Ilyenkor - vagyis Szilveszter napján - a legnehezebb újságot csinálni, ugyanis ennek most két módja lenne. Az első, hogy megfogunk egy hírt és elemezzük, ahogy minden nap, mintha nem is volna Szilveszter, ez tisztességes eljárás, csak épp nem ezt várja az olvasó, hiszen ma mindenhol „összefoglalják” az év híreit. Ami ugyan nem a legjobb ötlet, mert senki sem tudja, melyik, talán most még jelentéktelennek tűnő esemény lesz meghatározó fontosságú 2025-ben.

(Képünk illusztráció)

Ha a múlttal nem érdemes foglalkozni, foglalkozzunk a jövővel. Mondjuk Mark Twain szerint jósolni nehéz, különösen, ami a jövőt illeti, tehát kérek is mindenkit, hogy szerény és valószínűleg minimum pontatlan prognózisaimat ne előrejelzésnek, hanem csak spekulációnak tekintsük, ugyanis én magam sem lehetek abban biztos, hogy igazam lesz. Egyes esetekben talán jobb is, ha tévedek. Akkor lássuk: mire számíthatunk 2025-ben világpolitikai szempontból?

A Föld bolygó jelenleg a komplex polikrízis állapotában van, minden válság összefügg az összes többivel, egymást is gerjesztik és befolyásolják. Ezért elég nehéz lenne egyenként és külön elemezni a válságövezetekben várható történéseket, hiszen egy moszkvai vagy teheráni döntés hatást gyakorolhat Kijev vagy Jeruzsálem politikájára egyaránt, és akkor még Washingtont nem is említettük.

Mifelénk az szokott lenni a legelső kérdés, hogy lesz-e béke Ukrajnában jövőre. Hát... nehezen hinném. Tárgyalások sem nagyon lehetségesek, míg a Kreml ragaszkodik a betarthatatlan feltételeihez, melyek többek között Ukrajna teljes kapitulációját is tartalmazzák. Egyelőre ugyanazt látjuk, mint tavaly ilyenkor: mindkét fél megpróbálja a számára lehető legelőnyösebb helyzetet elérni az esetleges valódi tárgyalások kezdetére, de mivel ilyenek nem lesznek, marad a huzakodás. Nagy kérdés, hogy Donald Trump mi módon fog beavatkozni ebbe a háborúba, de félő, hogy az „America first” jegyében komoly károkat okoz majd. Általában véve, Trumpról nem szabad úgy gondolkodnunk, mintha felelős és meggondolt ember volna, ő most a világpolitika legnagyobb bizonytalansági tényezője, hangulatember, aki indulati alapon hozza döntéseit, nem tervez és nem érdeklik tetteinek következményei. Ebben ugyan hasonlít pár kollégájára, például Putyinra és Kim Dzsongunra, Hszi Csin-ping már kicsit megfontoltabb politikus.

Mindenesetre patthelyzetet látunk, amit erősen befolyásol az orosz gazdaság düledezése. Régi vatnik érv, hogy az Oroszországi Föderációban „a periódusos rendszer minden eleme megtalálható”, ami bizonyos szempontból igaz is, csak az a nem mindegy, miből mennyi van. Ráadásul az, hogy még nem dőlt össze pénzügyi okokból az egész Szent Oroszhon mindenestől, egyrészt a hadiipar erőltetett fellendítésének köszönhető, másrészt az országba beáramló kínai tőkének és iparnak. Azonban Kína kezd egyre óvatosabb lenni, nem kívánja európai piacait kockáztatni egy maximum ideológiai alapú orosz szimpátia kedvéért – és ne feledjük, Afrikában és Közép-Ázsiában ez a két hatalom egymás riválisa (sőt, Közép-Ázsiában Kína áll nyerésre, Afrikában viszont mondhatjuk, hogy döntetlenre áll a játszma). Sőt, egyre gyakrabban hallani Kína területi igényeiről is Oroszországgal szemben, tehát a nagy barátságból hamar lehet nagy konfliktus is.

Moszkva viszonya Iránnal is egyre romlik, aminek csak egy látható tünete a Zangezur-folyosó körüli vita: valójában arról van szó, hogy Irán az elmúlt fél évben elveszítette évtizedek alatt kiépített középhatalmi státusát a Közel-Keleten. A Hezbollah és a Hamász majdnem teljes bukása miatt minimálisra csökkent befolyása a térségben, ráadásul oda van Libanon és Szíria is, az „Ellenállás Tengelye”, ami egy éve még komoly tényezőnek számított, mostanra jelentéktelenné vált. A houthik még kitartanak, ma is rakétákat indítottak saját állításuk szerint részben egy jeruzsálemi erőmű, részben a tel-avivi Ben Gurion repülőtér, részben pedig egy amerikai repülőgép-hordozó ellen. Az erőmű ellen indított rakétát elfogta az izraeli légvédelem, a repülőtéren nem tudnak találatról, a repülőgép-hordozó meg köszöni, jól van, és már készül viszonozni az üdvözletet. Szóval, a houthik igyekeznek ugyan, de nem sok sikerrel. Ugyanakkor az Iránnal szomszédos Afganisztán fegyveres konfliktusba keveredett Pakisztánnal (támadjunk meg egy sokkal népesebb nukleáris hatalmat, mi baj lehet belőle?), így aztán Teheránnak arrafelé is okos figyelnie, főleg, mivel Kabullal híresen rossz a viszonyuk. Összegezve: Irán egy ideig még képes lesz ellátni Moszkvát fegyverekkel, de ennél többet belátható időn belül már nem tehet, és odavannak a hatalmi álmai.

Észak-Korea helyzete sem rózsás: a mindenki által kiközösített Remetekirályság most az ukrajnai háborút meglovagolva próbál visszatérni a nemzetközi politika színpadára, amihez azonban arra lenne szükség, hogy a Moszkva által szorgalmazott „multipoláris világ” egységes legyen, amiről viszont szó sincs. A „globális Dél” országai pont annyifelé húznak, ahányan vannak, így aztán a posztszovjet eszmei alapon létrehozni kívánt „antikolonialista kolonializmus” a gyakorlatban – túllépve a különböző propagandisztikus beszédeket és közleményeket – nem sokat ér. Az észak-koreai csapatok harcolnak a Kurszki Területen, komoly veszteségeik is vannak (nem, kedves Pesti Srácok, nem igaz, hogy „senki sem látta őket, olyanok, mint Columbo felesége”), eredményeik viszont nincsenek, ami talán annak tudható be, hogy teljesen másféle harcmodorra képezték ki ezeket az elitnek mondott alakulatokat. Könnyebben győznének le egy rizsföldet, mint egy szakasz ukrán lövészt. Ezt persze Phenjan sosem fogja belátni, így nem is lehet arra számítani, hogy az észak-koreai csapatok ukrajnai bevetése leáll. Kim Dzsongun viszont legalább olyan kiszámíthatatlan, mint Trump, tehát bármi kitelik tőle, így sajnos állandó figyelmet kell rá fordítani.

Tajvan fölött továbbra is viharfelhők tornyosulnak, lassan már olyan régóta, hogy mindenki kezdi megszokni ezt az állapotot. Én magam nem találom valószínűnek, hogy ha és amennyiben az Egyesült Államok nem vezet be drasztikus védővámokat a kínai árukra (sajnos erre minden esély megvan) a tajvani helyzet eszkalálódna. Mindenkinek jobb, ha krízis van, akár tartósan is, de háború nincs – ahogy Churchill mondta „sose hagyjunk kárba veszni egy jó kis válságot”. De az Egyesült Államok sem figyelhet egyszerre a Közel-Keletre, Ukrajnára és Tajvanra is. Egy konfliktust képes kezelni, valószínűleg kettőt is, de három válságövezet már Amerikának is, a NATO-nak is sok lenne.

Afrikában kezd érdekes helyzet kialakulni. Míg a Száhel-övezet államai egymás után kerülnek orosz befolyás alá, Kína gazdasági dominanciája teret nyer az egész kontinensen. Ez abból is látható, hogy Peking most már nem első sorban a nyersanyagok kitermelésére koncentrál, hanem egyre gyakrabban lépnek fel a kínai cégek fegyverszállítóként is. Ahol nincs konfliktus, ott okoznak, vagy ők, vagy az oroszok, ha egyikük sem, a szalafita terrormozgalmak, így gondoskodva arról, hogy ne csappanjon meg az igény a fegyver és a lőszer iránt. Dél-Amerikában is zajlottak kísérletek ilyen befolyás megszerzésére, de egyelőre nem sok sikerrel (itt a kubai haditengerészeti támaszpontra gondolok, mely eredetileg orosz lett volna, de végül most mégis kínai).

Hogy sokszínűbb legyen az élet, 2024-ben feltámadt poraiból az ISIS és az Al-Kaida is. Komoly terrortámadásokkal jelezték, hogy még nem lehet őket leírni, és a kerek világon bárhol lecsaphatnak. Lévén hogy most már nem hoznak létre földrajzilag körülhatárolható államalakulatokat, elég nehéz lesz elbánni velük.

2024-ben ezek szerint mintha mindenki tigrissz..., na jó, tigrisszőrt reggelizett volna, de minden nap. Ez csak romlani fog jövőre: 2022-2024 között kitörtek a konfliktusok, 2025-ben már a harcok következnek. Ráadásul a technikai fejlődés minden korábbinál veszélyesebb fizikai és szellemi fegyvereket ad a harcoló felek kezébe, ideértve a propagandát is, ami lassan fontosabb fegyverneme a korszerű háborúknak, mint a gyalogság. Ez a mesterséges intelligencia fejlődésével és terjedésével tökélyre fog jutni, már most is vannak olyan médiumok, amelyeket az első betűtől az utolsóig MI készít. Olyanok is, de az átlagízlést kiszolgálják, azt meg nincs kin számon kérni, hogy hazudnak. Mindenesetre a 2025-ben várható nem kevés konfliktusban jelentős szerepet fognak játszani a célkeresztbe vett országok azon tulajdon polgárai, akiket elhülyített az ellenséges propaganda. Az idei szuperválasztási évben is jól megfigyelhető volt a deepfake bevetése és a különböző orosz dezinformációs műveleteket (különös tekintettel a „Dopplegängerre”) sem feledhetjük. A romániai választások jó példáját mutatták annak, mire lehet képes a szakszerű visszaélés a közösségi oldalak algoritmusaival, és persze az a nem elhanyagolható mennyiségű pénz, amelyről egyedül Gerogescu állította, hogy nem létezett soha. De a moldovai vagy grúz választásokra is rávetette árnyékát a Kreml, az amerikai elnökválasztásról pedig nem is érdemes már szót ejteni. Ott sikerült a lehető legrosszabb jelöltet bejuttatni a Fehér Házba, nála rosszabb – kis túlzással – még a hálaadásnapi pulyka se lett volna. Bár szellemi képességei alapján lehetne partnere Trump a madárnak.

Putyint természetesen újraválasztották, pedig úgy izgultam, hogy mi lesz az eredmény... hátha nem szavazzák meg azt az egy jelöltet az egyből. De nem történt meg a matematikai lehetetlenség, így most azon kell töprengenünk, mikor (és mitől) lesz majd hajlandó abbahagyni a világ felforgatását. Egyelőre az tűnik valószínűnek, hogy megvalósítja az „örök háború” szurkovi elvét (miközben maga Szurkov kegyvesztetté vált, és odincovói dácsáján tengeti napjait, közlési szilencumtól sújtva), ugyanis ha kitör a béke, a hatalmát már nem fogja semmi sem garantálni. Neki addig jó, míg háború van, kerül, amibe kerül, utána az Özönvíz.

Körülbelül így néz ki a világunk, ha hátrább lépünk kicsit a térképtől és alaposabban tekintjük azt. Meglátásom szerint 2025 folyamán fegyveres konfliktusok várhatóak az eddigi helyszíneken kívül Közép-Ázsiában és Afrikában, mindkét helyen orosz és kínai erők között, valamint feltételezhető az orosz–kínai–iráni kapcsolatrendszer végletes megromlása és felbomlása is. Ez viszont nem fogja megoldani az egyelőre még csak alakuló, de az eddigieknél majd sokkal komolyabb problémákat okozó alapgondot: az amerikai–kínai viszony megromlását, ami a világ többi államát óhatatlanul vagy az egyik, vagy a másik fél táborába kényszeríti . Ilyen szempontból – amennyiben Kína fenntartja félhivatalos területi követeléseit Oroszországgal szemben – az sem zárható ki, hogy Moszkva és Washington mához egy évre szövetségesek lesznek Peking ellenében. Bár ehhez el kellene még dőlnie az ukrajnai és közel-keleti helyzetnek is.

„Forró pont” még – bármennyire is abszurd ez – az Északi-sarkvidék területe is, melyért már megindult a vetélkedés, hiszen ez a roppant övezet a globális felmelegedés miatt hajózhatóvá kezd válni, sőt, a tengerfenék ásványkincsit is ki lehet majd termelni onnan. Újabb tökéletes helyszín egy hármas – orosz–kínai–amerikai – egymásnak feszüléshez, és erre mindenképpen sor is fog kerülni, ugyanis az új útvonalak jelentősen lerövidítik a kereskedelmi szállítmányok célba érési idejét, tehát aki felügyeli a sarkvidéket, felügyeli a világgazdaságot is.

Más szempontokat figyelembe véve fenyegetheti orosz támadás Skandináviát és a Baltikumot is.

Magyarország geopolitikai szempontból semmiféle komoly szerepet nem játszik, és ez így is van rendjén: nagyon kellemetlen volna „tényezővé” válni, ugyanis az rendszerint bombázással és rakétatámadásokkal jár.

Körülbelül ilyen a helyet és ezekre a folyamatokra lehet számítani – vagy nem. Könnyen lehet, hogy előttünk eddig ismeretlen események hatására minden másképpen alakul: ezért is kérek mindenkit, hogy ezt a pár sort tekintse spekulációnak, elmélkedésnek a világpolitikáról, és semmiképpen ne fogadja el jóslatnak.

Elég bajom van nekem így is, nem akarok még prófétának is állni, hamisnak meg főleg nem.

Nos – ironikusan hangzik a fentiek után, de mit tehetek? – boldog új évet mindenkinek!

Szele Tamás