Nem szoktam kommentekre válaszolni, ugyanis értelmetlennek tartom, legalábbis bizonyos olvasottsági szint fölött, hiszen az ember nem magyarázhatja el a dolgokat sok ezer olvasónak egyenként, á la carte, mindenkinek a saját szája íze szerint, különben is a kommentek kilencven százaléka vagy fizetett vagy önkéntes kötekedés, nem volna értelme - most mégis kivételt teszek.

Kivételt teszek, ugyanis egy hölgy rosszmájú megjegyzése – amely egyáltalán nem tartozott a leggonoszabbak közé! - kicsit rávilágít ennek a sajtószakmának a lényegére. És hát hétvége van, világrengető hírek vagy már nincsenek, vagy még, ráérünk kicsit gondolkodni, merengeni. Írhatnék még az észak-koreai nemzeti ünnepről, a washingtoni gyanúsításhullámról, a Szkripal-ügy fejleményeiről, de nem fogok, most ezzel foglalkozom – akit a hírek érdekelnének, köszönje meg a hölgynek (azért nyugalom: a világpolitikában semmi komoly fejlemény, a magyar belpolitikában meg még annyi sincs, különben nem ezzel a szamársággal törődnék).

Annyit még előrebocsátanék, hogy komment-ügyekben kifejezetten James Bondhoz méltó kiképzésem van, köszönhetően az „elmúlt nyolc évnek”. Heti több alkalommal tartozik a praxisomhoz az életveszélyes fenyegetés, ha billentyűzettel tudnának ölni – pedig lehet, csak ahhoz írni is tudni kell – velem lenne tele az összes budapesti temető. Az anyázás sem szokott felidegesíteni, az pedig, ha különböző kisebbségekbe sorolnak be annyival szokott járni, hogy eltávolítom az illetőt a közelemből, de a lap közeléből is, ugyanis ilyen olvasóra semmi szükség. Hogy az olvasóval nem lehet így bánni, ő zsidózhat, cigányozhat, melegezhet kedvére, mert ő az olvasó? Nem igaz, kérem. Ugyanis nem fizet egy fillért sem a lapért, ha fizetne, lehetne szava ahhoz, mit kap a pénzéért, így viszont az ingyenkonyhán nem fogadunk el reklamációkat, főleg, ha azok a történelem legaljasabb bugyraiból jönnek.

A vizes VB idején két hétig tartott a világméretű ostromom, ugyanis egy írásomban összeszedtem volt a sikkasztásgyanús, illetve veszélyesnek tűnő beruházásokat, még a megnyitó előtt, és hát eléggé negatív lett a rovancs: máig fenntartom, hogy a sportlétesítmények építése során legalább százmilliárd forintot summantottak el és csak Isten különös kegyelmének meg a szerencsés véletlennek köszönhető, hogy baleset nem történt. Én sem drukkoltam egy balesetnek, szerencsére nem is volt, de két hétig folyamatosan írt nekem a világ minden búslelkű magyar hazafia, Vermonttól Kutyabürgözdig mindenhonnan, és kifejtette, milyen sorsot szán nekem és a hozzám hasonló nemzetárulóknak.

Egy másik esetben, egy másik lapnál pedig az oroszországi foci-vb alkalmából kiirtott kóbor kutyákat gyászoltam volt meg: igaz, ami igaz, sok millió ebet öltek meg azokban a városokban, ahol mérkőzések voltak. Ezt olvasták a rendszergazda szerint olyan pár százezren (valamiért nagyon elterjedt), sajnos ebben a pár százezerben benne volt az összes magyarul beszélő Putyin-rajongó is, a reakciók pontosan az elvárhatóak voltak: életveszélyes fenyegetések tömege, felásták még azt is, születésem előtt miféle bűnöket követtem el, és az volt a minimum, hogy én gyilkolok kutyákat.

Ehhez képest valóban kismiska az a komment, amire most válaszolok, főleg, hogy a korábban említettekre nem válaszoltam: csak őrült kezdene hadakozni egyedül százezer fanatikussal.

Hogy térjünk a lényegre, a minap írtam én egy anyagot a Szkripal-ügyről. (http://huppa.hu/szele-tamas-a-kreml-ugynokei/) Az anyag elemző, összegző jellegű, tekintetbe veszi a legfrissebb fejleményeket is, olvasták pár ezren, nagyobb, átütő sikerre nem is számítottam, elvégre nincs benne se migráns, se pelenka, se happy end, világpolitikai szempontból lényeges, de a tej és kenyér árát még nem befolyásolja. Ilyen írás is kell, követni kell az eseményeket. No, erre írta egy előttem ismeretlen hölgy némi gúnnyal:

„A Szele Tamás biztos jobban tudja...”

Első meglepetésemben azt válaszoltam neki, ami igaz is, hogy:

„Hölgyem. Ha csak az írhatna külpolitikai anyagot, aki biztosat tud az eseményekről, akkor erről csak maguk a merénylők írhatnának, a washingtoni ellenállás-botrányról meg senki. Egyáltalában: nem volnának hírek, csak már régen eldőlt, biztos dolgokról, mondjuk a pun háborúról. Ami bizonnyal nagyon érdekelné magát.”

És hát tényleg. Hogyhogy jobban tudom? Hogy merem?

Talán úgy, hogy ez a munkám. Rendben, mondhatná a hölgy, de hogy merek leírni következtetéseket, spekulációkat, hiszen biztosat valóban csak a GRU munkatársai tudnak, netán én is az vagyok? Nem, nem vagyok az, engem inkább a Moszad ügynökének nevezgettek más, hasonlóan felkészült kommentelők korábban, meg angol ügynöknek, amerikai ügynöknek. Életem egy korábbi, nehéz időszakában tényleg voltam ügynök: hirdetési ügynök, ugyanis hirdetések eladásából próbáltam élni, de azért ez még nem hálózati tevékenység. Azonban hogy merek következtetni, sőt, azután még le is írni?

Úgy, édes hölgy, ahogy bármelyik nyomozótiszt. Az ő munkájuk még sokkal mélyebb hatást is tesz ügyfeleik életére, mint az újságíróé, mert ők le is csukatnak embereket, többnyire bűnözőket. Ha csak annak alapján működne a rendőrség, amit teljesen biztosan, az első pillanattól kezdve látunk, és nem használná a logikát, a spekulációt, Hammurabbi óta nem csuktak volna le egyetlen csibészt sem.

Ugye, én úgy dolgozom, ahogy a nyomozó vagy – ezt a hasonlatot jobban szeretem – a Kelet-kutató. Adott egy esemény, egy hír, erről összeszedek minél több információt, ha lehet, több nyelven, minél változatosabb forrásokból, szem előtt tartva, mi mennyire hihető, élet- és valószerű, mennyire vág össze egyéb ismereteinkkel, az emberi természettel, időrendbe sorolom a dolgokat, megkérdezem a szakértőket, ha van érdekelt, azzal beszélek (esetünkben nincs, illetve elérhetetlen), aztán megírom. A Kelet-kutató munkájának a vége is egy publikáció szokott lenni.

Mármost, jön maga, és azt mondja: „mert ő jobban tudja, hogy meri jobban tudni?” Elemzés és rengeteg munka árán. Hogy ezeket a dolgokat nem láttam a saját szememmel? Egyrészt, ha láttam volna, már nem élnék, ha élnék, még mindig magácska döntené el, hisz-e nekem. Másrészt: ön sem látta a saját két szemével a Hold túloldalát, mégis tudja, hogy létezik.

Harmadrészt, ha annak idején merő spekulációk és következtetések nyomán nem indul útnak James Cook kapitány – ne feledjük, senki sem látta akkor még angol földön, mi van a Csendes-óceán vizein! - akkor nem fedezi fel 1770-ben Új-Dél-Wales-t, ahol FB-adatlapja szerint ön most lakik, így az ön becses személye kénytelen volna Budapesten lakjon, a Külső-Lótüdő utca 41/B alatt, magasföldszint. Tehát bizony Cook is spekulált, ő sem tudhatta, mit talál.

Spekulált Bernstein és Woodward is, amikor elkezdtek nyomozni a Watergate épületben zajló lehallgatások ügyében, buktattak is vele elnököt, aki ritka nagy gazember volt: de spekulált az ősember is, aki elkezdett két kovakövet egymáshoz csapdosni. Nem tudhatta, hogy tűz lesz belőle: hiszen addig még sosem látta.

Hölgyem, az emberiség története a gondolkodás, logika, spekuláció, következtetés története, ha pusztán a kézzelfogható, és általunk személyesen is tapasztalt tényekre szorítkoztunk volna az ön álláspontja alapján, úgy most boldog, ám kissé rövid életet élnénk, mindenféle afrikai gyümölcsfákon mászkálva.

De miért foglalkozom egyáltalán ezzel a szánalmas kis félmondattal ennyit?

Azért, mert voltaképpen ez a sajtószakma. Távoli vagy közeli események nyomába eredünk, megpróbálunk tisztán látni, rájönni, voltaképpen mi történt, és ezt minél több embernek elmondani. Ahogy Kipling testvér mondta:

„Hat becsületes szolgám van, mindenre, amit tudok, ők tanítottak meg. A nevük: Mit és Miért és Mikor és Hogyan és Hol és Ki.”

Ha ez a hat szolga nem állna mellettünk, ha nem spekulálnánk, bárki mondhatna bármilyen hazugságot bárkinek, akárhány embernek, és mindenki köteles volna elhinni, amit hazudnak neki. Ha másért nem: udvariasságból. Ha nem próbálnánk az események mélyére látni, oksági összefüggést keresni közöttük, az életünk kiszámíthatatlan véletlenek sorozata lenne, bár, mint említettem volt, amúgy is a fák tetején zajlana.

Nem, tulajdonképpen nem volt bántó a komment: és annyira rosszindulatú sem, amilyennek szánták. Buta volt és kicsinyes, átgondolatlan: valamint jellemző. Hiszen, főleg ebben az ügyben, nyilvános forrásokból kell dolgozzon az ember – mi tiltaná bárkinek, hogy elolvassa azt a mintegy száz különböző tudósítást, amit én is, és amiből levontam a magam következtetését? Semmi: még az angol nyelvtudás hiánya sem, a megszólaló hölgy bizonnyal fölényes pontossággal beszéli a nyelvet, legalábbis lakhelyéből erre következtetnék.

Tehát: miért nem olvas el mindenki mindent?

Mert nem akar és mert nincs rá ideje, sőt, talán kedve sem.

Nekünk az a dolgunk, hogy elolvassuk (már, aki – én el szoktam), aztán aki elfogadja ezt a sajtó munkásaitól, az elfogadja, aki nem, az meg így járt. Olvasson magától pontosabbat, hitelesebbet, írja is meg, szabad a pálya.

A fene ezt a Churchillt.

Jobban tudta.

Hát hogy merte? Hogy volt hozzá képe?

És ha nem tudja jobban, nem lett volna háború?

Dehogynem: csak akkor Britannia elveszti azt két hónap alatt.

Hasznos dolog jobban tudni a dolgokat, kérem.

Maradtam tisztelettel:

Szele Tamás