Ma a választás napja van, minek alkalmából látszólag verset fogunk elemezni, de igazából súlyosabb kérdésekről lesz szó – ahogy maga a vers is egy súlyos kérdést elemez. Igen, politikai kérdést, és a szorgos kis házmestereknek, újjászületett Pavlik Morozovoknak jelzem, hogy a magyar törvények szerint nincs kampánycsend, tehát nem érdemes feljelentésekkel kísérletezgetni.

(Képünk illusztráció)

Akkor térjünk a tárgyra. Maga a vers is fontos, de az utóélete, visszhangja még fontosabb, végül a legfontosabb az a tanulság, amit az egész „ügyből” levonhatunk. Szabadverssel van dolgunk, melyet Markó Béla írt, akit az anyaországi közönség nagyobbik része csak az RMDSZ volt elnökeként ismer, pedig meg merném kockáztatni, hogy jobb költő, mint amilyen politikus volt, még ha miniszterelnök-helyettességig vitte is. Költőnek egészen kiváló, pár éve egy nagyváradi kocsmában ülve egy barátom felolvasta egy versét anélkül, hogy megmondta volna, ki a szerző, és elsőre azt hittem: Ginsberget hallok (igen, egyes váradi kocsmákban még vagy már, de nem kelt kínos feltűnést, ha verseket olvasnak fel, vannak, akik dolgoznak azon, hogy ez ne legyen így, de egyelőre kevés eredménnyel). Szóval, szabadverssel van dolgunk most is, mely politikai tartalma miatt a Transtelexen jelent meg négy napja, ide idézném, hogy lássuk, miről beszélünk.

ALKALMI VERS A BÉKÉRŐL

Be kellene tiltani az ellenkezést.

Nem kellene annyit emlegetni

a Nyerges-tetőt. Vagy Úzvölgyét.

Le kellene tagadni az aradi vértanúkat.

Marosvásárhely márciusát.

Tizenkilencedikét és huszadikát.

Különösen a második napot.

A Szigeti veszedelem sem való

gyermekek kezébe.

A felnőttekébe sem.

Zrínyi kirohanása?

Miért? Hova? A halálba?

És persze betiltanám Gárdonyit.

Háborús propaganda.

Lázítja az ifjúságot.

Hogy nem szabad engedni a túlerőnek,

és mindenképpen meg kell védeni a várat?

Egy író nem állhat a háború pártján.

Megidézni Dobót, aki állítólag

a végsőkig hitt a győzelemben,

és várta a felmentő sereget?

Ráadásul utólag belekeveredett

valami korrupciós ügybe.

Bár valószínűleg koncepciós per volt,

ahogy ma neveznénk.

De mindez csak később történt,

az ostrom után. Gárdonyi

nem írt erről, inkább sietve

befejezte a regényt. Uszított Dobó is,

Mekcsey is. Hányan haltak meg

miattuk teljesen fölöslegesen?

Hiszen Eger várát talán igen,

de Magyarországot nem védhették meg.

Azt a százötven évet már akkor is

megjósolták a tisztánlátó elmék.

Vagy legalábbis megjósolhatták volna.

Sokkal többen voltak a törökök.

Fel kellett volna adni.

Tüzes kerék, ilyesmik?

Mire volt jó ez, Gergő?

És Vicuska? Meg Jancsika?

Jobb lett volna már a kezdet kezdetén

megegyezni a jumurdzsákokkal.

Elpazarolni több kondérnyi gulyáslevest?

Elvenni az éhezők szájától?

Hát miért? Jött mindenképpen a török.

Másfél évszázad minaret,

müezzin, kaftán, turbán.

Különben is onnan jöttek,

ahonnan egykor talán mi is.

Meg aztán gondoljunk a Pál utcai

fiúkra! Mi értelme volt, ha a grundot

elvették úgyis? Lehetett volna tudni,

hogy előbb-utóbb ez lesz belőle.

Azt mondjátok, hogy mégsem ugyanaz?

Hogy most másról van szó?

Ne erőltessem az analógiát?

Más helyzet, más nép, más haza?

Így van, ez az igazság.

Az ő népük. Az ő hazájuk. Az ő bajuk.

Be kellene tiltani az irodalmat.

És a történelmet is.

A lényeg világos: a magyar kormány képmutató „békepártiságának” groteszk mivoltát mutatja be a szerző. Mert igaz: vagy Dobó István, Gábor Áron és Damjanich vagy Orbán Viktor, a kettő egyszerre nem megy, vagy jogos az ukrán nép önvédelme – ahogy a magyar népé is az volt – vagy beállunk janicsárnak, muszkavezetőnek és életünk hátralévő részében kerüljük a tükröket. Ezt később fejteném ki részletesen, egyelőre lássuk a vers visszhangját. Mert van neki. Nagyon is van.

A magyar kormánymédia azonnal összfegyvernemi támadást intézett ellene. A Mandiner még csak pár sorral „méltatta”, amolyan szórványos lövöldözés szintjén, a Demokrata elővette a tábori tüzérséget is. Az idevágó írásuknak már a címe is „Versbe szedett nemzetárulást” emleget, de nem kíméli benne Ungváry Zsolt Markó Béla személyét sem, pedig ez argumentum ad hominem, a versről kéne beszélni, nem a költőjéről. Olyanokat mond, miszerint:

„Markó Béla nem az a típus, aki nekiront az elnyomónak, magasba emeli a szabadság, a remény és a hazaszeretet zászlaját, és az Erdélyben legalább ezer éve őshonos magyarság érdekében akár a konfrontációt is vállalja, pláne nem az élete árán.

Nos, ez a Markó Béla írt egy verset (?) a Transtelex.ro magyarellenes portálra, amiben nem túl nehezen megfejthető áthallással azt sugallja, hogy a béke követelése (a magyar kormány és támogatóik részéről) megcsúfolja a szabadságért küzdő honfiak erőfeszítéseit, és ennyi erővel Dobó, Zrínyi stb. áldozata is hiábavaló. Egy aprócska, lényegi kérdést azonban elfelejt: nem Magyarországot támadták meg, nem a mi háborúnkról van szó, és Dobó sem a skandinávok vagy a spanyolok zászlójáért küzdött.”

vagy:

„Az már csak hab a tortán, amikor a gazemberség és a tehetségtelenség találkozik; az ugyanis nem vers, ha a mondat közepén entert nyomok. Csokonai, Petőfi, József Attila anyanyelvén ezt elég nehéz költészetként eladni.”

Nos, a Transtelex minden, csak nem „magyarellenes”, tessenek beleolvasni, meglátják, Ungváry Zsolt pedig úgy tesz, mintha életében nem hallott volna szabadversről, holott az általa idézett József Attila is írt számos ilyent, vegyük csak rögtön a „Nem én kiáltok” címűt. Amiben összesen egy rím van, szerintem az is véletlenül került oda és nagyon kell akarjuk rímnek látni, hogy annak nézhessük. De tudjuk, a Demokratát nem olyanoknak írják, akik efféle gyanús József Attilákat olvasnak, az ő olvasóközönségük elhiszi bemondásra is, amit mondanak nekik. Ami meg a „nem a mi háborúnk” álságos érvelését illeti, mit is művelt Türr István Olaszországban?

Hanem ez nem volt elég, be kellett vetni a nehéztüzérséget is, nyolc ezred kozák előgurította hát nagy lihegve magát a Cár-ágyút, Bayer Zsoltot. El is bődült irtózatosan, eget akart rengetni, de alaposan megrepedt, mert tudjuk, mi a vége a nagy erőlködésnek. Bayer leírná, én nem fogom. Nem érv a trágárság, akkor sem, ha legalább annyira védjegye az ötös számú párttagkönyv tulajdonosának, mint a szabadvers Ginsbergnek. Mindenesetre a Magyar Nemzetben jelent meg a műelemzés, mely kifejezés jelen esetben pontos, ugyanis valódi elemzésnek a legjobb indulattal sem nevezném ezt a böffenetet. Lássuk, miket ír Bayer.

„Markó Béla beleillik a Transtelexbe. Éppen oda való. Így és ezért jelentette meg ott legújabb „versét”. Ebben a sívó, ócska szövegpépben azt akarja üzenni a költő, hogy aki az orosz–ukrán háborúban az azonnali tűzszünet, a béke és a tárgyalásos rendezés pártján áll, az megtagadja a magyar történelem minden nagyszerű, hősi pillanatát.

Vagyis egy Markó Béla vádolja meg haza- és nemzetárulással a normálisokat, a valakiket.”

Erről Bayer tényleg sokat tudhat, lévén, hogy szívós, kitartó munkával a maga erejéből lett senki. Mi több: valakiből, a kilencvenes évek elején még nagyon más húrokat pengetett. De folytassuk.

„Az „apróságokat” kezdjük a Majdan „forradalmával”, amely nem volt egyéb, mint egy undorító amerikai titkosszolgálati akció, ezredszer is mondom, hogy soha, senki ne felejtse el.”

El lehet mondani ezerszer is ugyanazt az ostobaságot, nincs akadálya, legfeljebb fárasztó. Annak is, aki mondja, annak főleg, aki hallja, olvassa.

„Láttuk és hallottuk Soros, a sátánista nem ember ködbe vesző nyilatkozatát arról, hogy Oroszországot a nyugati technikával és a közép-európai „emberanyag” véráldozatával kell majd legyőzni, mert a nyugatiak nem viselnék el a háborúból hullazsákban hazaszállított katonáik látványát.”

Láttuk? Hol láttuk? Igen, a Magyar Nemzetben láttuk. Mit mondott Soros 1993. szeptember 29-én?

„Az Egyesült Államoknak nem kellene a világ csendőreként viselkednie. Ha cselekszik, akkor másokkal együttműködve cselekedjen. Mellesleg a kelet-európai munkaerő és a NATO technikai képességeinek kombinációja nagymértékben növelné a Partnerség katonai potenciálját, mert csökkentené a NATO-országok számára a hullazsákok kockázatát, ami a legfőbb korlátja a cselekvési hajlandóságuknak. Ez egy életképes alternatíva a fenyegető világrendetlenséggel szemben.”

Nem emberanyag véráldozatáról volt szó már akkor sem, hanem munkaerő termeléséről! Ráadásul harmincegy éve, mikor még senki nem is álmodott Oroszországban egy Ukrajna elleni invázióról, és Ukrajnában sem gondolt senki ilyen szörnyűségre. De előásták és félrefordították ezt az idézetet, mert választási kampányban mindent be kell vetni, nagy kár, hogy megtaláltam az eredetit. Lássunk még egy gyöngyszemet vagy inkább kutyagumit Bayertől.

„Nemecseket pedig hagyjuk, mert ő, szegény, csak egy hatásvadász hülye miatt került bele ebbe az egészbe, egy hatásvadász hülye miatt, aki politikusi regnálása alatt amúgy készséggel elárulta a sajátjait, aki a hamis és undorító transzszilvanizmuson át jutott el a hamis és undorító „európaiságig”. Ott is a helye.”

„Hamis és undorító transzszilvanizmus”? Nos, azt el is hiszem, hogy Bayert undorítja a transzilvanizmus (így írjuk helyesen, egy „sz”-szel), ugyanis a fogalom és politikai mozgalom lényege, még csak nem is Kós Károlyt, hanem Kuncz Aladárt idézve:

„Nemzetek, vallások, világszemléletek, népi szokások, társadalmi osztályok és külső hatalmi érdekek bölcs és eszes kiegyensúlyozása.”

Ezt egy Bayer nem szenvedheti, az már bizonyos is. De hagyjuk is, csillagos ötösre felmondta a moszkvai leckét, helyremehet. Mi másszunk ki a mocsárból, mosakodjunk meg és vonjuk le a következtetést.

Mit látunk ezzel a verssel kapcsolatban? Mocsokáradatot, rágalomhadjáratot, nem vitát. Ugyanis a magyar kormány – jobb híján, és mert ez Moszkvában is jól hangzik, a javukra írják – ezt a választási kampányt a „háború vagy béke” jelszavára építette, abból kiindulva, hogy míg ők Ukrajna teljes és feltétel nélküli kapitulációját szorgalmazzák, ezt hívnák „békének”, addig a nem hozzájuk tartozó vagy velük szemben álló politikai erők bizonyára ennek az ellenkezőjét vallják (bizonyára, illetve azért, mert Orbán Viktor azt mondta), tehát „háborúpártiak”. Nem hallják meg az érveket Ukrajna önrendelkezési, integritási jogáról, mert nem is akarják, világszinten is ritka az az ukránellenesség, amit a kormány és hívei részéről tapasztalhatunk. Ez magára a teljes magyar népre nem vonatkozik, csak arra a részére, amely tökéletesen hitelt ad a kormánypropagandának, és ez a csoport egyre inkább fogyatkozik, hála az Égnek és magának a kormánynak, amely egymás után követi el a botrányos baklövéseket.

Nem, nincs olyan egyezmény, ami arra kötelezné Magyarországot, hogy amennyiben a NATO harcba keveredne az Oroszországi Föderációval, csapatokat küldjön a frontra. Ha nem akar, nem küld, semmi sem kötelez rá minket. Nem, az ötödik cikkely sem. Ez hisztérikus hazugság, pánikkeltés, rémhírterjesztés. Mint ilyen, a választási kampány eleme. Orbán már 2022-ben beemelte a politikájába, mikor a győzelme utáni beszédben azt állította, hogy Zelenszkij elnök „ellene volt”. Zelenszkij akkor a hátát a falnak vetve védte Kijevet, eszébe sem jutott a magyar miniszterelnök meg annak a sok hasfájása, megvolt neki a maga baja.

Hát hiszen könnyű Orbánnak, mert ha Ukrajna elesik, és az oroszok nem állnak meg Csapnál, hanem megszállnak minket is, azt hiszi, akkor is megmaradhat a Magyarországi Oblaszty kormányzójának. Ideig-óráig talán igen, de csak addig, míg ki nem esik a Karmelita erkélyéről, aztán majd küldenek helyette valakit Moszkvából.

Mára banális közhely Magyarország kapcsán Orwellt idézni, de megteszem, mert megkerülni nem tudom: „A háború: béke, a szabadság: szolgaság, a tudatlanság: erő”. Orbán Viktor és csahosai ezt tökéletesen átültették a gyakorlatba, náluk Oroszország agressziója, háborúja a béke, a szabadság, a szabadelvűség, a liberalizmus valamiért azt jelenti, hogy az Európai Unió és az Egyesült Államok szolgái lennénk (mondjuk Moszkva vagy Peking előbb vet minket szolgasorba) és az össznépi tudatlanság, oltástagadástól laposföldezésig és Qanonig meg szíriuszi szittya ősmagyarokig – erő. Erő, ami őket a hatalomban tartja, mert egy általában véve okos és művelt nép úgy rázná le őket a nyakáról, mint kutya a vizet. Szóval, fogták Orwellt és alkalmazták, alkalmazzák most is.

Emberek, nézzünk magunkba: ilyenek voltunk mi mindig?

Dehogy voltunk, a legtöbben most sem vagyunk ilyenek.

Akarunk ilyenek lenni?

Nem akarunk.

Akkor vonjuk le a következtetést ma, a szavazóurnák előtt.

Markó Béla verse pedig kifejezetten jó. Ez már abból is látszik, hogy kik szidják – és miképpen.

Szele Tamás