A következő írásban elképzelhető, hogy kissé vitatkozni fogok, a magam szokásos módján a szerzővel: arról van szó ugyanis, hogy a budapesti csúcstalálkozó elmaradása után elterjedt a világsajtóban, miszerint Szergej Lavrov orosz külügyminiszter kudarcba fulladt telefonbeszélgetése után, melyet Marco Rubióval folytatott, kiesett volna Vlagyimir Putyin kegyeiből.

(Képünk illusztráció)

Nekem az a véleményem, hogy nem eszik azt a kegyvesztettséget olyan forrón, és Borisz Bondarev volt orosz diplomata is hasonló álláspontot fejt ki a Moscow Times hasábjain, bár szempontjaink kissé eltérnek. De lássuk először is, mit mond Bondarev, én a megjegyzéseimet csillag alatt teszem majd meg, a bekezdések végén.

Az elmúlt egy-két hétben arról számolt be számos orosz és külföldi médium, hogy Szergej Lavrov orosz külügyminiszter állítólag kegyvesztett lett. A források szerint a kegyvesztés oka a budapesti csúcstalálkozó kudarca volt, amelyen Vlagyimir Putyin és Donald Trump találkozott volna.

Azt mondják, hogy Lavrov állítólag nem viselkedett korrektül a Marco Rubio külügyminiszterrel folytatott beszélgetés során, és olyasmit mondott, amit az amerikaiak úgy értelmeztek, hogy Oroszország nem hajlandó kompromisszumokra. Ezért állítólag meghiúsult a csúcstalálkozó. Vlagyimir Putyin állítólag nagyon megharagudott, és megfosztotta a minisztert kegyeitől.* Ezzel magyarázzák, hogy miért nem Lavrov vezette az orosz delegációt több nemzetközi rendezvényen, és miért nem vett részt a Biztonsági Tanács közlekedési kérdésekkel foglalkozó ülésén, ahol hirtelen (majdhogynem a semmiből) felmerült többek között a nukleáris kísérletek esetleges újraindításának kérdése is.

*Nos, itt annyit jegyeznék meg, hogy bizonyos szint fölött Vlagyimir Putyin meglepően engedékenyen viselkedik még olyan (volt) munkatársaival is, akik valóban büntetést érdemeltek volna: ne feledjük Beszeda FSZB-tábornok esetét, aki hamis ukrajnai hangulatjelentései útján sokat tett a 2022. február 24-i orosz invázió kudarcáért (nem mert ugyanis reális jelentéseket leadni a Kremlnek, melyből kiviláglott volna, hogy az ukránok kicsit sem várják az orosz megszállókat „felszabadítókként”). Beszedát még 2022 márciusában letartóztatták, osztályát feloszlatták, embereivel nem tudni mi van, de őt magát nem bántották. Házi őrizetben tartják, néha megjelenik nyilvánosan, hogy megmutassák: még él. Hasonlóképpen járt a valamikori nagy hatalmú főideológus, Szurkov is, Sojgu volt hadügyminisztert sem kergették világgá: így tehát Lavrovnak sincs mitől tartania még egy valódi kegyvesztés esetén sem.

Mit lehet erről mondani? Összességében véve, az az elképzelés, miszerint Szergej Lavrov valamilyen kellemetlenségnek volt kitéve Putyin részéről, lehet igaz is – bár erre nincs semmilyen hiteles bizonyíték.

Érdemes felidézni az előzményeket. Augusztus 15-én Anchorageben (Alaszka) találkozott Putyin és Trump. A csúcstalálkozó három részből állt: négyszemközti találkozó, majd kibővített tárgyalások és ebéd. Azonban az utolsó pillanatban az amerikaiak megváltoztatták a formátumot: a négyszemközti beszélgetés helyett „három-három” felállású találkozóra került sor. Az amerikai delegációban Trump mellett Witkoff és Rubio is részt vett; Putyinhoz Lavrov és Usakov csatlakozott.

Az amerikai tárgyalóbizottság nyilvánvalóan túl kockázatosnak tartotta Trump és Putyin négyszemközti találkozóját, feltételezve, hogy Trump az Egyesült Államok számára elfogadhatatlan megállapodásokra juthat. Ennek megvoltak és meg is vannak az okai. Anchorageben Trump jelentősen megváltoztatta álláspontját Ukrajna kérdésében: míg a találkozó előtt viszonylag ukránbarát álláspontot képviselt – a fegyverszünet szükségességét mint az első lépést a rendezés felé –, addig a Putyinnal folytatott beszélgetés után Trump lényegében az orosz álláspontot képviselte: azt, hogy nincs szükség fegyverszünetre, hanem azonnal meg kell állapodni a „hosszú távú békében”, miközben párhuzamosan folytatják a katonai műveleteket.*

*Tegyük hozzá: maga Trump észre sem vette a saját pálfordulását jó ideig.

Az amerikai elnök ilyen mértékű befolyásolhatósága nyilvánvalóan nem örvendeztette meg racionálisabb támogatóit – elsősorban Marco Rubioról van szó. Az amerikai külügyminisztériumban tisztában vannak azzal, hogy az orosz álláspont a csúcstalálkozó után semmit sem változott. Moszkva továbbra is hatalmas engedményeket követel Ukrajnától és a nyugati országoktól: kivonulást a Donbásszból, lemondást a NATO-ba való belépésről, különleges státusz biztosítását az orosz nyelvnek és az „orosz népességnek”, Ukrajna belső jogszabályainak módosítását, a szankciók eltörlését, a hírhedt „demilitarizációt és denacifikációt” és így tovább – mindazt, ami Oroszországnak hatalmas befolyást biztosítana Ukrajna felett és Putyin számára lehetővé tenné stratégiai céljainak elérését.

Ezért teljesen érthető, hogy az amerikai fél nem kíván új találkozókat szervezni Oroszországgal: nincs miről beszélni, ha Moszkva nem hajlandó semmilyen engedményre.*

*Ezt hívjuk patthelyzetnek. Senki sem enged, tapodtat sem, így viszont értelmetlen a konzultáció.

Ennek ellenére nem sokkal később Trump és Putyin telefonon beszéltek, és a két elnök megállapodott egy új találkozóban – amit ezúttal Budapesten tartottak volna. Ezt követően megkezdődött a miniszteri szintű csúcstalálkozó technikai kérdéseinek és szervezési részleteinek megvitatása – ez a szokásos diplomáciai eljárás. Felmerül a kérdés: mit mondhatott Lavrov Marco Rubio-nak, ami arra késztette az amerikaiakat, hogy lemondják az új találkozót?

A válasz nyilvánvaló: Lavrov nem mondott semmi olyat, amit az amerikaiak korábban ne hallottak volna. Az orosz fél még a elnökök telefonbeszélgetése előtt emlékeztető jegyzéket küldött Washingtonnak, amelyben ismertette az anchoragei találkozó eredményeiről alkotott véleményét. Ez volt Putyin által jóváhagyott álláspont, amely megfelel annak, amit ő és miniszterei folyamatosan hangoztatnak.

Logikus, hogy az Egyesült Államokban értelmetlennek tartották egy új találkozó megtartását: miről beszéljenek másodszor, ha az első után semmi sem változott?

Rubio nyilvánvalóan arra használta a Lavrovval folytatott beszélgetést, hogy még egyszer megmutassa Trumpnak a párbeszéd Oroszországgal kilátástalanságát, és sikerült meggyőznie az amerikai elnököt, hogy törölje (vagy legalábbis halassza el) a csúcstalálkozót. De lehet-e ezért Lavrovot hibáztatni?

Lavrov azt tette, amit mindig is: teljesítette a Putyin által kitűzött feladatokat, és úgy, ahogy mindig is szokta: a vezetés által meghatározott határokon belül maradt.*

*Lavrov nem is tehetett másként. Bizonyára megpróbálkozott már korábban is azzal, hogy meggyőzze Putyint némi engedményekről, de végső soron neki, mint orosz kormánytagnak ez nem feladata: neki az a dolga, hogy végezze el a rá bízott munkát, akkor is, ha felesleges, akkor is, ha értelmetlen. Most is ezt láttuk.

Pontosan ez adhat magyarázatot a „kegyvesztés” elméletére. Ez az elképzelés – miszerint Lavrov állítólag felelős a csúcstalálkozó meghiúsulásáért – teljesen logikusan illeszkedik az orosz vezetés belső politikai viszonyainak rendszerébe. Putyin nyilvánvalóan számított a Trump-tal való találkozóra, hogy megpróbálhasson tőle legalább szimbolikus gesztusokat kicsikarni. De Trump elutasította, és Putyin előtt felmerült a kérdés: hogyan magyarázza meg ezt a környezete számára?

A valódi ok Putyin politikájában rejlik: az abszolút rugalmatlan, kompromisszumokat nem tűrő és más államok érdekeit térdre kényszerítő álláspontban. De ezt nem szabad fennhangon kimondani a Kremlben: Putyin soha nem téved. Következésképpen kell egy bűnbak – akkor most legyen az Lavrov.*

*Ami természetesen nem jelenti azt, hogy Putyin ne tudná, miszerint maga Lavrov nem tehet semmiről. Olyan lett most az orosz külügyminiszter, mint a régi német udvarokban az úgynevezett Prügelknabe, az az apród, akit azért tartottak, hogy játszótársa legyen a trónörökösnek, és ha a herceg valami rosszat tett, őt fenekelték el helyette, hogy elkerüljék a felségsértést.

Ez lehetővé teszi, hogy a „Putyin Lavrov iránti haragját” terjesztő verziót működőképesnek tekintsük. Azonban ezeken a pusztán elméleti megfontolásokon kívül senki sem hoz fel ellenőrizhető bizonyítékokat erre a verzióra.

A miniszter nem tűnt el a közszférából: november 11-én nagyinterjút adott az orosz médiának, amelyben meglehetősen szakszerűen kitért többek között az amerikai fél nyilatkozataira a nukleáris kísérletek esetleges újraindításáról. Lavrov hangsúlyozta, hogy az amerikaiak maguk sem tudják, mit értenek „a kísérletek újraindítása” alatt – teljes értékű nukleáris robbantásokat vagy csak hordozórakéták tesztelését.

Szergej Lavrov továbbra is külügyminiszter marad, vezeti a külügyminisztériumot, és a „kegyvesztéséről” szóló pletykák nyilvánvalóan túlzóak. Sőt, maga az arról szóló vita, hogy „kegyvesztett-e vagy sem”, távozik-e a posztjáról vagy marad, gyakorlatilag értelmetlen: bármely új miniszter ugyanazt a politikát fogja folytatni, mint Lavrov, mert ez Putyin politikája.*

*Nem is nagyon lenne alkalmas utódja, ha pedig egy alkalmatlan embert ültetnének a helyére, sokkal több gondot okozhatna, mint Lavrov egész életében.

Ha holnap Putyin úgy dönt, hogy befejezi a háborút Ukrajnával és „kibékül” a Nyugattal – tehát visszatérnek a 2014 előtti állapotok –, Lavrov azonnal megváltoztatja retorikáját, és „új barátságról” fog beszélni. Oroszországban a miniszterek nem olyan politikusok, akiknek saját programjuk lenne, mint Nyugaton, hanem csupán a vezető akaratát hajtják végre.

Íme egy példa: Szergej Sojgu védelmi minisztert Andrej Belouszov váltotta fel. Megváltozott Oroszország katonapolitikája? Nem. A háború ugyanúgy folytatódik. Miért kellene másra számítani a külügyminiszter leváltása után?

Sőt, valószínűleg csak rosszabb lenne a helyzet. Egy új miniszter azért, hogy bizonyítsa Putyinnak kinevezésének helyességét, kénytelen volna még nagyobb lojalitást és agresszivitást tanúsítani, pótolva ezzel a diplomáciai áttörések hiányát. Teljesen várható, hogy Lavrov retorikája, amely még mindig viszonylag magas szakmai szinten mozog, végleg átadja helyét Medvegyev és Zaharova kommunikációjának, azok sajátos szókincsével és modorával.*

*Igen, erről beszéltem, amikor „sokkal több gondot” emlegettem. Lavrov legalább nem (mindig) káromkodik (nyilvánosan). Ettől még nem nevezném ideális és valódi diplomatának, ne feledjük, hogy 2021-es budapesti tárgyalásain sem viselkedett épp úriember módjára a számára biztosított magyar tolmáccsal. De ez legyen a mi rossz emlékünk.

Száz szónak is egy a vége: Lavrov tehát nem úgy lett kegyvesztett, ahogy azt sokan várták, hanem mondhatni szalonképesen, egyfajta palota-kegyvesztettséget látunk az esetében, mely rövidesen nyom nélkül elmúlik majd.

Szerencse, hogy nem kell a jövőben egy nála rosszabb partnerrel tárgyalni majd – és szerencsétlenség, hogy vele viszont kelleni fog.

Szele Tamás