A Moscow Times komoly elemzést közöl Borisz Bondarjev külpolitikai szakértő tollából, ami világpolitikai szinten némi reményre ad okot a közeljövőre nézvést, bár Európa így is igen nagy bajban lesz – de Ukrajna támogatását esetleg mégis fent fogja tartani az Egyesült Államok, ugyanis a megszüntetésével semmit sem nyerne. Lássuk, mire jutott Bondarjev!

(Képünk illusztráció)

Donald Trump vagy felhívta Vlagyimir Putyint az ukrajnai békével kapcsolatban, vagy nem, vagy felajánlotta neki a Krímet, vagy nem – ez nem egyértelmű. (Megoldási javaslatom: Trump beszélt Putyinnal, de Putyin nem beszélt Trumppal, így senki sem marad hazugságban...) Az viszont világos, hogy a megválasztott amerikai elnöknek valahogyan foglalkoznia kell Ukrajnával. A kérdés csak az: hogyan?

Erős az a vélemény, miszerint Trump Ukrajnával kapcsolatos politikája azon fog alapulni, hogy Kínára akar koncentrálni, amelyet az Egyesült Államok fő versenytársának tekint. Ehhez le kell majd választania Oroszországot Kínáról, és meg kell bontania az orosz–kínai szövetséget. Trump megpróbálja majd az Ukrajna támogatásának elutasítását egy Putyinnal kötendő alkura cserélni, amelynek lényege az lesz, hogy Putyin elutasítja a Kínával fenntartott szoros kapcsolatokat, és az Egyesült Államokat támogatja a Kínával való konfrontációban.

Ha egy jövendőbeli amerikai kormányzat ilyen módon közelíti meg ezeket a kérdéseket, az annak a teljes félreértése, hogy miről szól az ukrajnai háború.

Népszerű tévhit, amelyet sajnos túl sokan osztanak a nyugati hatalmi körökben, az, hogy Putyin csak Ukrajna egy részét akarja, azt a területet, amelyet ő Oroszország ősi tartományának tekint. Más nem kell neki. Ha ezt elfogadja, akkor minden rendben lesz.

Ez nem csak végtelenül leegyszerűsítő, de teljesen téves álláspont.

Egzisztenciális kihívás vagy alku?

Putyin számára ez a háború egzisztenciális kihívást jelent. Putyin arra törekszik, hogy átformálja a világrendet, hogy a világot birodalmakra ossza fel, saját kizárólagos befolyási övezetekkel, amelyekben senki nem léphet fel, csak az illető impérium, és ezzel vegye rá a Nyugatot, hogy hagyjon fel végleg a Putyin rendszerének megdöntésére irányuló kísérleteivel. Putyin számára a fő fenyegetést a nyugati politika jelenti, amellyel kapcsolatban meg van győződve, hogy hatalmának alapjait akarja aláásni.

Erről már 2007-ben, Münchenben is beszélt, és azóta minden évben merész célzásokat tett erre vonatkozóan. Végül a legdurvább beismerése a hírhedt 2021. december 15-i „ultimátum” volt, amelynek szerény címe: „Szerződések a biztonsági garanciákról az Egyesült Államokkal és a NATO-val”, és amelyben Szergej Rjabkov külügyminiszter-helyettes szavaival élve arra kérte az Egyesült Államokat és a NATO-t, hogy „csomagoljanak és menjenek vissza az 1997-es határokhoz”.

Míg a Nyugat továbbra is illúziókat táplál egy „távoli, területért folytatott határkonfliktusról”, keleten és délen ezt a háborút a Nyugat ellenálló képességének és elveihez való ragaszkodásának próbájaként fogják fel – mennyire képesek és hajlandók a nyugati országok megvédeni a világrendet, amely jelenleg előnyös számukra?

A nyugati országok ellentmondásos és gyengülő eltökéltsége Ukrajna támogatása kapcsán, és Putyin nyílt agressziójával szembeni, szégyentelen nukleáris zsarolást alkalmazó magatartása ellen gondolkodóba ejtheti el a globális dél államait. Vajon például az USA háborúba indulna-e Tajvanért vagy Dél-Koreáért, ha egyik vagy másik esetben nukleáris fegyverek bevetésével fenyegetnék a beavatkozási kísérlet miatt?

Végül is Kínának legalább annyi „joga” van Tajvanhoz, Észak-Koreának pedig Dél-Koreához, mint Putyinnak Ukrajnához. Mindenesetre mind Peking, mind Phenjan állíthatja azt, hogy ez egy belső konfliktus – és ha bárki beavatkozik, akkor nukleáris fenyegetéssel kell szembenézzen.
Vajon Trump és tanácsadói felismerik ezt a lehetőséget? Itt fontos tudatosítani, hogy Donald Trump mindig és mindenhol üzletemberként, nem pedig politikusként határozza meg magát. Arról beszél, hogy normális, egészséges üzleti kapcsolatokat hoz a politikába.

Ezért beszél állandóan alkukról. Számára a külpolitika egy üzletkötés-sorozat, a nemzetközi kapcsolatok pedig üzletemberek országai közötti gazdasági kapcsolatok. Ebben a paradigmában nincsenek riválisok vagy ellenfelek, csak versenytársak.

Ezért világos, hogy Trump miért olyan agresszív Kínával szemben – Kínára nem politikai riválisként, hanem gazdasági és üzleti versenytársként tekint. Kína hatalmas gazdasági és ipari bázist jelent. Az USA és Kína közötti kapcsolat ezeken a területeken nagyon komoly.
De ugyanebből a szempontból Oroszország nem versenytársa az USA-nak, mert az orosz gazdaság elenyésző jelentőségű az amerikaihoz képest. Oroszország csak bizonyos ásványi anyagok beszállítójaként lehet érdekes, de nem olyan versenytársként, amely képes lenne valamilyen módon gyengíteni az USA gazdasági pozícióját.

A Nyugat megzabolázása?

Trumppal ellentétben Putyin „tisztán politikus”, aki a politikát nem a gazdasági érdekek, hanem kizárólag a politikai befolyás szempontjából szemléli. Még a gazdasági befolyást is elsősorban politikai céljai biztosítására használja, például a gáz- és olajkereskedelemben. Putyin legfőbb politikai célja pedig az, hogy biztosítsa rezsimje megingathatatlanságát és sérthetetlenségét, ehhez pedig a Nyugat fenyegetését meg kell szüntetni. A Nyugatot „a helyére kell tenni”, ahogy a magyar kormánymédia írná. Ha ehhez gazdasági áldozatokra van szükség, ám legyen: a putyini politika az élet minden más ágát alárendeli a rendszer biztonságának. Az oroszok ezt már évek óta látják.

Szóval akkor lássuk: Trump azzal, hogy Putyinnak ígéri Ukrajnát, el tudja fordítani őt Kínától?

A kínai rendszer, akárcsak az orosz rezsim, szemben áll az USA-val. Kína a külső visszafogottsága ellenére támogatja Oroszországot a világrend átformálására irányuló törekvéseiben, ami Peking érdekeit szolgálja. Kína kiszámítható, rendszere stabil, és – ami a legfontosabb – Hszi elvtárs nem köti támogatását Putyin belpolitikai engedményeihez, nem követeli Putyintól belpolitikájának megváltoztatását, és nem támogatja a Putyin-ellenes erőket és érzelmeket. Viszont Oroszország esetleges demokratikus átalakulása sem áll Peking érdekeivel ellentétben.

Pekinggel ellentétben Washingtonban még mindig vannak olyan erők, amelyek elégedetlenek Putyinnal. Az amerikai kormányzat bármelyik pillanatban elkezdhet érdeklődni az orosz belpolitika iránt. Különösen, ha Trump után demokraták kerülnek hatalomra, akik valószínűleg újratárgyalják az összes Trump által kötött alkut. Még Putyin sem számíthat komolyan arra, hogy Trump „örökké” elnök marad, azaz de facto, ha nem is de jure diktatúrát hoz létre az Egyesült Államokban. És biztosan nem fog ezekre az elképzelésekre támaszkodni a szövetségeinek kiválasztásában.

Különben is, mit számít Putyinnak, ha Trump visszavonja az Ukrajnának nyújtott támogatást?

Ez nem fog Kijev azonnali vereségéhez vezetni. Ukrajna még egy ideig harcolni fog, értékes erőforrásokat vonva el Putyintól. Nem kizárt, hogy egyes európai országok továbbra is támogatni fogják Kijevet. Vagyis semmiképpen sem várható „Kijev elfoglalása három nap alatt”, mely kísérlet először sem sikerült, és akkor Ukrajna még nem kapott semmiféle nyugati támogatást: a hosztomeli repülőtér csatáját (ami meghiúsította az orosz deszantegységek hídfőállásának kialakítását) önerőből vívta meg az ukrán hadsereg.

Nyilvánvaló azonban, hogy Vlagyimir Putyin már meg van győződve arról, hogy Ukrajna bukása elkerülhetetlen. Véleménye szerint elegendő erőforrással rendelkezik ahhoz, hogy ezt belátható időn belül elérje. Trump „ajándéka” a Kijevnek nyújtott segélyek megtagadása formájában pedig nem lesz alapvető jelentőségű. Jól fog esni a Kremlnek, de több haszna nem lesz.

A mérleg egyik serpenyőjében tehát azt látjuk, hogy Putyin egy erős állam támogatását élvezi, amely érdekelt Putyin politikájának folytatásában, és amelynek politikai rendszere stabil és elmozdíthatatlan, a másik oldalon pedig egy nehezen kiszámítható figura áll, aki könnyen megváltoztathatja véleményét a már megkötött alkukról. Miért mondana le tehát Putyin egy megbízható partnerről Hszi személyében? Azért, hogy két hónappal korábban elfoglalhassa Kijevet? Azt kockáztatva, hogy szövetségesek és támogatók nélkül maradjon egy újabb hirtelen amerikai külpolitikai fordulat esetén, ami a közeljövőben bármikor bekövetkezhet? Tényleg?

Putyin bizonyára az orruknál fogva vezetheti az amerikaiakat, megígérve, hogy fontolóra vesz egy ilyen alkut, vagy akár hivatalosan is beleegyezik. De a Kínával való kapcsolatot továbbra is teljes mértékben fenntartja.

Ha az Egyesült Államok nagyszabású kereskedelmi háborút indít Kína ellen, de ezzel egyidejűleg enyhíti az Oroszországgal szembeni kereskedelmi szabályozást azáltal, hogy feloldja a szankciók egy részét vagy akár az összeset, Kína nagyon is képes lesz arra, hogy áruit az Egyesült Államokba és tovább értékesítse – Oroszországon keresztül. Oroszország és Kína is elég tapasztalatot szerzett az amerikai szankciók kijátszásában.

Összefoglalva: az USA-nak nincs mit felajánlania Putyinnak, hogy a maga oldalára állítsa a saját teljes kapitulációján kívül. Ukrajna elismerése itt nem fog segíteni – a következő lépés Moszkva és Peking azon követelése lesz, hogy térjenek vissza a 2021-es ultimátumhoz és „csomagoljon a NATO”.

Tehát az Oroszország Kínától való „elszakításáról” szóló képzelgések a jelenlegi kontextusban pusztán fantazmagóriák. Ha a Trump-kormányzat úgy dönt, hogy ezt az ábrándot valóra váltja, akkor az Egyesült Államok újabb monumentális külpolitikai kudarcot fog elszenvedni.

Bondarjev levezetése tökéletes és logikus – éppen ez a legnagyobb baja. Ugyanis azt feltételezi, hogy a világpolitika három legnagyobb játékosa, vagyis Trump, Putyin és Hszi Csin-ping egyaránt ésszerűen és hazájuk érdekében gondolkodnak, cselekszenek. Nos, Hszi Csin-ping valóban logikusan gondolkodik, Putyin már nem mindig, Trumptól pedig távol áll minden ésszerűség – képes volt, tehát most is képes érzelmi alapú, indulatból hozott döntésekre. És innentől kezdve borul minden logika, minden okfejtés.

Ha Trump tekintettel lesz akár a saját érdekeire, akár az Egyesült Államokéra, nem változtat a külpolitikai doktrínán.

Egy változtatással ugyanis semmit sem nyerne – de sokat veszíthetne.

Szele Tamás