csábítóan, és szerintem sokan vagyunk még így ezzel: Akopov elvtárs, engem nem győzött meg. Nem vagyok a magam ellensége.

Elnézve azonban a Kreml magyar híveit, akik bizony többségükben a jobboldalról érkeznek, nekik lehet, hogy tetszene egy ilyen megoldás.

Azért, mikor Moszkvában jelentkezik a Békemenet az Első Önkéntes Nemzetközi Nemzeti Szocialista Zászlóaljba, írják fel valahova, mert még elfelejtik, hogy le kell vágni a régi molinójuk elejét. De csak három betűt. És akkor már tökéletesen meg is felelnek a kor és a hely szellemének.

Akkor ugyanis az lesz a feliraton:

Leszünk gyarmat!

Nagyon szívesen fordítottam le ezeknek a köröknek azt az ideológiai alapvetést, amiért rajonganak, mégis más, ha tudják is, mit imádnak.

Ha tudják, hogy az orosz nemzeti szocializmus zsoldjába szegődtek, ami őket is alsóbbrendűnek tartja.

Híradásainkat folytatjuk.

Szele Tamás