Én a magam részéről már elengedtem volna a Bencsik Gábor-ügyet, hiszen most váratlanul egész tisztességesen nyilvánult meg, ha régebben nem is volt ez mindig így – de ahogy látom, az ügy nem ereszt engem. Ma több komoly napilap is kiemelt helyen emlékezett meg arról, hogy a nevezett úr 1998-ban Auschwitz-tagadó videokazettát árult, és ehhez a botrányhoz annak idején – bizony nekem is volt közöm.

Bolond, régi történet ez, elmesélem, ne más mondja el, esetleg elferdítve. Meg ritka eset is, mikor az interjúalany lopja el az írást az újságírótól.

De lássuk előbb a mai hír forrását, a Média1-ből!

„Holokauszttagadó videokazettákat árusított Bencsik Gábor, a jobboldali Magyar Krónika főmunkatársa, Bencsik András, a Fidesz-közeli Demokrata főszerkesztőjének testvére

Súlyos dolgok miatt kellett távoznia a Fidesz-közeli médiamunkásnak a Magyar Újságírók Országos Szövetsége főtitkári székéből 1998 nyarán – derítette ki a Media1.hu korabeli sajtóarchívumok segítségével. (…) Az Arcanum ADT nevű digitális újság-archívumát nyitottuk meg, hogy megtudjuk, ki is a jobboldali Magyar Krónika című lap főmunkatársa. Nevére rákeresve régebbi újságok tucatjai jönnek be, köztük az egyik a MÚOSZ (Magyar Újságírók Országos Szövetsége) egykori nyomtatott lapja, a Magyar Sajtó (MASA) 1998. évi 9. száma, amelyben az újságíró-szervezet megírta, hogy elmarasztalta az etikai bizottság Bencsik Gábort, a MÚOSZ főtitkárát, miután kiderült, hogy az újságíró-szervezetnél betöltött választott tisztségével párhuzamosan egy pincében működő üzlethelyiségben olyan videókazettákat árult üzletvitelszerűen, amelyek megkérdőjelezték, hogy a Holokauszt a történelmi tények által bizonyított formájában megtörtént. Bencsik egyébként le is mondott a főtitkári pozíciójáról – ezt Wisinger István, a MÚOSZ akkori elnöke jelentette be.

A MÚOSZ az ügyről úgy szerzett tudomást, hogy az akkoriban még a TV2-n jelentkező Napló című műsor 1998. augusztus 16-i adása leleplező riportot közölt Bencsikről és egy boltról, ahol a Turul Kiadó zsidók auschwitzi elgázosítását kétségbe vonó videókat tartalmazó kazettákat árulták. A Napló riportjában megszólaltak a népirtást túlélők is, akik megdöbbenve szembesültek a szerintük kegyeletsértő és nyilvánvaló tényeket eltagadó videókazettákkal.

Kotroczó Róbert, az RTL Magyarország mai hírigazgatója buktatta le Bencsik Gábort a Naplóban

A pincében egyébként különböző szélsőjobboldali, revizionista kazettákat is árult Bencsik Gábor. A TV2-vel akkoriban még szorosan együttműködő 168 Óra című lapban 1998. augusztus 25-én nyomtatásban is megjelent Kotroczó Róberttől (ő ma az RTL Magyarország hírigazgatója, akkoriban még a TV2 Napló riportere) a leleplező riport, amelyben a témáról sok érdekesség kiderült, és megszólalt benne Bencsik Gábor is.” (Média1)

Az írásban még vannak érdekes részletek, tessék elolvasni, tévedés csak egy, de az akkor nagyon fontos volt: a kazettát nem a Turul Kiadó, hanem a Gede Testvérek Bt. adta ki. Ezt jegyezzük meg egy kis időre. De hogy kerültem én ennek történetnek a közelébe?

Szóval, én akkor a Kurír című napilapnál dolgoztam, éspedig olyanformán, hogy vezettem egy kis rovatot, de írtam is az összes többibe. Nem mondom, hogy nem érte meg – anyagilag igen jól jártam, de a munkahelyi légkör is annyira jó volt, amilyent azóta sem tapasztaltam sehol. Egy este épp a híradókat rögzítettem, mert az is a dolgom volt, mikor megláttam az említett riportot. Nyilván azonnal írni akartam a dologról, de engem elsősorban a szerkesztő és kiadó érdekelt, akik kitalálták, hogy ennek a förmedvénynek legyen magyar verziója. Az már másnapra – ne feledjük, az internet elterjedése előtti korban járunk, telefont, archívumot és könyvtárat használtunk – kiderült, hogy a film eredeti szerzője, készítóje, David Cole már feladta korábbi nézeteit és elhatárolódott a termékétől, őt nem lehetett kérdezni, bár nem is akartam.

No, de ott a kiadó, a Gede Testvérek. Hol? Az is kiderült, hogy az ügyben érintett Gede Tibor Ausztráliában élt akkortájt. No, akármilyen jól is áll a lap, annyi pénz nincs, hogy én oda kijussak egy interjú kedvéért. Telefonálgattam, elértem, szóban nem akart válaszolni, de ha internet nem is volt a szerkesztőségben, volt már telefax. Átküldtem a kérdéseimet, pár napon belül válaszolt is. A maga módján, nem is vártam, hogy bármiben egyetértsünk mi ketten, de ebben a szakmában nem csak a jó emberekkel kell szóba állni, hanem a rosszakkal is. Írtam egy első változatot az anyagból, leadtam a riport-rovatnak és elmentem vacsorázni.

Az írás megjelenése késett. Sok minden történt akkor, oroszlánkarmait mutogatta az első Fidesz-kormány, a lap helyzete sem volt már biztos a Postabank sajtóholdingjának állami kézbe kerülése miatt – de az is az igazság, hogy a print napilapok korában nem volt ám ritka, hogy egy frissebb, szenzációsabb írás kiszorítsa akár még a betördelt oldalból is a korábban tervezettet. Ez is így járt párszor, magamban csak annyit mondtam, hogy sebaj, csak az elszámolásból ne maradjon ki, kapjak érte honoráriumot.

Nem pénz lett belőle, hanem botrány-féleség. Megyek be egyik nap a szerkesztőségbe és mintha úgy néznének rám, akár a véres rongyra. De már a portán is. Annyit mondott a biztonsági őr, hogy azonnal menjek a főszerkesztőhöz. Ott következett egy beszélgetés, aminek az első három perce volt kellemetlen, a többi már baráti hangnemben zajlott, de meg is értem, hogy először ferdén nézett rám mindenki.

Történt ugyanis, hogy ez az én nem kicsit szélsőjobboldali interjúalanyom, mármint Gede Tibor várta, hogy megjelenjen az írás. Ő ugyanis a végére odabiggyesztett egy olyan formulát, miszerint:

„Ezt a nyilatkozatomat csak megegyezésünk szerint használhatja fel, tehát csak a nyilatkozat teljes szövegének rövidítések, betoldások nélküli közléséhez járulok hozzá.”

és ha másképp jelent volna meg, perelni akart, nagy kártérítésre számított. Ördöge volt, tényleg másképp írtam meg, csak előtte beszéltem a cég sajtójogászával, és ő azt mondta: a holokauszt tagadása Magyarországon még nem bűncselekmény (2010 óta az lett), de ilyen ügyben nincs az a bírság, ami elítéljen, ha a közérdekre hivatkozok. Igen ám – de az írás csak nem akart megjelenni. Fogta hát magát, és az én kérdéseimet az ő válaszaival elküldte az akkor Magyar Demokrata címen működő mai Demokratának, ahol Bencsik András volt a főszerkesztő, Bencsik Gábor meg valamilyen minőségben munkatárs (talán lapigazgató még nem volt, mint most, de azt sem zárnám ki). A Demokrata pedig lehozta az én interjúmat, az én kérdéseimmel és provokatív módon találgatta, hogy „ez miért nem jelent meg a Kurírban?”

Az, amit ők lehoztak, nem is jelent volna meg mondjuk, de nekem ebben a helyzetben azt kellett tisztáznom, hogy

1. Én magam mikor adtam le a kéziratot

2. Nem tőlem ment ki a nyersanyag

Mondjuk ez hamar kiderült, az alatt a kellemetlen három perc alatt, aztán kaptam én is egy korty erőset és elkezdtünk gondolkodni, hogy mit tegyünk? Én első dühömben magam akartam válaszolni, de a nálam tapasztaltabb vezetők lebeszéltek: végül Őri B. Péter főszerkesztő-helyettes írta meg az ironikus választ ennek a „jobb hetilapnak” (ez volt a reklámszlogenjük), idézném is:

„Nem kívánunk reklámot csapni a Magyar Demokrata legújabb számának, de van benne egy Kurír-interjú. Hogy ez meglepő? Szerintünk felháborító. Két okból is: 1. lapzártánkig nem változott szeretett Kurírunk szellemisége, s azt gondoljuk, az „Egy jobb hetilap” sem változtatott irányt. 2. Szele Tamás kollégánk nem a Magyar Demokrata nevében tett fel kérdéseket egy bizonyos Gede Tibornak. A kérdések és a válaszok mégis a hetilapban olvashatók.
Ez bizony sajtótörténeti ritkaság, bár gorombábban lopásnak is aposztrofálhatjuk. Tegnapig ugyanis sem Szele kolléga, sem a szerkesztőség többi tagja nem tudta, hogy az anyag máshol jelenik meg. Pedig ez történt. Arról már hallottunk, hogy valaki írt egy cikket, s ha azt nem hozta le egy újság, akkor a szerző elvitte egy másik laphoz, ahol kinyomtatták. Ám olyat még nem látott a világ, hogy egy szerkesztőségben kitalálnak valamit, valakinek feltesznek kérdéseket, ő válaszol rá, majd az anyag egy másik lapban olvasható. Valószínűleg a sajtóetikában külön órát szentelnek majd a Magyar Demokrata megoldásának. (Kíváncsiak vagyunk különben az etikai bizottság véleményére is.)
Azt tudni kell, hogy az említett interjú egy készülő összeállítás része, s mivel a szerző még dolgozik rajta, nem közöltük a válaszokat. (A Demokrata egyébként jelezte, hogy az interjú lapzártájukig nem jelent meg a Kurírban.) Gede úr, Bencsik András főszerkesztő elmondása szerint, sokallta a nyilatkozata óta eltelt időt, s elküldte a Magyar Demokratának a Kurír által feltett kérdéseket és az ő válaszait. A hetilap munkatársait mit sem zavarta, hogy az anyag egy másik lapé, leközölték. Illetve, így a főszerkesztő, ők figyelték mindennap a Kurírt, de mivel nem találták az írást, betették a sajátjukba. Bravó! Telefon ugye nincs a világon, gyerekek, jelentkezett ez a Gede, mi a helyzet? Vagy: mondjátok már meg Szelének az adatait, utalnánk már neki, hogy lenyúltuk a kérdéseit. (Vajon e sajátos anyagszerzéshez mit szólna egy bíróság?)
Á, ez nem lett volna Magyar Demokrata-megoldás. Azt már csak csendben javasoljuk, ők biztosan nem hallottak róla: hogyha egy igazi újságot érdekel egy téma, akkor, saját szerzőt bíz meg. Demokratáék szerint ez nyilván nagyon macerás! Jobb egy kuríros kérdéseit megjelentetni, amelyek arról szólnak, miképpen vélekedik a zsidó holokausztot tagadó videokazetta kapcsán kirobbant hazai botrányról annak terjesztője. Kiváltképp, ha a hazai értékesítésben az ominózus lap, a Magyar Demokrata főszerkesztője az egyik érintett. Egyébként, hogy saját lapunkban is reklámot csapjunk a Kurírnak: akiket érdekel a téma, az természetesen hamarosan megtalálja a már említett összeállítást.” (Kurír)

Ez 1998. szeptember 3-án jelent meg. Az írás viszont soha: még annak a hónapnak a végén megszüntette akkori-mostani kormány a lapot. Nem ezért, hanem másért: de mivel a sajtóholding az ő kezelésükbe került, azt tettek, amit akartak. A veszteséges – de fideszes – Magyar Nemzetet tartották meg, a nyereséges – de nem fideszes – Kurírt leállították. Írtam én már erről, szomorú történet, nem ismételném meg. Hanem, ami a mostani Bencsik-ügyet illeti, amondó vagyok, hogy nem változott azóta sem semmi.

David Cole leforgatta a videót, aztán mikor már rég a piacon volt, elhatárolódott a saját munkájától.

A magyar szélsőjobb lecsapott rá és kiadta a magyar változatát.

Bencsik András, mint a Magyar Ház Könyvespince üzemeltetője, aki felelős volt az általa terjesztett tartalmakért, forgalmazta.

És a „parancsnoki lánc” végén, a ranglétra alján Bencsik Gábor (lehet, hogy mit sem sejtve ugyan), de árulta. Pillanatig sem kívánom mentegetni, az ilyesmit eladni is bűn – de elgondolkodtató, hogy az árusítás idején ő még a MUOSZ főtitkára (tehát nem elnöke) volt. Nem hiszem, hogy túlfizették, ha sok a pénze, nem árul ilyesmit egy pincében – kivéve, ha fanatikusan hisz benne, de annak más jelei is lettek volna. Mindenesetre, mint a mellékelt ábra mutatja, egyedül az ő számára járt következményekkel az ügy, két nappal az adás után lemondott főtitkári pozíciójáról és ezt a lemondást elfogadta a választmány.

Tehát látjuk: ebben a történetben egyedül Kotroczó Róbert és én voltunk ártatlanok, mindenki más valamilyen mértékben bűnös, mégis, csak a legkisebb mellékszereplő felelt valamilyen mértékben a gyalázatért, mindenki más megúszta.

Illetve én, mint ártatlan nem: rám, ha nem is emiatt, de hosszú évek munkanélkülisége, nyomora várt. Aztán valahogy összeszedtem magam, de nagyon rám számoltak a szorítóban, kilencnél álltam fel. Amiből az a tanulság, hogy Magyarországon légy bármi, csak ártatlan ne.

Azt nagyon büntetik.

Így történt, nem másként.

Ez volt a „kazetta-ügy” a maga teljességében – tanúsítom, hiszen részese voltam.

Viszont tényleg van sajtótörténeti jelentősége: félkész interjút sem azelőtt, sem azóta nem loptak.

Ahhoz Bencsik kell.

Éspedig nem Gábor, hanem András.

Szele Tamás