Mivel most mindenkit a Tatarszkij-gyilkosság érdekel, foglalkozzunk vele kicsit ezeken a hasábokon is. Főleg azért, mert a hazai közönség nagy részének fogalma sincs arról, mi is volt igazából Tatarszkij, mi az a „milblogger”, és miért nincs köze a szó szoros értelmében vett sajtóhoz. Azt nem ígérem viszont hogy meg is oldom az ügyet – egyelőre ahhoz bonyolult, hogy így, a messzeségből ki lehessen bogozni.

Van abban valami megkapó, ahogy az orosz propaganda egyszerűen fittyet hány a valóságnak és feketének nevezi a fehéret, ötnek a kétszer kettőt, fasisztának az antifasisztát és fordítva – bár ez nálunk is megesik, érdekes módon szintén az állami propagandában. Az azonban már mégis nagyon jellemző, mikor az elvileg antifasiszta jótékonysági szervezetek „segélyeit” aktív neonácik szállítják a Donbásszba.

Ez a mostani háború valóságos temetője azoknak a közhelyeknek, amelyek a világ kollektív tudatában felhalmozódtak az elmúlt száz-valahány év folyamán az orosz és ukrán társadalomról. Igaz, ezeket a régi történelmi események formálták, de például a valamikor erősen anarchista Ukrajanában ma alig találni anarchistát, a kozákok szerepe pedig teljesen megváltozott.

Tüntetés volt tegnap, kérem, reszket a techóriások nadrágja, a Pesti Srácok felvonultatta ellenük a forradalmi tömegeket. Illetve... Illetve a megjelentek nem voltak forradalmiak, de olyan nagyon tömegek sem, hogy úgy mondjam, távol álltak a „sokaság” fogalmától, de ezen szerencsére – mint a mellékelt ábrák mutatják majd – sikerült vizuálisan segíteni.

Valamit mi nagyon félreértünk ezzel a mesterséges intelligenciával. Annyira, hogy az már sokkal veszélyesebb magánál a jelenségnél is. A legtöbben egy indulat és részrehajlás nélküli, ám (majdnem) mindent tudó orákulumnak hiszik ezeket a nyelvi szimulációkat, holott egyáltalán nem azok: világos, hogy ha azt sem tudjuk, mivel van dolgunk, tévedni fogunk.

Nehéz helyzetben vagyok, ugyanis ez az írás már előre megírta magát helyettem, jobban mondva megírta a kiváló író, Dmitrij Gluhovszkij, mármint a saját álláspontját azzal kapcsolatban, hogy míg ő Barcelonában él, száműzetésben, azalatt Moszkvában a bíróság épp az ő ügyét tárgyalja, és az eljárás végén tíz évet is kaphat, szigorított munkatelepen.

Forronganak az indulatok a Pesti Srácok háza táján, rebellió készül, le kívánják rázni a kapitalisták bolsevik igáját a nemzeti szellem nevében, vagy mi a csodára készülnek, ugyanis ideológiai szempontból még maga Dugin sem igazodna el a szándékaik között, az más kérdés, hogy attól még elégedetten simogatná ritkás szakállát a kezdeményezés miatt.

Régóta képezi vita tárgyát, hogy kapjanak-e katonai kiképzést a mindenféle oktatási intézmények tanulói, és sommásan nem is eldönthető a kérdés. Az ember azt mondaná, hogy felesleges, de ha a harctérre kerülő, frissen toborzott, képzetlen mobikokra gondolunk a bahmuti csatamezőn, akkor annyit el kell ismerni, hogy legalább fedezéket keresni megtaníthatták volna őket.

Előrebocsátanám, hogy annak, amiről ma írni fogok, semmi, de semmi köze nincs a hadtudományhoz. Az egy nagyon is valós tudomány, komoly művelőkkel, akik előtt megemelem a kalapom. Ellenben én ma azzal fogok foglalkozni, mit művelt a több, mint egy éve tartó háború az orosz akadémiai élettel, tudományos világgal. Röviden: kiforgatta magából, de teljesen.

Ma jobb lett volna az orosz–kínai szerződések részleteivel foglalkozni, hiszen azok mindenkit érdekelnének, csakhogy sem az orosz, sem a kínai fél nem siet bemutatni az egyezményekből bármilyen pontos adatot. Sokat írnak a tárgyalások tényéről, de annál kevesebbet a részleteikről, amit meg mégis, annak az a lényege, hogy eddig is minden remekül ment a két ország között, de ezentúl még sokkal jobban mennek majd a dolgok.