Egy évvel ezelőtt bukott meg az Asszád-rendszer, és azóta is várat magára az a hollywoodi forgatókönyv, miszerint a zsarnokságtól megszabadulva minden rendbe jön, kék lesz az ég, zöld lesz a fű, mindenki huszonévessé fiatalodik és minimum felső középosztálybeli lesz, valamint lila lufikat eregetnek alfelükből a csillámpónik egész nap. Szíria helyzete nem sokat javult – ezt a The Insider elemezte, és én mutatom be itt, mire jutottak.

(Képünk illusztráció)

Van olyan helyzet, amikor a sajtómunkás kifogy a szóból, és csak annyira szorítkozhat, hogy magukról az eseményekről számoljon be, aztán ki-ki ítéljen felőlük világnézete szerint. Közel járok ehhez az állapothoz, ha még el nem is értem, azonban nagyon nyomatékosan figyelmeztetnék mindenkit, hogy ezt az írást kiskorúak és gyengébb idegzetűek ne olvassák, én magam is megszenvedtem vele, pedig több évtizednyi külpolitikai újságírás után az ember immunisnak hiszi magát a megrázó dolgokra. Nos: nem az.

(Képünk illusztráció)

Az úgynevezett „trumpi béketervvel” kapcsolatban már sok mindent leírtunk, felvetettünk, csak éppen azt az egyet nem, hogy egyáltalán kivitelezhető-e. És ha igen, milyen következményekkel jár. Nos, Gleb Bogush nemzetközi jogász, a Kölni Egyetem kutatója úgy véli – és bizonyítja is – hogy még ha meg is kötnek egy ilyen szerződést az érvénytelen lesz, és ha érvényre is juttatják, az az általunk ismert világpolitika végét jelenti.

(Képünk illusztráció)

Az orosz nukleáris fenyegetés az elmúlt négy évben mindennapossá vált számunkra. Előfordul, hogy időnként egy hétig sem kerül szóba Moszkvában, de gyakoribb, hogy pár naponta veszi elő hol Putyin, hol Medvegyev, hol valamelyik propagandista: azt semmiképpen sem hagyják, hogy a világ megfeledkezzen arról, miféle játékszereik vannak nekik.

(Képünk illusztráció)

Nem ül el a botrány a Trump-adminisztráció nemzetbiztonsági stratégiája körül. Azt eddig is sokan kérdezték, hogy nehéz volt-e lefordítani oroszból, de tegnap este kiderült, hogy még annál is nagyobb a baj, mint elsőre, a nyilvános szöveg alapján gondoltuk volna. Az Egyesült Államok ki akarja léptetni Magyarországot, Ausztriát, Lengyelországot és Olaszországot az Európai Unióból.

(Képünk illusztráció)

Nehezen tudok napirendre térni a tegnapi események felett. Nekem a külpolitika a szakterületem, épp ezért pontosan tudom, hogy mi a különbség ilyen ügyek esetében a hazugság, a vita és a nézetek eltérése között. Hazugság az, ami bizonyíthatóan nem igaz. Márpedig, mint tegnap kiderült, nekünk hazudtak. Most már csak az a kérdés, hogy ki tette?

(Képünk illusztráció)

Érdekes és fontos elemzést mutat be a The New York Times a mexikói orosz hírszerzési jelenlétről. Érdekes az írás, de nem meglepő, amint az sem, hogy a helyi vezetés a világon semmit sem méltóztatik tenni az orosz kémek ellen. Lássuk tehát, mi folyik Mexikóvárosban és vidékén, pikírt megjegyzéseimet szokás szerint csillag alatt teszem meg, a bekezdések végén.

(Képünk illusztráció)

Már volt szó ezeken a hasábokon Donald Trump új „nemzetbiztonsági stratégiájáról” (azért valahol az is abszurdum, hogy minden irat nevét, ami kapcsolatban áll ezzel az emberrel, idézőjelbe kell tenni, mert egyik sem az, aminek a neve mutatná – a „béketerv” sem a békéről szól), de akkor, rögtön, a doktrína közzététele után első sorban azt elemeztem, miféle károkat okoz majd ez Európának. Sokat, súlyosat és sokfélét.

(Képünk illusztráció)

Igen érdekes hírek érkeznek Csádból, ahol létezik némi, nehezen érthető magyar érdekeltség is, jóllehet katonai jelenlét egyelőre nem (és talán nem is lesz), ugyanakkor idén áprilisban a magyar és a csádi hadsereg egy különítménye Elefántcsontparton vonult fel az amerikai hadsereg által szervezett Flintlock terroristaellenes gyakorlatra. Ebben az esetben a magyar tisztek feladata a csádi alakulat mentorálása volt, tehát bizonyos védelmi együttműködés mindenképp létezik a két ország között.

(Képünk illusztráció)

Azt hiszem, nem túlzok, ha az Amerikai Egyesült Államok tegnap (pontosabban: csütörtök este) megjelent nemzetbiztonsági stratégiáját minden európaira nézve sértőnek és vérlázítónak találom. Ez a dokumentum ugyan nem bír kötelező erővel, nincsenek benne pontos utasítások, de mégis, az amerikai külpolitika irányvonalának meghatározója, legalábbis addig, amíg a mostani adminisztráció regnál.

(Képünk illusztráció)