Ez az írás most kicsit személyes hangvételű lesz, elnézést is kérek emiatt, Orbán Viktor kijevi útját majd akkor elemezzük, ha hazaért Damaszkuszból, addig nincs is értelme foglalkozni a dologgal. Remélem, megmutatják neki Bucsát, de ha nem, hát nem. Mindenesetre most nem róla beszélek.

(Képünk illusztráció)

Hanem arról, hogy tegnap nagyon, de nagyon meleg volt, itt, a tetőtérben, ahol lakok, olyan 45 fok, mármint Celsiusban, ami már pálinkának is elmenne, de hőmérsékletnek semmiképp sem alkalmas. Jártam én ugyan Afrikában, de hát jó harminc évvel ezelőtt, és akkor is csak Egyiptomban, valamint már akkor is megjegyeztem volt, miszerint Kairóban ostobaság kimenni a szállodából, erre csak az lehet a mentség, ha az ember piramist néz, de azt is, ha lehet, oldjuk meg egy hűtött bérkocsiból. Vagy ne nézzünk piramist. Azért én megnéztem, de nem volt túl kellemes. Hiába, bennem a rómainál több a dán, hogy kicsit megfricskázzam Shakespeare-t.

No, ott tartunk, hogy tegnap délután épp öltözök, úri helyre lettem volna hivatalos, az ing nyakát is begomboltam, épp kötöm a nyakkendőt – pokoli egy tudomány az, mert úgy kell megkötni, hogy ne legyen túl szoros – amikor egyszer csak billen a világ, kiakadt a giroszkóp, egyszerűen kiütött a hőség. Hát hogyne: 56 évesen, nagyon magas vérnyomással, egy külsőfali infarktus után majd pont én leszek a Potrien őrmester... szerencsére sikerült levetkőzni, felakasztani az öltönyt, egy régi pólómból csináltam vizes borogatást a fejemre meg a végtagjaimra, ágyig elértem, aztán elájultam. Még mindig jobb, mintha tényleg baj lett volna.

Vagy négy-öt óra múlva ébresztett telefonon egy kedves, kellemetlen hölgyismerős, aki múlhatatlan szükségét érezte annak, hogy elmondjon nekem valamit, nagyjából emlékszem is rá, mit mondott, ha legközelebb találkozom vele, megérdemel egy csokor virágot és egy doboz bonbont. De azért remélem, ez a találkozó nem lesz egyhamar, mindenesetre magamhoz térített, vettem egy hideg zuhanyt, és kezdtem talpra állni. Azt nem mondom, hogy jól is voltam, erős, barokkos túlzás lenne, kínomban elkezdtem matatni a YouTube-on, és hát szembejött a Holdfény-szonáta. Igen, Beethoventől. Hallgatok én, ha olyan kedvem van, még Borogyint is.

Hanem ez nagyon megrázott. Visszavitt korai úrfikoromba, mikor is édesanyám nagyon beteg lett. Még Nagyváradon. Meg kellett műteni, én kellett gondoskodjak mindenről, míg még kórházban volt, egyszerű volt az élet: a kedves kis Milkova (Emília, csak hát szlovák volt a leányka, jobb szerette, ha Milkának szólítjuk) jött, főzött nekem sztrapacskát, sajnos zöldre sikerült, mivel korábban a kuktafazékban édesanyám valami batikolós izét csinált, és nem jutott eszünkbe, hogy volt egy ilyen, de az íze jó lett – legfeljebb kicsit zöld volt, na. Jött a Milka a kis Trabantjával és nem volt baj. Hanem hát hazahoztuk édesanyámat a kórházból – végső soron vastagbél-rákkal műtötték – és nagyon nem volt jól.

1985, már nagykorú voltam, gondoskodtam a háztartás ellátásáról, de nem volt egyszerű, mert pénzt akkor és ott könnyű volt csinálni, annál nehezebb volt megoldani, hogy a Mirica néni minden pénteken – ugye, szombatista volt – hozza el a tejet, a sajtot, és még fizessem is ki, hát nem a pénz volt a legnagyobb gond, megjavítottam három walkmant, és egy hónapra rendeztük a dolgokat. Főleg, hogy annak idején Hong Kongban elég sok ilyen műdarabot gyártottak, mindegyiket meg tudtam javítani, de hát a másik fő bevételi forrásom a tiriplics volt.

Hogy mi az a tiriplics, azt most se nagyon tudnám megmegyarázni, Az műszaki szempontból egy bistabil multivibrátor, ami annyit csinál, hogy – pislog. Két LED pislog a kimeneten. Valószínűleg azt jelezhette a sofőroknek, hogy van-e elég töltés az akkumulátorban, eleinte két BC tranzisztorral csináltuk, aztán én Bukarestben lőttem egy szatyor 741-es IC-t némi pálinkák árucseréje útján, attól kezdve egyszerűbb lett a termelés, már persze, míg rá nem jöttek, hogy mi havonta átadunk 3-5 marógépet, azok remekül is működnek (míg meg nem mozdítják őket, ugyanis csak addig működtek pontosan) de ezzel szemben az egész elektronikai laboratórium voltaképpen egyrészt fél napig pénzkereséssel foglalkozott, a nap másik felében fejlesztettünk, hát végül is volt egy egész nehézgépgyárunk a kezünk ügyében...

Például saját kis kapacitású számítógépet is sikerült összerakni, helyi alkatrészekből, de megcsináltuk, valahogy működött, nyilván nem volt pénzünk normális kijelzőre, illetve pénzünk még lett volna, de nem lehetett sehogyan sem beszerezni. Megoldottam, egyszerűen kiemeltem a nagy Waldrich-Koburg gép kijelzőjét, akkor éppen 4-5 éve nem használták semmire, volt olyan három emelet magasságú.... Aztán jött egy kedves besúgó, és szétzavarták az egész innovatív bandát. én például rakodómunkás lettem ott, ahol eredetileg szoftvereket írtam és hardvereket javítottam. Hát így lettem ipari munkás, proletárok.

Viszont, mikor a kollégák látták, hogy képességeimhez mérten megteszek mindent, befogadtak, és hát nem szégyen kirakni azt a napi 40 tonna vasat, sőt, mikor látták, hogy elgyengülök, valahogy mindig volt valaki, aki belém diktált egy deci pálinkát, egy kicsit megnyugtatott, hát végül is melósok voltunk mindannyian, segítettük egymást. Külön köszönet a veres hajú tündérkének, a műszeriparról, ő segített a legtöbbet. Úgy tudom, Svédországban él, és most szerezte meg a harmadik doktorátusát.

De hogy jön ide Beethoven?

Hát úgy, hogy megyek egy este haza, körülbelül tökig olajosan, azért egy nehézgépgyárban az ember olajos lesz, még megálltam egy sörre a Tomori Palkóval, aztán nyomás haza.

Ugye, a munkaidő vége 16:30-kor volt, olyan 18:00 körül érkezhettem haza, édesanyám már várt:

– Tamás elvették az áramot....

– Hát azt el. Minden este hatkor veszik el.

– Hoztál kaját?

– Persze, pénz is van. Vettem ásványvizet is, hátha elveszik a vizet...

– Odahoznál a zongorához?

Az a helyzet, hogy ez szükséges volt. Elég rosszul lehetett, a vállamon elvittem volna Kandahárba is, nem, hogy a zongoráig.

– Konyak van?

– Van, adott Agelica néni, finom örmény konyak, a párttitkároktól lopta.

– Akkor gyújtsuk meg ezt a két mécsest, és próbálnék zongorázni...

És igen, az én beteg édesanyám a szemem láttára változott egy fiatal, erős nővé – csak annyitól hogy eljátszotta a Holdfény-szonátát. Mintha kigyúlt volna a szeme, mintha megerősödött volna... olyan lett, mint kiskoromban volt. Én csak lapoztam a kottát, jól sosem tanultam meg zongorázni, maximum bluest tudok játszani, de azért a kottát már akkor is olvastam. 

Még 14 évig élt, aznap lehetett neki a legrosszabb. És nagyon örülök, hogy aznap este mellette voltam.

Mi ebből a tanulság?

Az hogy el lehet venni az embertől az áramot, vizet, a gázt, de senkitől nem lehet elvenni a zongorát, ha egyszer a fejében van.

Én vagyok rosszul? Az semmiség, elmúlik. Édesanyám volt rosszul, és még ő is kizongorázta magából. Egyszerűen nem tudom elfelejteni azt az akszjonovi pillanatot, amikor a legcsodálatosabb balkéz-technikával harsogott a Holdfény-szonáta, bele a Nagy, Reménytelen, Romániai Áramszünetbe.

Azért tud ez a Beethoven.

És az benne a legjobb, hogy nem lehet kikapcsolni.

Pár hét múlva szólt az egyik ismerős, hogy lépjünk le, mert csúnya per készülődik ellenem, nyakkendő is lehet a vége. Mármint akasztófa.

Hát, ha menni kell, akkor menni kell. Elintéztem a szükséges iratokat, párat magam hamisítottam, és mentünk.

Csak a zongora maradt otthon. A nagy, fekete Blüthner hangversenyzongora, amit aztán a lakást elfoglaló szomszéd felvágott és eltüzelt.

De hát tulajdonképpen semmi baj.

Itt van, a fejemben.

Ezt már senki sem veheti el.

Szele Tamás