Mikor ma reggel belenéztem a The New York Timesba, nem hittem a szememnek. Olyan a háromszorosan is Pulitzer-díjas Thomas L. Friedman külpolitikai rovatvezető véleménycikke, mintha feltámadt volna az Egyesült Államok mára már halottnak hitt szelleme, mintha Franklin, Jefferson vagy Mark Twain szólalt volna meg: tiszta, logikus, őszinte, képmutatástól mentes és egyenes, mint a római kard.

(Képünk illusztráció)

Ezek szerint nem is arról van szó, hogy Washingtonban vannak, akinek megjött az esze – hanem arról, hogy sokaknak el se ment, minden őrültség, propaganda, trumpizmus és Qanon dacára. Ez az az Amerika, amit ismertünk, szerettünk és amit annyira visszavárna a világ – de inkább átadom a szót Friedmannak, és csak megjegyzéseket teszek, szokás szerint csillag alatt, a bekezdések végén, ahol szükséges.

Biztos, hogy Trump elnök és oroszországi megbízottjai, Steve Witkoff és Jared Kushner őszintén szeretnék megállítani az ukrajnai mészárlást, de kudarcot vallanak, és továbbra is kudarcot fognak vallani, amíg ragaszkodnak ahhoz a naiv nézetükhöz, hogy ez csak egy nagy ingatlanügylet, és hogy ingatlanpiaci hátterük előnyt jelent számukra a tárgyalásokon. Ez több szempontból is teljes képtelenség.

Először is, igen, mondhatjuk, hogy Vlagyimir Putyin ingatlanüzletben utazik Ukrajna területén, de nem úgy, ahogy Trump, Witkoff vagy Kushner. Putyin úgy utazik ingatlanüzletben Ukrajna területén, ahogy Hitler foglalkozott ingatlanügyletekkel Lengyelországban. Hitler nem azért kívánta meg a területet, hogy hotelt vagy lakásokat építsen, és ezzel profitot termeljen magának és kényelmesebbé tegye a helyi lakosok számára. Ehelyett azért kívánta meg az ingatlant, hogy nacionalista fantáziáját megvalósítsa. Ugyanez vonatkozik Putyinra is. Nem mutat semmiféle érdeklődést az ukrán nép jóléte iránt.*

*Sőt, mondhatnánk azt is, hogy az ukrajnai hadműveletek inkább az ingatlanfejlesztés ellentétei: máig érthetetlen például, miért kellett már a háború elején szétlőni a Donbássz teljes vízellátását? Gyakorlatilag sikerült harci tevékenység útján létrehozni egy nagy, közművek nélküli területet minden különösebb ok nélkül, hiszen a régiót már amúgy is az oroszok birtokolták. Ez már szó szerint ingatlan-visszafejlesztés.

Ilyen helyzetben az, hogy egy csapat „ingatlanügynök” képviseli Amerikát a tárgyalásokon, inkább hátrány, mint előny. Olyan államférfiakra volna szükség, mint Henry Kissinger vagy James Baker, akik megértik az ingatlanok és a háború vagy béke közötti különbséget. Az ingatlanpiac pozitív összegű játék – mindkét fél profitálhat egy jól megkötött üzletből. És ez a cél. A háborúban és/vagy békében, amikor az egyik fél fasiszta nézeteket vall és egyértelműen agresszor, a másik fél pedig demokratikus nézeteket vall és egyértelműen áldozat, zéró összegű játékról van szó.

Vagy ahogy Ronald Reagan mondta, amikor megkérdezték tőle, hogyan kellene véget vetni a hidegháborúnak: „Mi nyerünk, ők veszítenek.”

Reagan megértette, hogy az ingatlanügyletek pusztán a négyzetméterenkénti értékről és a kamatlábakról szólnak. Azt is tudta, hogy a háború és béke ügyei a morális értékek és a stratégiai érdekek előmozdításáról és megőrzéséről szólnak. És ezekben nem lehet kompromisszumot kötni egy fasiszta agresszorral. Három háborút vívott Amerika, beleértve a hidegháborút is, európai szövetségeseivel együtt, hogy megőrizzék közös demokratikus értékeik és közös érdekeik érvényesülését – nevezetesen azt, hogy egyetlen olyan európai nagyhatalom se uralkodhasson a kontinensen, amely nem osztja ezeket az értékeket.*

*Igen, ez a dal erről szól, és nem a területről vagy az ásványkincsekről.

Nem ismeretes egyetlen más amerikai elnök, aki úgy viselkedett volna, mintha Amerika értékei és érdekei megkövetelnék, hogy most semleges közvetítőként lépjen fel Oroszország és Ukrajna között, ráadásul olyan közvetítőként, aki megpróbál profitálni mindkét félből a folyamat során – ahogy Trump tette. Ez az amerikai külpolitika egyik legszégyenletesebb epizódja, és az egész Republikánus Párt bűnrészes a fenntartásában.*

*Nos, vannak elnökök és vannak kupecek. Jelenleg aljas kupeckedés folyik Ukrajnával, ráadásul a szakértelem hiánya miatt valószínűleg nem is lesz nyereséges, ha így folytatják.

Nincs és sosem volt egyetlen más amerikai külpolitikai vezető sem, aki Putyinról azt mondta volna, amit Witkoff mondott erről a diktátorról, akinek politikai riválisai gyakran erőszakos halállal végzik, aki korrupcióba keveredik saját és barátai érdekében, és aki mindent megtesz, hogy aláássa a szabad és tisztességes választásokat Amerikában és az egész Nyugaton. Mit is mondott Witkoff?

„Nem tartom Putyint rossz embernek.”

Az orosz kommunistáknak volt egy kifejezésük azokra a külföldiekre, akik ilyen véleményt alkottak és hirdettek a szovjet vezetőkről. Ők voltak a „hasznos idióták”.*

*Mi több, a kifejezés Lenintől származik.

Elképzelhető, hogy JD Vance izolacionistái úgy reagálnának erre, miszerint:

„A folyamat ellenzői csak végtelen háborúkba akarják belerángatni Amerikát.”

Nem, sajnos tévednek. A háború első heteitől kezdve, és azóta is többször kiderült, hogy ez a háború legjobb esetben is csak egy „piszkos alkuval” fog végződni. Oroszország túl nagy Ukrajnához képest, és harciassága miatt a háború befejezéséhez Ukrajnának engedményeket kell tennie. Szomorú, de igaz – és a legtöbb ukrán ma ugyanezt mondaná.

De hatalmas különbség van egy „mocskos alku” – amely maximalizálja Putyin érdekeit, profitját és képességét, hogy bármikor újrakezdje a háborút – és egy „piszkos alku” között. Egy piszkos alku lehetővé tenné Putyinnak, hogy megtartsa a már ellopott területeket, de a nyugati katonai erők jelenléte Ukrajnában biztosítaná, hogy soha ne kezdhesse újra a harcokat, kivéve, ha az egész Nyugattal háborúba száll; biztosítaná, hogy Putyin tisztességtelenül szerzett nyeresége soha ne részesüljön hivatalos diplomáciai elismerésben, amely jutalmazná a terület erőszakos megszerzését; és biztosítaná, hogy Ukrajna fenntarthassa a védekezéshez szükséges méretű hadsereget, és bármikor, amikor készen áll rá, az Európai Unió (bár nem a NATO) tagjává válhasson. Egy ilyen piszkos alkunak köszönhetően Ukrajna és Amerika alapvető érdekei és értékei biztosítva lennének.*

*Hát, ha már választani kell...

JD Vance izolacionistái így vágnának vissza:

„Nem vagyunk képesek nyomást gyakorolni Putyinra annak érdekében, hogy elfogadjon egy ilyen piszkos alkut, és nem akarunk nukleáris háborúba keveredni Oroszországgal, köszönjük szépen.”

Azért nem képesek nyomást gyakorolni Putyinra, mert nem tudják, mit cselekszenek, és olyan elnökük van, aki ide-oda ingadozik, különböző irányelveket hirdet meg a közösségi médiában, majd a Pentagontól és a Külügyminisztériumtól azt követeli, hogy azonnal alkalmazkodjanak hozzá. Nincs politikai döntéshozatali folyamat, és úgy tűnik, legalább öt ember tölti be a külügyminiszter szerepét: Witkoff, Kushner, Vance, Daniel Driscoll hadügyi államtitkár és egy bizonyos Marco Rubio, akit hivatalosan is kineveztek erre a posztra.*

*Tény, hogy engem is érdekelne Witkoff vagy Kushner munkaköri leírása a szerződéséből. Mi a feladatuk? „Külpolitikai mindenesek”?

Mit tenne most egy normális amerikai elnök? Először is megértené, hogy bármely területről is legyen szó – ingatlanügyekről vagy geopolitikáról –, a tárgyalások kimenetelét mindig egy dolog határozza meg: a befolyás. Akár hotelt vásárol, akár megpróbál megakadályozni egy inváziót, a lehető legnagyobb befolyásra kell törekedjen, hogy a végső megállapodás során a lehető legnagyobb profitot érje el és a legtöbb érdeket legyen képes érvényesíteni.

Az ingatlanpiacon a befolyás mértéke attól függ, mennyi pénzünk van. A diplomáciában a befolyás mértéke attól függ, mennyi katonai erőt tudunk a csatatérre vinni, mennyi gazdasági elszigeteltséget és kárt tudunk okozni ellenfelünknek, és végül, de nem utolsósorban, mennyire tudjuk ellenfelünk lakosságát saját vezetése ellen fordítani, hogy rákényszerítsük őket a politika megváltoztatására.*

*Így ért véget annak idején a hidegháború is – amerikai szempontból.

És mit tett Trump ezen mércék szerint? Leállította az Egyesült Államok összes finanszírozását Ukrajna számára, mely amerikai fegyverek vásárlására szolgált, megtagadta a hozzáférést olyan kulcsfontosságú fegyverekhez, mint a Tomahawk cirkálórakéták, amelyek valóban komoly károkat okozhatnának Putyinnak a saját hazájában – és amelyeket az európaiak fizetnének ki –, és nyíltan azt hazudta, hogy Ukrajna kezdte a háborút, nem Oroszország, sőt, azt is, hogy Ukrajna vezetője illegitim diktátor, Oroszországé nem az. Emellett nyíltan azt mondta Ukrajna elnökének, Volodimir Zelenszkijnek, hogy „nincsenek lapjai” az amerikai segítség nélkül az Oroszország elleni harcban.

Mi lenne, ha Trump méltóságteljes amerikai elnökként viselkedne, és az amerikai érdekeket és értékeket képviselné? Nem azt mondaná a bátor ukránoknak, hogy nincsenek lapjaik, hanem lapokat osztana nekik, hogy maximalizálja a befolyásukat, miközben hangosan közölné az orosz néppel, hogy nincs jövőjük – mert Vlagyimir Putyin ellopta az összes lapjukat.

Hogyan hangzana ez? Így hangzana:

„Hé, Putyin, amíg te megszálltad Ukrajnát, hogy megvalósítsd a történelmi képzelgéseidet, miszerint az a föld jogosan része Oroszország-anyácskának, Ukrajna és a világ többi része részt vett abban, amit valószínűleg az emberi történelem legnagyobb technológiai áttörésének fognak nevezni: az MI-forradalomban. Hol tart Oroszország ezen a téren?”

Nézzük meg a Stanford Intézet globális MI-dinamizmusról összeálított rangsorát.

Putyin Oroszországa a top 10-ben van, ahol az Egyesült Államok és Kína mellett a helye? Nem. Nos, biztosan a top 20-ban van! Nem. Akkor biztosan a top 30-ban! Nos, igen, éppen hogy bekerült a 28. helyre. Messze lemaradva Luxemburgtól, amely a 12. helyen áll. Luxemburg lakossága? Körülbelül 680 000 fő. Oroszország népessége körülbelül 144 millió – levonva a becslések szerint most már legalább negyedmillió katonát, akiket Putyin az ukrajnai csatatéren a halálba küldött, és legalább 100 000 IT-technológust, akik Putyin háborús beavatkozása óta elmenekültek Oroszországból.*

*Ennek egyébként az is az oka, hogy a putyini Oroszország szinte semmiféle ipari termelést nem fejlesztett az elmúlt 25 évben, amit import útján képes volt pótolni. A háború kitörése után olyan alapvető áruk váltak hiánycikké Oroszországban, mint a fehér írópapír, a női higiéniai termékek, a zsanér vagy – maga a csavar és a szeg. Nem termeltek ilyesmit, mert egyszerűbb volt megvenni Európából. És most sem termelnek, csak most Kínából veszik. Ahogy a processzorokat is – de Kína ügyel arra, hogy csúcsminőségű terméket ne kaphassanak. Processzorok nélkül meg elég nehéz MI-t fejleszteni.

Az orosz nép számára ezt egy analógiával lehetne érzékeltetni: olyan a helyzet, mintha James Watt feltalálta volna a gőzgépet, amely elindította az ipari forradalmat, és a cár azt mondta volna: „Nem, köszönöm – mi inkább a lovakban bízunk.”*

*Friedman bizonyára tudja, hogy valami nagyon hasonló elhangzott az orosz történelem során: Sztolipin, Második Miklós belügyminisztere és később miniszterelnöke utasított el úgy egy vasúti fejlesztési tervet, hogy azt mondta: „Pár száz évig elvolt Oroszország vasút nélkül, még száz évig kibírjuk nélküle”. Jellemző, hogy Sztolipint a maga idejében „túlzó reformernek” találták. A sors iróniája, hogy később sztolipinnek nevezték el – róla – szlengben a vasúti rabszállító kocsikat.

Putyin egy őrült, akire az Ukrajna elleni háború miatt fognak emlékezni, amely Oroszországot Kína gazdasági és energia-gyarmatává, valamint Luxemburg mesterséges intelligencia-kutatásának lábjegyzetévé tette.

Igen, Putyin szeret dicsekedni hiperszonikus rakétáival. Kíváncsi vagyok, hogy azok jobban működnek-e, mint az a fő indítóállomás, amelyet Oroszország használ az űrhajósok és a rakományok nemzetközi űrállomásra juttatására; ez az indítóállomás a múlt héten, három űrhajós elindítása után tönkrement. Ez azt jelenti, hogy Oroszország „elvesztette képességét az emberek űrbe juttatására, ami 1961 óta nem fordult elő” – állítja egy orosz űrkutatási szakértő, akit a The Times idéz.

Az orosz fenyegetés Ukrajna ellen addig nem ér véget, amíg Putyin hatalmon van. De az ő eltávolítása az orosz nép feladata. Az amerikai elnök és alelnök feladata – ha tudják, mit csinálnak – nem az, hogy elmondják Ukrajna elnökének, hogy nincsenek „kártyái”. Hanem az, hogy növeljék a Putyinra nehezedő nyomást, többek között azzal, hogy minden nap elmondják az orosz népnek: vezetőjük ellopja az összes lapjukat, az összes jövőjüket és gyermekeik jövőjét.

Így növeljük a befolyásunkat, hogy piszkos, de ne mocskos alkut kössünk.

Eddig tart Friedman írása, és talán csak annyit lehet hozzáfűzni, hogy erre a gondolkodásra lenne szükség: kicsit sem patetikus vagy álszent, tudja, hogy rossz a helyzet, de menteni kell, ami menthető – hogy később jobbra fordulhasson. Pragmatikusan, de határozottan kéne cselekedni, míg nem késő.

Sajnos szerzőnk „csak” újságíró és nem pártvezér.

Igaz: politikusnak túl becsületes volna.

Tekintsük Friedmant az Egyesült Államok lelkiismeretének és józan eszének. Maradjon is az – kár, hogy csak egy van belőle.

Szele Tamás