Tegnapi írásomban világosan jeleztem, hogy röviddel a lengyel légtérben lezajlott események után nem szolgálhatok pontos adatokkal – azokat még maga Donald Tusk sem ismerte akkor. Ebből következően csak annyi információt közöltem, amennyiben bizonyos lehettem, és ez többek számára nem volt elegendő. Különböző csatornákon keresztül gyanúsítottak hazugságtól pontatlanságig mindennel, holott sem én, sem más nem tudhatott többet tegnap délben, mint ami a hírcsatornákon megjelent.

(Képünk illusztráció)

Előre jelezném, hogy az éjszakai dróntámadást – aki akarja, nevezze légtér-sértésnek, bár majd kifejtem, miért nem csak ennyiről van szó – ez az írás nem fogja sem röviden, sem hosszan összefoglalni, ugyanis habár a drónokat sikerült semlegesíteni, az események még javában zajlanak, és el is fognak tartani egy darabig. Nem ért véget még semmi, ahogy az amerikaiak mondják: az operának nincs vége, amíg a kövér hölgy énekel, és ami még tart, azt nem lehet összefoglalni sem, hiszen korai lenne.

(Képünk illusztráció)

Azt hiszem, abban sokan egyetértünk, hogy Joszif Visszárionovics Sztálin az emberi történelem egyik legnegatívabb, legvisszataszítóbb alakja. Mellbevágó, hogy sokak számára nem az, sőt, ellenkezőleg – újjáéledőben van a Sztálin-kultusz Oroszország területén. Nehéz megérteni, hogyan képesek rajongani a mai oroszok ezért a véreskezű, elnyomó tömeggyilkosért – de tömegek képesek erre. Ezt a jelenséget járja körül Alekszandra Arkhipova és Jurij Lapshin kutatása, mely a Vazsnoje Isztorii című orosz ellenzéki portálon jelent meg.

(Képünk illusztráció)

A mai írás elején először is azt szeretném jelezni, hogy ez megint hosszú lesz, akinek nincs hozzá türelme, ideje, el se kezdje. A második dolog, amit el kell mondanom: nem feltétlenül értek egyet a szerző, vagyis Konsztantyin Gajvoronszkij minden szavával, épp ezért lesznek megjegyzéseim is, szokás szerint a bekezdések végén, csillag alatt.

(Képünk illusztráció)

Mostanában meglehetősen sűrű a világpolitikai élet, mi több, belügyeink sem unalmasak vagy eseménytelenek, de még így is elég különös, hogy a magyar sajtóban mekkora közömbösség övezte a kínai–magyar kiadatási egyezmény körüli fejleményeket. Mindenesetre az okirat végleges formájában már elkészült, sőt, a felek parafálták is (magyar részről Tuzson Bence szakminiszter szignálta, július közepén), már csak a parlamenti jóváhagyásra vár. Erősen csodálnám, ha nem szavaznák meg.

(Képünk illusztráció)

A világ valahogy elkönyvelte magában, hogy véget ért az Irán és Izrael (valamint az Egyesült Államok) közötti tizenkét napos háború, és tulajdonképpen az iránt sem nagyon érdeklődik, hogy ki nyerte meg, bár azt tudjuk, hogy Teherán veszítette el. Ennyi azonban nem elég, ráadásul az iráni vezető körök kezdik levonni az események keserű tanulságait. Melynek következtében Teherán és Moszkva viszonya egyre romlik. Erre hívta fel a figyelmet tanulmányában Nyikita Szmagin, a Riddle – Russia Irán- és Közel-Kelet-szakértője.

(Képünk illusztráció)

Vannak olyan mesék, amikről az ember tudja, hogy nem szabad elhinni őket, pedig szép lenne, például ilyen a magyar terülj-terülj asztalkám vagy a finn csodaszampó története. Ez most egy olyan történet, amit el kell hinni, ugyanis be van bizonyítva. De ez is valamiféle csodaszampóról vagy görögösen bőségszaruról szól. Amin érdemes elmerengeni, mielőtt belekezdünk az elemzésbe.

(Képünk illusztráció)

Ma a megszokottnál kicsit bulvárosabb témáról lesz szó, ugyanis az elmúlt hét folyamán meglepően sokan kerestek meg azért, hogy megtudakolják, hogyan szolgál Donald Trump amerikai elnök kedves egészsége meg azt, hogy életben van-e. Nem vagyok ugyan gyakori vendég Mar-a-Lagóban, sót, még ritka sem, de azért ha Trump elhunyt volna vagy akár csak gyengélkedne is, arról tudnék.

(Képünk illusztráció)

Ma reggel kissé nyugtalanul ébredhettek azok, akik a magyar kormánymédiából informálódnak, ugyanis azt hihették a címek alapján, hogy nyakunkon a világvége. Idéznék néhányat, a teljesség igénye nélkül: „Putyin történelmi bejelentése: megállapodtam Trumppal (Mandiner)”, „NATO-főtitkár bejelentése: ezeket a nyugati országokat támadhatja meg Putyin (Magyar Nemzet)”, „Itt van Putyin bejelentése Európa megtámadásáról (szintén Magyar Nemzet)” – és így tovább.

(Képünk illusztráció)

A világ most Tiencsinre figyel, bár az ottani tárgyalások során semmi sem dőlt vagy dől el, ami felől korábban már nem határoztak volna. A Sanghaji Együttműködési Szervezet csúcstalálkozóját (és az azt követő pekingi katonai parádét) a lehető legnagyobb műgonddal készítették elő tehetséges kínai szervezői, így nem is csoda, ha azt mondhatjuk: az esemény a Kínai Népköztársaság apoteózisának nevezhető.

(Képünk illusztráció)