Mivel tegnap délután és este újabb légiriadót kellett elrendelni Lengyelország, sőt, Románia területén is az orosz drónrajok támadása miatt, érdemes elgondolkodnunk azon, hogy ha ezek az esetek megsokasodnak, miféle következményeik lehetnek, mármint azon kívül, hogy a fejünkre szakad a háztető, és az oroszok majd „navigációs hibára” hivatkoznak, ha egyáltalán kérdőre vonják őket.

(Képünk illusztráció)

Ez az írás tulajdonképpen egy reflexió lenne egy hírre, ami – hogy is mondjam csak – kicsit meglepett. A Transtelexben olvastam, de más forrásokban is utána néztem, hogy a szatmárnémeti két tannyelvű Samus óvodában az évnyitót, hogy is mondjam csak... Nicolae Ceaușescu szellemében tartották. De hát, az Ég szerelmére, kisgyerekeknek?

(Képünk illusztráció)

Oroszország szomszédai és általában a volt szocialista államok joggal tartanak az orosz befolyástól. Azonban különbséget kell tennünk a szabotázs- és hírszerzőtevékenység és a „soft power” között. Ez utóbbi inkább a célországok kulturális és belpolitikai életét célozza meg, azt próbálja meg irányítani, ily módon mintegy megágyazva a valódi akcióknak és végső soron az ország irányításának megszerzésével próbálkozik.

(Képünk illusztráció)

Tegnapi írásomban világosan jeleztem, hogy röviddel a lengyel légtérben lezajlott események után nem szolgálhatok pontos adatokkal – azokat még maga Donald Tusk sem ismerte akkor. Ebből következően csak annyi információt közöltem, amennyiben bizonyos lehettem, és ez többek számára nem volt elegendő. Különböző csatornákon keresztül gyanúsítottak hazugságtól pontatlanságig mindennel, holott sem én, sem más nem tudhatott többet tegnap délben, mint ami a hírcsatornákon megjelent.

(Képünk illusztráció)

Előre jelezném, hogy az éjszakai dróntámadást – aki akarja, nevezze légtér-sértésnek, bár majd kifejtem, miért nem csak ennyiről van szó – ez az írás nem fogja sem röviden, sem hosszan összefoglalni, ugyanis habár a drónokat sikerült semlegesíteni, az események még javában zajlanak, és el is fognak tartani egy darabig. Nem ért véget még semmi, ahogy az amerikaiak mondják: az operának nincs vége, amíg a kövér hölgy énekel, és ami még tart, azt nem lehet összefoglalni sem, hiszen korai lenne.

(Képünk illusztráció)

Azt hiszem, abban sokan egyetértünk, hogy Joszif Visszárionovics Sztálin az emberi történelem egyik legnegatívabb, legvisszataszítóbb alakja. Mellbevágó, hogy sokak számára nem az, sőt, ellenkezőleg – újjáéledőben van a Sztálin-kultusz Oroszország területén. Nehéz megérteni, hogyan képesek rajongani a mai oroszok ezért a véreskezű, elnyomó tömeggyilkosért – de tömegek képesek erre. Ezt a jelenséget járja körül Alekszandra Arkhipova és Jurij Lapshin kutatása, mely a Vazsnoje Isztorii című orosz ellenzéki portálon jelent meg.

(Képünk illusztráció)

A mai írás elején először is azt szeretném jelezni, hogy ez megint hosszú lesz, akinek nincs hozzá türelme, ideje, el se kezdje. A második dolog, amit el kell mondanom: nem feltétlenül értek egyet a szerző, vagyis Konsztantyin Gajvoronszkij minden szavával, épp ezért lesznek megjegyzéseim is, szokás szerint a bekezdések végén, csillag alatt.

(Képünk illusztráció)

Mostanában meglehetősen sűrű a világpolitikai élet, mi több, belügyeink sem unalmasak vagy eseménytelenek, de még így is elég különös, hogy a magyar sajtóban mekkora közömbösség övezte a kínai–magyar kiadatási egyezmény körüli fejleményeket. Mindenesetre az okirat végleges formájában már elkészült, sőt, a felek parafálták is (magyar részről Tuzson Bence szakminiszter szignálta, július közepén), már csak a parlamenti jóváhagyásra vár. Erősen csodálnám, ha nem szavaznák meg.

(Képünk illusztráció)

A világ valahogy elkönyvelte magában, hogy véget ért az Irán és Izrael (valamint az Egyesült Államok) közötti tizenkét napos háború, és tulajdonképpen az iránt sem nagyon érdeklődik, hogy ki nyerte meg, bár azt tudjuk, hogy Teherán veszítette el. Ennyi azonban nem elég, ráadásul az iráni vezető körök kezdik levonni az események keserű tanulságait. Melynek következtében Teherán és Moszkva viszonya egyre romlik. Erre hívta fel a figyelmet tanulmányában Nyikita Szmagin, a Riddle – Russia Irán- és Közel-Kelet-szakértője.

(Képünk illusztráció)

Vannak olyan mesék, amikről az ember tudja, hogy nem szabad elhinni őket, pedig szép lenne, például ilyen a magyar terülj-terülj asztalkám vagy a finn csodaszampó története. Ez most egy olyan történet, amit el kell hinni, ugyanis be van bizonyítva. De ez is valamiféle csodaszampóról vagy görögösen bőségszaruról szól. Amin érdemes elmerengeni, mielőtt belekezdünk az elemzésbe.

(Képünk illusztráció)