Azzal valószínűleg senkinek sem mondok újdonságot, hogy már nagyon régóta nem volt ennyire puskaporos a levegő a Föld bolygón, mint mostanság. Komoly háborúk zajlanak jelen pillanatban is, még néhány további hasonlóan veszélyes konfliktus kitörésétől lehet tartani bármelyik pillanatban, a technikai fejlődés teljesen megváltoztatta a harcokról alkotott korábbi elképzeléseket, tehát itt az ideje felülvizsgálni a hadijog egyes tételeit is.

(Képünk illusztráció)

Ezzel foglalkozik a Carnegie Alapítvány oldalán Aurel Sari, az Exeteri Egyetem nemzetközi jogi karának professzora és érdemes elgondolkodni az érvein – sok minden múlhat már a közeljövőben is azon, hogy egyes cselekményeket minek tekint a jog.

Az elmúlt évszázad technológiai fejlődése lehetővé tette a modern fegyveres erők számára, hogy soha nem látott méreteben és sebességgel fejtsék ki erőiket. Ezzel párhuzamosan az információs forradalom drámaian megnövelte az átlagpolgárok azon képességét, hogy az információk előállítása, továbbítása és fogyasztása révén aktívan részt vegyenek a háborúban. A háború közvetítése így a háború megvívásának egyik aspektusává vált.

Ezek a fejlemények megkérdőjelezik, hogy a hadviselés klasszikus elméletei még mindig megfelelőek-e a háború mai formáinak megértéséhez. Egyes kommentátorok szerint az információs forradalom radikálisan átalakította a háború természetét, mivel eltörölte a nézők, áldozatok és résztvevők közötti különbségeket, és ezzel a háború új hierarchiáját hozta létre, amelyben ma már mindenki érintett. Ha ez így van, akkor ennek mélyreható következményei vannak, nem utolsósorban jogi szempontból.

A fegyveres konfliktusok modern jogi szabályozása a megkülönböztetés elvére épül – arra az elképzelésre, hogy a korlátlan hadviselés elkerülése érdekében a törvényes célpontokat meg kell különböztetni a polgári személyektől és objektumoktól. Ha az információs forradalom a civileket valóban a hadviselés résztvevőivé tette, akkor ez azt jelenti, hogy támadhatóvá, célponttá válhatnak. Ha ez nagyszámú civilt vagy akár a polgári lakosság egészét érinti, az veszélyeztetheti a megkülönböztetés elvét, amely a fegyveres konfliktusok jogi szabályozása nagy részének alappillére. Ez viszont megnyitná az utat a korlátlan, tehát totális hadviselés előtt.

Tagadhatatlan, hogy az információs forradalom jelentős mértékben befolyásolja a megkülönböztetés elvét. Ennek ellenére az az elképzelés, hogy a katona és a civil, a résztvevő és a szemlélődő, a háború és a béke hagyományos kettőssége összekeveredett, túlzásba viszi a tételt. Ez az írás amellett érvel, hogy – legalábbis egyelőre – a legfontosabb jogi problémák máshol vannak.

A háború modern értelmezése

A klasszikus háborús doktrínák bizonyos mértékig alkalmazkodhatnak a hadviselés újabb fejleményeihez. Carl von Clausewitz porosz tábornok és katonai teoretikus például ragaszkodott ahhoz, hogy a háború lényege a harc, ugyanakkor azt is felismerte, hogy a háború intenzitása a tényleges gyakorlatban nagymértékben változhat, egészen addig a pontig, ahol a hadviselés már tényleges harcok nélküli, puszta erőszakkal való fenyegetésből áll. A háborúról alkotott felfogása nemcsak a háború és a nem-háború általános szintű megkülönböztetésében segít, hanem a háborúban való részvétel különböző formáit is elkülöníti aszerint, hogy azok tartalmaznak-e harcban való részvételt. A részvétel egyes formái a kívülállót aktív résztvevővé változtathatják, míg mások nem. Ez tükröződik a fegyveres konfliktusok jogi szabályozásában.

A civilek általános védelmet élveznek a katonai műveletek veszélyeivel szemben, de elveszítik ezt a védelmet, és támadhatóvá válnak, amennyiben közvetlenül részt vesznek a harci cselekményekben. Az okostelefon használata az ellenséges erők elleni támadás irányítására kétségtelenül a harci cselekményekben való közvetlen részvételnek minősül, de ugyanezen telefon használata az ellenséges erők elleni szónoklatra a közösségi médiában vagy a háborús erőfeszítésekhez való adományok gyűjtésére: nem. A jog szemében nem minden digitális részvétel egyenlő.

A mindennapi gyakorlatban a legtöbb kormány és az emberek többsége is képes különbséget tenni a háború és a nem-háború (mely nem azonos a békével), valamint a harcban való részvétel és a háború támogatásának egyéb formái között. Például 2022 óta több alkalommal is orosz rakéták és drónok hatoltak be az Ukrajnával határos országok területére, de ezeket mégsem kezelték az Észak-atlanti Szerződés Szervezete (NATO) elleni orosz háborús cselekményként. Hasonlóképpen, nagyon is valós különbség van aközött, hogy valaki felkap egy Molotov-koktélt, és egy előrenyomuló harckocsira dobja, szemben azzal, hogy ugyanerről az eseményről videót tesz közzé a közösségi médiában. A digitális forradalom nem vezetett az összes létező kategória és megkülönböztetés összeomlásához. A szélsőségek még mindig elkülönülnek, és gyakran különösebb gond nélkül megkülönböztethetők egymástól. A probléma inkább a sok szürke zónába tartozó esettel van, amelyek a két szélsőség közé esik. Például az Ukrajnának az Oroszországgal vívott háborúban nyújtott nyugati támogatás felveti azt a kérdést, hogy a nyugati nemzetek vajon kobelligensnek (hadviselő félnek) minősülnek-e? Hasonlóképpen, ha egy civil mobiltelefont használ arra, hogy használható hírszerzési információkat továbbítson, felmerül a kérdés, hogy ez megfelel-e a harcokban való közvetlen részvétel fogalmának?

Ha ezeket a kérdéseket tágabb perspektívából vizsgáljuk, fontos szem előtt tartani a jog normatív funkcióját is. Néha azt állítják, hogy a meglévő szabályok nem felelnek meg a kortárs hadviselés körülményeinek. A jogszabályok alkalmassága azonban nem egyszerűen annak a kérdése, hogy a szabályok pontosan tükrözik-e a modern háború realitásait, hanem hogy a jogszabályok alkalmasak-e a modern konfliktusok szabályozásának céljára. A jog nem leíró, hanem normatív jellegű tudomány, amely egy bizonyos jövő képét vetíti előre, és megköveteli, hogy a magatartások megfeleljenek ennek a képnek. A lényeg az, hogy ha a technológiai fejlődés a háborúban való szélesebb körű polgári részvételhez vezetett, ami felborítja a meglévő jogi kategóriákat és küszöböket, akkor nem szabad azt feltételezni, hogy a jog nem áll a helyzet magaslatán és változtatásra szorul. Ehelyett inkább azt a kérdést kell feltenni, hogy ezek a kategóriák és küszöbértékek értékes célokat szolgálnak-e, és ha igen, hogyan lehetne megerősíteni őket a szabályok betartásának biztosítása érdekében. Más szóval, nem szabad automatikusan azt feltételezni, hogy a jognak a valósághoz kell igazodnia, hanem fel kell tenni a kérdést, hogy nem kellene-e a valóságnak a joghoz igazodnia.

Elavult a törvény?

Még ha a hagyományos kettősség nem is omlott össze teljesen, a háború aktív résztvevője és a passzív szemlélődő közötti különbségtétel egyre nehezebbé vált. Ez jelentős jogi problémákat vet fel. Az e területen alkalmazandó szabályok és jogi fogalmak többsége a digitális korszak előtti időkben született. Gyakran nem egyértelmű, hogy ezek hogyan alkalmazhatók a digitális korszakban. Az ukrán katonai hírszerző szolgálatok által 2023-ban Oroszország ellen végrehajtott kibernetikai művelet jól illusztrálja ezt.

A 2023 decemberében közzétett jelentések szerint az ukrán hírszerző szolgálatok hozzáférést szereztek az orosz adóhatóságok több központi szerveréhez, megfertőzték azokat rosszindulatú szoftverrel, és sikerült megsemmisíteni a rajtuk és több száz regionális szerveren tárolt adatbázisokat. Ennek eredményeként az orosz adóhatóságok állítólag megbénultak. Mivel a kiberművelet az Oroszország és Ukrajna között folyamatban lévő nemzetközi fegyveres konfliktus keretei között zajlott, és egyértelmű, mi több, elismert kapcsolatban állt ezzel a konfliktussal, a fegyveres konfliktus joga alkalmazandó. Ebből a szempontból a fő kérdés az, hogy az ukrán művelet megfelelt-e a megkülönböztetés elvének, azaz a polgári objektumok és személyek kíméletére vonatkozó kötelezettségnek, és a katonai műveletek csak katonai célok ellen irányulnak-e. Az elv alkalmazása két fő kérdésen múlik.

Az első kérdés az, hogy az adatok „objektumnak” minősülnek-e a fegyveres konfliktusok jogának célpontokra vonatkozó szabályai szempontjából. Ez azért fontos, mert a megkülönböztetés elve csak a polgári objektumokat védi: ha az adatok nem minősülnek objektumnak, a megkülönböztetés elve nem akadályozza meg a potenciálisan hatalmas mennyiségű adat megsemmisítését, beleértve az orosz adóhatóságok birtokában lévő típusú adatokat is. A kérdést a szakirodalomban sokan vitatják, és az állami gyakorlatban sem született rá végleges válasz.

Feltételezve, hogy az adatok megfelelnek a „polgári célpont” fogalmának, a második kérdés az, hogy az adatok megsemmisítése a fegyveres konfliktusok jogi szabályozása értelmében „támadásnak” minősül-e, és így vonatkoznak-e erre az esetre a támadások végrehajtása során betartandó különböző szabályok. A támadás fogalma az ellenféllel szembeni erőszakos cselekményre utal, akár offenzíva, akár defenzíva céljából. Nem egyértelműen nyilvánvaló, hogy egy számítógépes rendszer rendes működése során használt adatok törlése – olyan módon, amely nem okoz fizikai kárt magában a rendszerben, vagy nem eredményez pusztító hatást – miért minősülne erőszakos cselekménynek. Az adatok anyagi kár okozása nélküli törlése erőszakos cselekménynek minősülhet, ha a fogalmat kiterjesztjük azokra a cselekményekre, amelyek nem okoznak fizikai kárt, de mégis megakadályozzák a számítógép működését, például azáltal, hogy az operációs rendszerét olyan módon rongálják meg, hogy az működésképtelenné válik. Nem egyértelmű azonban, hogy az állami gyakorlat támogatja-e az erőszak fogalmának ilyen értelmezését, és egyáltalán, az sem, hogy az adatok puszta törlése anélkül, hogy a számítógép operációs rendszerét veszélyeztetné, megfelel-e a követelménynek.

Jogi narratívák és információs előnyök

A hadviselés digitális átalakulása technikai kérdések hosszú sorát veti fel azzal kapcsolatban, hogy a meglévő háborús szabályok hogyan alkalmazandók a harctéren és azon túl zajló újszerű fejleményekre. Ezen túlmenően az információs forradalom megnyitotta a kapukat a jog és a jogi érvek alkalmazása előtt az információs környezet megtámadása szempontjából.

A modern információs és kommunikációs technológiák megkönnyítik a jogi állítások és érvek sokféle formában történő előterjesztését, például egyszerű közösségi médiabejegyzésekben és kiterjedt és igen kifinomult blogokban egyaránt. Ahogy más területeken is, az a könnyedség, amellyel az ilyen jogi információk előállíthatók, továbbíthatók és fogyaszthatók, nagyobb részvételt eredményezett ezekben a tevékenységekben. Ennek köszönhetően a legkülönbözőbb hátterű, különböző státuszú és szakértelemmel rendelkező aktorok – köztük köztisztviselők, magánszemélyek, elismert szakértők, laikusok és szélhámosok – széles köre juthatott szóhoz és hallathatta hangját.

E fejlemények hatása jelentős. A jogi információk előállításának, hozzáférhetőségének és áramlásának nagyobb változatossága, gyorsasága, mennyisége és sokfélesége megnehezítette a hagyományos aktorok, köztük a kormányok számára, hogy hatékony jogi narratívákat – itt az események jogi szemszögből történő bemutatását értjük ez alatt – alkalmazzanak. Egyszerűen fogalmazva, a hagyományos szereplők nehezen tudják meggyőző módon elmondani jogi témáikat. A kormányzati narratívák más történetek áradatával versenyeznek, amelyeket olyan sebességgel állítanak elő és terjesztenek, amelynek befogadására a hagyományos bürokráciát nem tervezték, és amelyek mennyisége nehezen érthető. Bár a szakértői és nem szakértői kommentárok mennyisége egyaránt megnőtt, a rendelkezésre álló elemzések nagy részének feldolgozhatatlansága mégis kiegyenlíti a játékteret. A szakértői elemzések puszta száma és az a tény, hogy gyakran nagyon különböző irányokba mutatnak, kikezdi tekintélyüket. Valójában nemcsak a szakértői elemzések kerültek a közösségi médiában folyó versengés és a tribalizáció célkeresztjébe, hanem az objektív tudományos elemzés, a jogi aktivizmus és a pártos elkötelezettség közötti határvonalak is erodálódnak. Ilyen környezetben a jogi félretájékoztatás – akár tudatlanságból, akár szándékosságból fakad – könnyen terjed, és a jogi narratívákat gyakran használják információs előnyök megszerzése érdekében.

A közösségi médiaplatformokon megjelenő jogi kommentárokat az jellemzi, hogy elhamarkodottan igyekeznek végleges következtetésekre jutni, amelyekből jellemzően hiányzik az árnyalt megközelítés, valamint a megfelelő ténybeli és jogi megalapozottság. Úgy tűnik, a vita nagy részét a jogi normákra való hivatkozással történő „pontszerzés” vágya mozgatja, különösen az egyik oldal legitimálása és a másik delegitimálása érdekében ahelyett, hogy megpróbálnának megküzdeni a ténybeli bizonytalansággal járó körülmények között felmerülő, gyakran összetett jogi kérdésekkel. Ennek eredményeképpen a jogot nemcsak a szabályok be nem tartása és az olyan értelmezések fenyegetik, amelyek megpróbálnak kibúvókat keresni egyes korlátozások alól, hanem a túlságosan korlátozó értelmezések is, amelyek kevéssé hasonlítanak a szabályok általános felfogásához és a gyakorlati helyzethez. A jog felhasználása az információs hadviselés eszközeként rendkívül káros lehet a jogállamiságra nézve.

Következtetések

A technológiai újítások hatalmas lehetőségekkel bírnak a háború kialakult mintáinak megzavarásában. Ez természetesen nem új fejlemény: a hadviselés nem statikus dolog. Az viszont újdonság, hogy a hagyományos haderő megnövekedett hatósugara, tempója, pusztító ereje és rendelkezésre állása most a háborútól eltérő intézkedések – többek között a digitális és információs szférában – mindenütt jelenvalóságával, sebességével, nagyságrendjével és hatásával párosul. Ez többek között lehetővé tette a harci cselekményekben való szélesebb körű részvételt. Az a gondolat azonban, hogy ezek a fejlemények teljesen eltörölték a háború aktív résztvevői és passzív szemlélői közötti választóvonalat, túl messzire megy. A határvonal minden bizonnyal elmosódott vagy porózusabbá vált, de legalábbis jelenleg még mindig van értelme különbséget tenni a háborúban való részvétel azon formái között, amelyek az ellenségeskedésekben való közvetlen részvételt jelentik, és a részvétel más, a harcokhoz nem annyira szorosan kapcsolódó formái között. Ezt a határvonalat valóban érdemes megőrizni, hogy megakadályozzuk a korlátlan hadviselés irányába való elmozdulást.

Túl messzire mennek azok az átfogó állítások is, amelyek szerint a háború szabályozási keretei nincsenek összhangban a jelenlegi stratégiai realitásokkal. Az ilyen állítások figyelmen kívül hagyják azt a tényt, hogy a jog meglehetősen jól felkészült a technológiai változások és a hadviselés átalakulása által okozott zavaró hatások kezelésére. Azt is kockáztatják, hogy elterelik a figyelmet más, sürgetőbb kihívásokról, különösen arról, hogy nincs egyetértés abban, miszerint az egyre inkább digitalizált harctéren hogyan alkalmazandók a digitális korszak előtti szabályok, valamint arról, hogy a modern információs és kommunikációs technológia hogyan táplálja a konkuráló jogi narratívák versenyét, amely a jogot és a jogi érveket a hadviselés kiterjesztésévé teszi.

Egyelőre a fentiek alapján az elmondható, hogy addig jó, míg nem lesz szükségünk a hadijog alkalmazására. Hogyan is mondta Szun-ce, minden hadvezérek atyja?

„Száz harcot vívni és százszor győzni nem a legjobb a jók között. Nem is harcolni, mégis alávetni az ellenséges sereget: ez a legjobb a jók között.”

Csak ehhez rátermett ember is kéne ám, nem mindenféle autokrata politikacsináló, alkalmas vezetőkben meg mostanság épp hiány mutatkozik.

Szele Tamás