Kérem, ez a téma kínos. Nagyon kínos, legszívesebben nem is foglalkoznék vele, csakhogy, mint látom, a kedves sajtómunkások szokás szerint elmulasztják elemezni, illetve épp azzal nem foglalkoznak, mivel állunk szemben: viszont jó kedvvel és bőséggel hajigálják egymásra a lócitromot. Ne kerteljünk: a Babcsenko-ügyről van szó.

Valószínűleg még a saját munkatársaim és személyes barátaim sem fognak velem mind egyetérteni abban, amit gondolok: ugyanis az a véleményem, hogy ez nem Babcsenko-ügy, hanem sajtóügy. De előbb lássuk, mi történt?

Az történt, hogy nem halt meg senki, csak az ukrán titkosszolgálat lábon lőtte magát, és közvetve a világsajtó hiteles részét is. Idézzük az eseményeket a 444 összefoglalásában. (https://444.hu/2018/06/01/te-elhiszed-majd-ha-legkozelebb-megolnek-egy-ujsagirot)

„Az ukrán titkosszolgálat elmondása szerint két hónappal ezelőtt tudomást szereztek róla, hogy az orosz titkosszolgálat merényletet tervez a Kijevbe menekült, Putyin háborújával szemben kritikus Arkagyij Babcsenko ellen. Az újságíróval együtt úgy döntöttek, hogy megrendezik a halálát, majd egy nappal később – miután letartóztatták a merénylet egyik szervezőjét – ismertették, hogy mi történt valójában. Az ukrán ügyészség később azt közölte, hogy harminc orosz ellenzéki megölését akadályozták meg az álgyilkossággal. A Kreml mindent tagad.”

Nos, Babcsenkóról azért lehetett tudni, hogy nem barátja Putyinnak. És az utóbbi időben megsokasodtak az orosz titkosszolgálati akciók, kormánykritikus újságírók esnek ki emeleti ablakokon, exkémeket mérgeznek meg Salisburyben, elsőre ez a hír is teljesen hitelesnek tűnt. Annál inkább, hogy Babcsenko családja is megerősítette, sőt, az ukrán hivatalos szervek közölték először.

Aztán meg az egész világsajtó, a New York Timestól az MTI-ig.

Sőt, a jobboldali sajtó is. Magyarországon is. Persze, a saját felfogásukban, de hát ez a szakma így működik: ha adott egy tény, arról már lehet véleménye a kollégának, jó esetben más tények fényében, rossz esetben a hasára ütve, de a hír szent, a vélemény szabad.

Hát, ez a hír nem volt szent és el is szabadultak a vélemények, mikor másnap kiállt Babcsenko és közölte, ha nem is ezekkel a szavakkal, hogy „itt vagyok, ragyogok, mint a fekete szurok, élek, bocsika, fedett akció volt!”

Most az talán nem is a legfontosabb, hogy mennyi igaz a történetből. A csoda menjen bele az eset titkosszolgálati elemzésébe, azt is el lehet képzelni, hogy valóban orosz bérgyilkosokat fogtak ezzel a módszerrel, ugyanis vannak orosz bérgyilkosok, léteznek, az sincs kizárva, hogy ütni akartak egyet Moszkván, Ukrajnában nemsokára választások lesznek, ráadásul Oroszország mindenkinél inkább árasztja el őket fake news-szal, lehet épp, hogy vissza akartak adni pár pofont.

Munkahipotézisként – és csakis az egyszerűség kedvéért – tegyük fel, hogy Babcsenko minden szava őszinte, bár ettől még nem biztos, hogy igaz is. Hiszen attól, hogy megkeresi az embert egy titkosszolgálat, és barátságosan figyelmezteti, miszerint halál-listán van a vele ellentétes érdekeket képviselő szolgálatnál, ez nem kell feltétlenül igaz legyen: a főszereplőt is be lehet palizni. De erről a büdös életben nem fogunk semmi konkrét adatot megtudni, ezek tipikusan olyan akciók, amikhez nem hívnak sem tanút, sem közjegyzőt, hitelesíteni az elhangzottakat. Minden lehetséges és mindennek az ellenkezője is.

Maradjunk annyiban, hogy Babcsenko él, hála az Égnek, és saját állítása szerint be fog rúgni, szóval egészséges is.

De akkor lássuk, mi következett az esetből?

A fake news valódi gyárai, Keleten és Nyugaton egyaránt (minálunk a 888) első körben szűkszavúan közölték a hírt, másodikban, a feltámadás után viszont darázsrajként zúdultak az igazi sajtóra, mondván: hazudtak, manipuláltak, propagandisták, lelepleződtek, Soros, Soros, háromszor is Soros! Azt már nem emlegették, hogy ők is közreadták a történetet – fő, hogy lehessen hajigálni a trágyát. És ez még egy darabig el fog tartani, egy vesztese mindenképpen lesz: Babcsenko, aki a történtek után annyit fog veszíteni a hiteléből, hogy csoda lesz, ha majd kap munkát. Mármint, valódi sajtóban.

Általában véve is elmondható, hogy az eset legfőbb hozadéka, miszerint a valódi és hiteles sajtót meg lehet támadni miatta, meg lehet kérdőjelezni a szavahihetőségét, hiszen – mint azt az alt-right keselyűi kórusban vijjogják – nem ellenőrizte a hírt.

Ők sem, de az más tészta, ugye.

Hát köszönöm én ezt az egy kalapot, ami alá került most már minden médium (ez is lehetett az akció célja), de nem kérek belőle.

Először is a sajtóhírek kilencven százaléka bizalmi alapon kerül be a sajtótermékekbe. Harminc éve dolgozom a szakmában, pontosan tudom, melyik hírügynökség szavahihető, melyik nem. Ha az MTI ír valamit, azt témától függően ellenőrizni kell (a sportot nem annyira), ha a Reuters, azt nem. Ha ugyanis a hírügynökségek hazudnának, éhen vesznének: normális világban a hírügynökség nem állami dotációból él, hanem a piacon forgalmazott hírek árából, ha elkezd romlott áruval kereskedni, egy nap alatt vége. Tévedni mindenki képes, meg is esik – de a rendszeres ferdítés vagy hazugság minden ilyen céget képes volna lemosni a piacról. Egyszóval, ha a fél világ egymástól függetlenül arról számol be, hogy Kievben hátba lőttek egy kollégát, ráadásul mostanság sok ilyen eset fordult elő, akkor nincs ok abban kételkedni, hogy hátba lőtték.

Ha mondjuk azt írják, hogy bombatámadás érte Damaszkusz külvárosát, az is hihető. Nem utazik ki az ember Damaszkuszba utánanézni: nincs az a magyar sajtótermék, még a leggazdagabb sem, amely minden hírt ellenőrizne. Ez a tapasztalat alapján egyrészt felesleges, másrészt drága. Erre se pénz, se ember.

Ha másnap a halott kolléga élő sajtótájékoztatót tart, arról is beszámolnak, éspedig ugyanazok. Épp akkor lennének hírhamisítók, ha kitartanának az eredeti verzió mellett, és elhallgatnák: vagyis a második, feltámadásról szóló hír leadása bizonyítja, hogy szó sincs itt propagandáról. Azt nem mondom, hogy a vezető hírügynökségek szerkesztői és a bolonddá tett nemzetközi sajtószervezetek munkatársai nem mormoltak el vérmérséklet szerint egy-két káromkodást a fogaik között, de – a hír kiment. Mert igaz volt.

Honnan tudjuk, hogy igaz?

Tényleg, honnan is? Onnan, hogy hihető, és hiteles források számolnak be róla, saját érdekeikkel ellentétesen. Ha a független sajtó hazudna, elintézhette volna egy mondattal: „Nyilatkozzon bárki, amit akar, az én Babcsenkóm meghalt és kész”. De ez sehol sem fordult elő.

És honnan tudjuk, hogy Kiev egyáltalán létezik? Rajta van a térképen? És azt a térképet ki rajzolta? Minek? Kinek? Lehet, hogy nincs Kiev, nincs Ukrajna, Oroszország sincs, sőt, az egész világ is hazugság, csak én ülök itt A-tuin teknősbéka hátán és száguldok a Nagy Büdös Kozmikus Semmiben, sehonnan sehova.

Na, tetszik látni: ez volt az akció célja.

Hogy ezt gondolja az olvasó.

Mert ha bármi lehet hazugság, akár minden is, akkor bármi lehet igaz.

És ha bármi igaz lehet, nem a tények számítanak, hanem a hit: akkor már nem az a fontos, mi van, hanem az, hogy ki mondja. Ha rokonszenves az illető az olvasónak, akár hazudhat is.

Láttunk már – jóval ügyetlenebb – hasonló kísérleteket idehaza. Látunk is mindennap: kis, lenyomozhatatlan álhír-oldalak rombolják rémhírekkel a valódi sajtó hitelét, nekem az volt a kedvencem, mikor Orbán Viktorról mondták, hogy kórházba került, nagy kár, hogy kórházi tartózkodása idején épp beszédet mondott Fehérváron több ezer ember előtt. De el tetszettek hinni, meg tetszettek osztani, mert jól hangzott. És ha szólt az ember, hogy ez nem igaz, árulással vádolták a lelkes hívők – hiszen csak az nem hisz el ilyesmit, akit lefizetett a kormány.

Meg aki gondolkodni is szokott. Ugyanezt bárki másról is lehetne állítani, azért mondták Orbánról, hogy a független médiumok hitelét rontsák. Nem véletlen, hogy eleven ember nem képes megtalálni, ki szerkeszti ezeket a bolondgombákat.

És azt sem tudjuk, milyen a rangfokozata.

Tehát, kérem, kapjunk észbe. Mi történt?

Az ukrán titkosszolgálat – esetleg orosz befolyás alatt – kihasznált egy újságírót a lehető legaljasabb módon, éspedig nem azért, mert ez a konkrét ügy javukra vált volna, hanem azért, hogy a világsajtó függetlennek nevezett részének hitelét rombolják.

Nem az volt az akció elsődleges célja, hogy nekik higgyenek.

Hanem az, hogy senki ne higgyen senkinek, és a valóság helyét vegye át az igazságon túli, post-truth világ, amiben minden lehetséges, felfelé csordogál a patak, Baba Jaga kalibájából vígan csilingel a Radetzky-mars és a fák dalolászva legelnek.

Szóval, hogy sikerüljön mindenkiből végérvényesen hülyét csinálni, menetelő maflát, aki mindent elhisz.

Csak éppen a valóságot, azt nem.

Azt igen, hogy élőholtak tangóznak a kijevi utcákon.

De hát az igaz is, nem?

A történetnek két áldozata van: Babcsenko és a sajtó.

Mindkettőért kár.

Szele Tamás