Azt leszögezhetjük, hogy lektűr ide, lektűr oda, az emigrációba kényszerült Borisz Akunyin nélkül nincs kortárs orosz irodalom. Épp ezért fontos az a nagyinterjú, amit a The Insidernek adott, és amelyben választ ad Oroszország legégetőbb kérdéseire.

(Képünk illusztráció)

Miközben Oroszországban Borisz Akunyin író a terroristák és szélsőségesek nyilvántartásában szerepel, büntetőeljárást indítanak ellene, és körözik, ő továbbra is könyveket ír. Az „Orosz állam története” című sorozat tizedik kötetét (amely az 1917 és 1953 közötti időszakot öleli fel) nem tudták kiadni Oroszországban, ezért egy külföldi kiadónál újra megjelentették. Borisz Akunyin a The Insidernek elmondta, hogyan reagál a cenzori tilalmakra, miben különbözik szerinte Putyin Sztálintól, és hogyan lehet egyszerre három könyvet írni.

- A könyveit betiltották Oroszországban, de a tizedik kötetet mégis sikerült kiadni...

- Mindenekelőtt az ingerültség segített ebben, az idegeskedés az idióták miatt, akik azt képzelik, hogy a XXI. században el lehet szakítani egy írót az olvasóitól. Ezért a könyvet rekordidő alatt áttervezték és illusztrálták, ráadásul – ami nehezebb volt – a semmiből létrehozták a nyomdai rendszert. Mindez négy hónapig tartott. Most már lefektették a síneket, nem lesz több késés. És nem csak az én könyveim járnak majd ezeken a síneken.

A „BAbook Book Club”, amely egyéni szerzői projektként indult, mostanra Dmitrij Bikov, Borisz Grebenscsikov, Szergej Gurjev, Andrej Makarevics, Oleg Radzinsky, Viktor Senderovics, Mihail Siskin, Vlagyimir Szorokin, Dmitrij Gluhovszkij és más csodálatos szerzők betiltott műveit árulja a szerzői polcokon, több baráti kiadó. A „BA” a legjobb szerzők védjegye.

Az orosz olvasók már nem vásárolhatják meg a könyveimet, de nyitottam egy „Könyv, folytatásokban” rovatot a honlapomon, ahol az új könyveim ingyenesen, fejezetenként jelennek meg. Szóval nem, nem lehet minket távol tartani egymástól.

A BAbooknak van egy fenomenálisan hozzáértő menedzsere – Pavel Istomin. Nagyszerű csapata van. Minden nagyon kicsiben kezdődött – csak egy szerzői honlapnak indult, amely az orosz nyelvű diaszpórának szánt e-könyveimet árulta. De mára egy igazi kiadó lett belőle, amely egyre több új szerzőt jelentet meg, normális nyomdával és nagy tervekkel. Ez a metamorfózis a tömegmegmaradás törvényének megfelelően zajlott le. Ahogy Mihail Lomonoszov mondta: „Ha az anyag az egyik helyen elvész, máshol megjelenik”.

Bikovval, Gluhovszkijjal és Szorokinnal együtt csökkent a forgalmunk az Oroszországi Föderációban, de nőtt a BAbookban. Ugyanez, úgy tűnik, folytatódni fog.

- A jelenlegi háború befolyásolta a kötet tartalmát?

- Az utószóban, amely összefoglalja az eredményeket, szerepel egy mondat:

„Az USA és a Szovjetunió közötti geopolitikai harc a befolyási területekért, a gazdasági verseny és a fegyverkezési verseny lesz a huszadik század ötvenes, hatvanas, hetvenes és nyolcvanas évei történelmének fő cselekményszála, majd a szovjet „szuperhatalom” összeomlása után az új század húszas éveiben Oroszországot arra vezeti, hogy megpróbálja visszaszerezni a korábbi nagyságot. A szemünk előtt kibontakozó történelem a száz évvel ezelőtti események logikus folytatása – az 1917 eseményeiből kinövő fa egyik ága.”

Itt vannak a csúcsok – ott vannak a gyökerek.

- A könyvet, legalábbis hivatalosan, nem lehet megvásárolni Oroszországban. De reagálnak-e rá valamilyen módon?

- Az olvasók folyamatosan írnak nekem. Sokan szeretnék kifejteni a véleményüket erről vagy arról a történelmi eseményről, vagy vitatkozni akarnak valamivel. Ez normális, ezt a hatást reméltem. Az emberek gondolatban újra és újra felidézik a közelmúltat, magyarázatokat és válaszokat keresve.

- A könyvben említi az államiság újabban terjedő „hordaszerű” modelljét, hiszen egy hatalmas és változatos területet kell ellenőrzés alatt tartani. De hogyan reprodukálódik éppen az „ellenőrzés alatt tartás” ösztöne? És miért alakult ez így az Orosz Birodalom területén?

- Ez egy nagyon szilárd és a maga módján nagyon logikus államszerkezet. Minden történelmi kísérlet a megváltoztatására elkerülhetetlenül válsághoz vezetett – ezért is állították végül vissza. Legutóbb – a szemünk előtt, a kilencvenes évek káosza után.

De a helyzet az, hogy ezt a rendszert nem szabad helyreállítani – teljesen le kell bontani. Az államot valódi, nem pedig névleges föderációvá kell alakítani. Vagy akár konföderációvá. Amíg ez nem történik meg, addig a végtelenségig hallhatjuk ugyanazt a régi nótát.

- Ön a „lehetőségek fájáról” ír – az elágazások pályájáról, amelyen a történelem halad. Vannak ilyen elágazások a posztszovjet Oroszország történetében?

- Természetesen. Hadd említsek két pillanatot: 1994 volt ilyen, amikor dilemma volt: elengedjük Csecsenföldet, vagy csapatokat vezényelünk oda? Amint a második döntést meghozták, elindult a birodalom feltámasztásának mechanizmusa és a szabadságjogok elkerülhetetlen elfojtása. Aztán 1999-ben egy második döntés született egy újabb csecsen háború kirobbantásáról és egy „szilovik” utódlásáról. Ezért nem osztom a Borisz Jelcin iránti általános liberális nosztalgiát. Mind az előbbi, mind az utóbbi az ő műve.

- Ön szerint 1917-ben Oroszországnak választania kellett egy baloldali és egy jobboldali diktatúra között. Kiderült, hogy akkor a baloldalt választották, most pedig a jobboldalt?

- Az egész Putyin-korszak nem fordulat, hanem fokozatos visszatérés az eredeti állammodellhez, amelyben nem lehet sem föderativitás, sem hatalommegosztás, sem szabad sajtó, sem független bíróság. A társadalom visszatért 1985-be. Már csak a szövetségi köztársaságok visszaállítása van hátra. Amit valójában meg is próbálnak tenni. Fondorlatosan, burkoltan, de kitartóan.

- Ugyanakkor Putyin Oroszországa tekinthető-e a lenini Oroszország továbbvitelének?

- Nem egészen Leniné. Lenin nem a birodalmat akarta visszaállítani, hanem világforradalmat akart szervezni. Putyin nemcsak Brezsnyev és Sztálin, hanem a Romanovok állampolitikájának folytatója. Megint az „ortodoxia – autokrácia – nemzetiség” elve dominál, megint Moszkva „a harmadik Róma”, amelyet ma már a reakciós-konzervatív értékek világfellegváraként értelmeznek.

- Van olyan vélemény, hogy Sztálin és Putyin is „szürke, hétköznapi kisember”. Mennyire indokolt ez a nézet?

- Nekem nem úgy tűnik, hogy Sztálin és Putyin szürke emberek lennének. Számomra nagyon is ellenszenvesek, de kétségtelenül tehetséges politikai személyiségek. Hasonlóak megalomániájukban és abban, hogy milyen könnyedén pusztítanak el embereket (bár Putyin ebben az értelemben még mindig messze van Sztálintól). Van azonban egy lényeges különbség közöttük – mint uralkodók között –, amiről a könyvben írok. Sztálin erős stratéga és gyenge taktikus volt. Vagyis képes volt nagy (akár bűnös) célokat kidolgozni, de gyakran botladozott az elérésükhöz vezető úton, ami az országnak hatalmas áldozatokkal járt. Putyin ezzel szemben elég ügyes taktikus, de a stratégiai célok, amelyekre törekszik, önpusztítóak vagy elérhetetlenek. Nem lesz belőle világszínvonalú politikai vezető vagy szuperhatalmi uralkodó. A legtöbb, amit elérhet, hogy a Nyugat junior partnere helyett Kína junior partnere lesz.

- Mennyire fontos a Cseka-KGB mint önálló erő a Szovjetunió történetében és napjainkban?

- Az elnyomó apparátus soha nem volt önálló politikai erő Oroszországban, és ma sem az. A kommunisták alatt a pártvezetés egyik eszköze volt. Most pedig egy csapat véreb, amelyeket Putyin tart láncra verve, és állandóan egymás ellen harcolnak. Pontosan ezt a taktikát sajátította el tökéletesen. Lehetséges azonban, hogy az egyik ilyen kutya egy napon letépi a láncot, és szétmarcangolja a gazdáját.

- Lenin annektálta Ukrajnát Szovjet-Oroszországba, és Putyin most azt állítja, hogy Lenin „hozta létre” magát az országot is. Vajon a jelenlegi háború eredete a múlt században keresendő, vagy ez egy tisztán Putyin-korszakbeli ügy?

- Lenin nemcsak Ukrajnát csatolta Szovjet-Oroszországhoz, hanem birodalmának minden olyan részét, amelyet elérhetett. De a történelemnek ehhez semmi köze. Az ukrán háború minden bizonnyal Putyin személyes projektje. És Putyin tévedése.

A diktátor azt hitte, hogy lenyelheti Ukrajnát, de beletört a foga. Mert az ő állama nem a Szovjetunió, amely sok tekintetben elmaradottsága ellenére is gazdaságilag önellátó és technológiailag önálló hatalom, igazi birodalom volt. Az Oroszországi Föderáció nem birodalom. A Szilícium-völgy vagy annak kínai megfelelője nélkül tökfej lesz belőle.

- Általánosságban, mennyire volt elkerülhetetlen a putyinizmus számára a mostani háború? Miért támadták meg Ukrajnát?

- Szerintem a Majdan volt a kiváltó ok. Putyin attól kezdett félni, hogy ugyanez a forgatókönyv megismétlődik Oroszországban. A második ok pedig az a gondolat volt, hogy a világ „befolyási szférákra” van felosztva, és hogy Ukrajna Európába való kivonulása az Oroszországgal kötött hallgatólagos megállapodások megsértése.

- Mit szólt az „Árulók” című FBK-film bemutatása utáni szenzációs vitához?

- Csalódott voltam. Hogy a vita – sőt, a civakodás – minden résztvevője ilyen kevéssé törődik a köz javával. A politikai propagandának nem az a lényege, hogy elmondja, milyen rossz az ellenség, hanem hogy megmutassa, milyen jók vagyunk mi. Hogy az emberek azt nézzék, és azt gondolják: „Ó, ezeket a srácokat akarom követni, ők nagyszerűek!”. Nos, nem sok ember akarja követni ezeket a srácokat és lányokat egyik oldalon sem. Tehát a hatás negatív volt.

- A Krím, a Donbássz, majd a nagy háború kezdete után érthető az ukránok ellenérzése és haragja az oroszokkal szemben általában. Ön személyesen is érezte ezt?

- Természetesen a minden orosz iránti megkeseredettség engem is érintett. Az ukránok mindenféle ingerült és dühös hülyeséget írnak nekem, mindenfélével vádolnak. Én nem válaszolok az ilyenekre. Mert az embereknek bánatuk, szerencsétlenségük, tragédiájuk van. Kiabálnak a fájdalomtól. Persze sok ukrán van, aki jót ír nekem. És én válaszolok nekik, próbálok segíteni és támogatni őket.

- Nem érzi úgy, hogy szakított Oroszországgal?

- Melyik Oroszországgal? Legalább kettő van belőlük. Az, amelyet szeretek, és az, amelyiktől rosszul vagyok. Az első mindig velem van. Az utóbbitól mindig is távol voltam.

- Az irodalmi tempója lenyűgöző, hogyan sikerül ennyit írnia?

- Ez az egzisztencializmus egy módja, az író taója. Az életet a szövegek megalkotásával fogod fel. A méh zümmög, a madár csapkod a szárnyával, én írok. Nekem nincsen hétvégém és szabadságom. Az egész életem úgy hétvége és ünnep, ahogy van. Ha megunok egy könyvet, belekezdek egy másikba. Általában hármat írok párhuzamosan, és műfajról műfajra váltva frissítem fel magam.

- Hogyan ér véget a háború?

- A legvalószínűbbnek most a „koreai opció” tűnik – nem béke, hanem egy ideiglenes tűzszüneti megállapodás, demarkációs vonallal és az új fegyveres konfliktus állandó veszélyével. Ez nagyon rossz lenne. Mindenki számára.

Így látja tehát a világot Borisz Akunyin – és érdemes megfontolni a szavait.

Szele Tamás