Mindig érdemes elolvasni a Riddle oldalán Andrej Percev heti hírösszefoglalóit. Percev ugyanis az az orosz ellenzéki újságíró, aki képes átlátni nem csak Moszkva és Szentpétervár világát, nem csak a Kreml és a Lubjanka falai mögé lát be, de ismeri a vidéket is – és hát Oroszország tényleg nem a két metropoliszból áll. Lássuk, most mit talált fontosnak?

(Képünk illusztráció)

Első sorban a dagesztáni pogromokat. Mint tudjuk, tizenkilenc ember halt meg vasárnap, június 23-án egy terrortámadásban a Dagesztáni Köztársaság legnagyobb városaiban, Mahacskalában és Derbentben. Az áldozatok többsége rendőr volt; egy ortodox papot és egy templomi biztonsági őrt is lemészároltak. A terroristák mindkét városban keresztény templomokat és zsinagógákat támadtak meg, Derbentben a templomot és a zsinagógát is felgyújtották. A támadókról kiderült, hogy helyi lakosok voltak, sőt, néhányan a köztársaság egyik regionális vezetőjének, Magomed Omarovnak a rokonai. Néhány hónappal ezelőtt, az október 7-i Hamász-támadás után Dagesztán hatalmas Izrael-ellenes tüntetések színhelyévé vált, és a randalírozók egy része még a mahacskalai repülőteret is megrohamozta és elfoglalta egy időre. Akkor, akárcsak most, a szövetségi központ nem reagált gyorsan és egyértelműen a zavargásokra.

Vlagyimir Putyin, aki kezdeti népszerűségét a 2000-es évek elején a terrorizmus elleni kemény fellépésre törekvő politikusként építette, személyesen nem kommentálta a tragédiát, sőt, még sajtótitkára, Dmitrij Peszkov útján sem adott ki semmilyen nyilatkozatot. Peszkov biztosította a közvéleményt, hogy az orosz államfő tájékozódott a helyzetről, és kapcsolatban áll a biztonsági blokkal és az egészségügyi minisztériummal. Putyin még a Biztonsági Tanács rendkívüli ülését sem hívta össze, és most már a terrortámadás is lekerült a kormánypárti média aktuális tájékoztatási napirendjéről.

A Kreml már kialakított egy bizonyos taktikát a válságeseményekre való reagálásra, legyen szó terrortámadásról, Jevgenyij Prigozsin lázadásáról vagy kommunális balesetről (fűtéskimaradások és hasonlók). Dmitrij Peszkov azt állítja, hogy Putyin „tisztában van” a helyzettel, „értesült az eseményekről”, „kapcsolatban áll a szükséges ügynökségekkel” és „azzal van elfoglalva, hogy utasításokat adjon ki”. Az elnök így nem kapcsolódik semmilyen negatív hírhez, és nem tesz felesleges ígéreteket, amelyekre a jövőben esetleg emlékeztetnék. Ha Putyinnak egy idő után van mit bemutatnia a polgároknak és az elitnek, mint Prigozsin megadása esetében, akkor a nyilvánosság elé lép. Ha nem, akkor az eseményt egy idő után elfelejtik – egyszerűen elsodorja az információáramlás.

A terrorizmus kérdése már régóta fájdalmas a Kreml és személyesen Putyin számára. Ahogy korábban már mondtuk, az orosz vezető éppen azzal szerzett politikai pontokat, hogy állítólag legyőzte a terrorizmust. Ha elismerjük, hogy ez a probléma még mindig létezik és nagyon komoly, akkor Putyin a terrorizmus feletti állítólagos győzelméért szerzett érdemei megkérdőjeleződnek. Két másik ok is van, amely megmagyarázza, hogy a Kreml nyilvánvalóan vonakodik bármilyen komoly vitát folytatni a terrortámadások veszélyéről. Az oroszoknak még nem mondták el, hogy mi az ukrajnai teljes körű invázió célja; az elnöki adminisztráció nem hozakodott elő más célokkal, mint a „demilitarizáció” és a „denácifikáció”. Ezért az emberek még mindig várják, hogy a hatóságok a háború befejezése mellett döntsenek, és készek támogatni ezt a döntést. Annak beismerése, hogy Oroszországnak és polgárainak van egy valódi ellensége, az ISIS, amely ténylegesen támad (ellentétben az ukránokkal, akik visszavágnak és védekeznek), elkerülhetetlenül arra fogja vezetni az oroszokat, hogy az államtól elsősorban a terroristáktól való védelmüket követeljék. Ennek fényében az ország vezetésének és magának Putyinnak az Ukrajna elleni érthetetlen háborúval való foglalkozása csak a közvélemény irritációjához és félreértéséhez fog vezetni. Végül, az iszlám köztársaságban a terroristák puszta jelenléte is megkérdőjelezheti az oroszországi népek békés egymás mellett élésének propagandanarratíváját, és ennek a narratívának nincs alternatívája a mainstream médiában. Ennek eredményeképpen az inga a másik irányba lendülhet, ami széles körben elterjedő Kaukázus-ellenes érzelmeket vált ki. Ettől a Kreml komolyan tart.

A Kreml és Putyin taktikája, miszerint a kaukázusi terrortámadásokat és erőszakos cselekményeket egy kalap alá veszik, eddig bevált, mert ezek az események időben elkülönülnek egymástól, és viszonylag kevés atrocitás történt. De a hatóságok figyelmének hiánya a probléma iránt, amelyet háttérbe szorít az Ukrajna elleni háborúra való egyre nagyobb összpontosítás, újabb terrortámadásokhoz vezethet. Ebben az esetben a polgárok fejében ezek egységes ívet fognak alkotni, és a hatóságok hallgatását egyre negatívabban fogják felfogni: a valós fenyegetés miatt az oroszok nagyon másképp fognak tekinteni Putyinra, aki állítólag legyőzte a terrorizmust.

Viszont Luhanszkban is zajlik az élet. Miass polgármestere, Jegor Kovalcsuk állt a Luhanszki Népköztársaság „kormányának” élére. Hivatalosan még nem erősítették meg pozíciójában, de az önjelölt köztársaság vezetője, Leonyid Pasecsnyik már bejelentette a közelgő kinevezést. A Luhanszki Népköztársaság hosszabb ideje ellenáll a „varégok” – a Kreml által kiválasztott, a régióhoz nem kötődő funkcionáriusok – „miniszterelnöki” kinevezésének, mint más elcsatolt régiók. A szomszédos Donyeckben és az orosz hadsereg által megszállt Zaporizzsjai és Herszon területeken a szövetségi központ már régóta „varégokat” ültetett kormányfői pozícióba. Luhanszkban ezt a posztot egészen a közelmúltig Szergej Kozlov helyi tisztviselő töltötte be, Leonyid Pasecsnyik pedig sajátos hatalmi rendszert épített ki a régióban, nagyrészt a szovjet kormányzati rendszert, vagy legalábbis az egyes kormányszervek elnevezését másolva. Például az LNK oroszbarát (majd formálisan orosz) kormányát sokáig Minisztertanácsnak hívták, a parlamentet pedig még mindig Népi Tanácsnak nevezik. A saját, honi miniszterelnökük volt az egyik jellegzetessége ennek a luhanszki autonómiának. A Kreml azonban egyértelműen arra törekszik, hogy az elcsatolt területek kormányzását egységesítse és minél hamarabb Oroszországba integrálja. Viszonylag nemrég az LNK elvesztette a Minisztertanácsot, és kapott egy „kormányt”, és most már egy importált, „varég” miniszterelnököt is.

Egy bekezdésben meg kell magyaráznom, mitől is „varégok” ezek a varégok. A varég tulajdonképpen vikinget jelent, messziről jött, idegen embert, aki azonban roppant erőszakos – tulajdonképpen ezek a többnyire svéd származású harcos-kereskedők alapították meg annak idején az orosz (és ukrán) államot, csak hát olyan nagyon nem lehetett kedvelni őket, hiszen igen kegyetlenek voltak. A „varég” kifejezést magyarra ebben az esetben inkább „ejtőernyősnek” fordítanám – így nevezték a rendszerváltás idejében a különböző vállalatokhoz kimenekített volt pártfunkcionáriusokat, akik rendszerint teljesen idegenül mozogtak az új munkakörükben, hiszen nem tudtak róla semmit.

Jellemző, hogy egy ilyen kabinet vezetője nem szövetségi tisztviselő, mint a DNK-ban (Donyecki Népköztársaság), ahol a „miniszterelnök” az építésügyi minisztérium lakásügyi osztályának korábbi vezetője, Jevgenyij Szolncev. Nem is egy prominens regionális kormányzó – mint az elcsatolt Zaporizzsjai terület esetében, ahol a „miniszterelnök” feladatait a cseljabinszki terület korábbi első helyettes vezetője, Irina Gekht látja el. Kovalcsuk korábban Cseljabinszk kormányzóhelyettese volt, de azóta polgármesterré fokozták le, és az általa egy éve vezetett város még csak nem is a régió első vagy második legnépesebb városa. Mindez arra utal, hogy az elcsatolt régiókban a kormányzati állások egyre kevésbé vonzóak nemcsak a szövetségi kormányzat, hanem a régiók bürokratái számára is. Ezek az emberek a békés területeken a stabil fizetést részesítik előnyben a háborús övezetben előforduló feltűnően magas bevétellel és homályos karrierlehetőségekkel szemben. Annak ellenére, hogy a Kreml megpróbálja az elcsatolt régiókat karrier-ugródeszkaként feltüntetni, nagyon kevés példa van arra, hogy a tisztviselők előléptetés céljából mentek oda.

Nagyon valószínű, hogy a szövetségi központ megteszi a következő lépést: miután megszabadult a helyi „miniszterelnököktől”, előbb-utóbb megszabadul a helyi regionális vezetőktől is. És a helyükre regionális és most már önkormányzati bürokraták kerülnek – és nem is a legmagasabb rangúak.

Hát, ilyen az élet manapság a Szent Oroszhonban – épp olyan, mint mindig is volt, az általános reménytelenséget csak egy-egy pogrom töri meg, aztán minden úgy megy tovább, ahogy ezer éve, legfeljebb csak reménykedhet az ember egy üdítő kis parasztfelkelésben vagy mongol invázióban. Oroszország és az orosz reménytelenség örök.

Szele Tamás