Igen, ki tetszettek találni: kínaiul van. Azt jelenti: „Bíráljuk Lin Piao marsallt és Kung Fu-ce (Kung-ce) mestert!” Ezt a jelszót a kulturális forradalom vége felé adták ki, tulajdonképpen semmi köze nem volt az ókori filozófushoz, sőt, a marsallhoz is csak indirekt: ugyanis Lin Piao az őt bíráló kampány idején már halott volt, elég tisztázatlan körülmények között hunyt el.

De mi közünk van nekünk ehhez a történelmi afférhoz, aminek még a célja is homályos mára (bár annyira nem: Mao Ce-tung és Csiang Csing a nekik nem tetsző káderek elmozdítására használták fel, rendszerint átnevelő táborba mozdították őket)? Csak annyi, hogy most nálunk is egy rapid kulturális forradalom zajlik, és a magyar verzió is felhasznál minden eszközt céljai érdekében. Sőt: amint látom, a magyar kulturális forradalomnak is az a célja, hogy a kellemetlen kádereket el lehessen mozdítani, ha nem is küldik őket átnevelő táborba.

A mi mostani Kung-cénket Nagy Imrének hívják.

Míg Mao Ce-tung a hagyományos kínai történelemfelfogásból akarta kiirtani a konfuciánus szemléletet, hogy a sajátjával helyettesítse, és ezért kellett Kung mestert bírálni, Kövér László szintén a magyar történelmet akarja átalakítani hűséges csapatával: ő egyenesen a múltat akarja végképp eltörölni. Mint nyilatkozta:

„Végre rehabilitálni kell múltunkat, és újra kell fogalmaznunk az elmúlt több mint ezer esztendőt, különösen a 20. századi történelmet, annak érdekében, hogy helyesen lássuk a ma kihívásait is.”

Tehát akkor mától minden másképpen volt, aminek a kézzelfogható valóságban is tükröződnie kell – ezért távolították tehát el Nagy Imre szobrát a Vértanúk teréről, ezért kell a helyére állítani a korábban ott álló „vörösterror áldozatainak emlékművét”. Ismereteink szerint különben a vörös terrornak jóval kevesebb áldozata volt, mint a későbbi fehérnek: de ne menjünk most ebbe bele, egyrészt az adathamisítások már jó ideje megkezdődtek, másrészt lássuk be: hiába hoznék akár minden egyes áldozatról halotti bizonyítványt mindkét terror esetében, úgysem zavarnának senkit a tények, nem az a fontos, valójában mi történt, az a fontos, amit itt és most gondolnak és mondanak az eseményekről. Ilyen szempontból Kövér újra gondolhatja akár az emberiség teljes történelmét is, mit neki az a bagatell elmúlt ezer év, grandiózusabb perspektívák is megnyílnak előtte: miért is ne fogalmazzunk át mindent, a Neander-völgytől kezdve?

Hanem nagy falat volna az. Még egy Nagy Imrével sem bír a magyar rendszer.

Tudni kell ugyanis, és ezt megfigyelések alapján szűrtem le, hogy ez egy nagyon rosszul szervezett rendszer, centralizáció ide vagy oda. Ahányszor megindul egy-egy ideológiai kampány, annyiszor láthatjuk, amint a kormánysajtó vezető szerzői megfelelési kényszertől indíttatva lógó nyelvvel, lihegve rohannak hűségesküt tenni, ami időnként nagyon nehéz, pár napig zengenek az oldalak tőlük, mindenki átesik minden ló túloldalára, aztán egy kis idő múlva megjelenik valami félig-meddig hivatalosnak tekinthető állásfoglalás, ami sokkal mérsékeltebb annál, amit ők összeharsonáztak – de nem esik bajuk, elnézik nekik.

Hogy is volt például Prőhle Gergely esete? Szakács Árpád nekitámadt a Magyar Idők hasábjain, és mivel Szakácsnak emiatt nem esett baja, nekitámadt a falka többi tagja is. Mellesleg Prőhle sem a Petőfi Irodalmi Múzeum igazgatójaként, sem előtte, sem utána nem volt kicsit sem ellenzéki – csak épp valamiért zavarta Szakácsot, hogy igazgató. Olyant is leírt róla, hogy Prőhle

„Konrád Györggyel és Nádas Péterrel árul egy gyékényen.”

No, de lett ennek következménye? Lett. Ugyanis a kormányzat először azt nyilatkozta, hogy semmi kifogásuk Prőhle tevékenysége ellen, ha Szakácsnak nem tetszik, az az ő baja, aztán már volt némi kifogásuk, végül pedig – elmozdították. A kulturális forradalmi kampány elérte célját, a nem kívánatos káder távozott.

Ez bizony a kínai módszer alkalmazása volt, akárki akármit is mondjon.

Akkor lássuk, hogy működik a kínai technika Nagy Imre esetében?

Először is, ne feledjük, Nagy Imre szobrát alig pár nappal a kormánymédia centralizációja után szállították el. Ez azért fontos, mert pont ettől a centralizációtól várhatta volna a rendszer az egységes ideológiai fellépést, amire – hát, izé – nem került sor. Torlódtak az anyagok és a személyes ambíciók, a seggnyalás versenyhelyzete megint felülírta a pártfegyelmet: egymást követték a vadnál vadabb címek.

„Óriási hibát követünk el, ha megbocsátunk Nagy Imrének!”

„Rövid kurzus Nagy Imréről”

„Nagy Imréről folytatólag”

Volt ezekben Nagy Imre minden, csak úriember nem. Ömlött rá a gyalázat. És megint nem az számít, hogy a valóságban ki volt és mit tett – hanem az, hogy azok, akik mondjuk tavaly október huszonharmadikán vezércikket írtak róla, mint mártírról, most éppen mit kennek rá.

Ha valamit, a vonalasságukat és a párthűségüket tényleg bizonyították a szerzők. De szükség volt erre, mondjuk például Stefka István vagy Huth Gergely esetében? Nem igazán. Egyszerűen túlteljesítették a tervet, nagy, önkéntes buzgalmukban.

Ez biztos?

Ez biztos. Ugyanis épp tegnap jelent meg a hirado.hu-n egy hivatalosnak tekinthető interjú, ami mintha a kormány állásfoglalását tükrözné. Különben az interjú eredetileg a Kossuth rádió Vasárnapi Újság címmel elhírhedt műsorában hangzott el, onnét került a Híradóba, majd tovább a Magyar Időkbe, szóval most már kanonizálva van, szent szövegnek számít, eretnekség benne kételkedni. Ebben Szerencsés Károly történész végre ismertet egy valamennyire koherens álláspontot Nagy Imrével kapcsolatban, és úgy tűnik, ez lesz a hivatalos koncepció is. (https://www.hirado.hu/belfold/belpolitika/cikk/2019/01/06/nagy-imre-az-1956-os-forradalom-hiveve-majd-martirjava-valt/)

Annyit érdemes kiemelni belőle, miszerint:

„Másnap megkezdődött a szabadságharc, amely odáig vezetett, hogy Nagy Imre Moszkvával és a birodalmi logikával szemben a magyar nemzeti törekvések mellé állt, és nem ellenforradalomnak, hanem nemzeti demokratikus megmozdulásnak nyilvánította a forradalmat, és magáévá tette a forradalom minden követelését – mutatott rá a történész.

Nagy Imre egész élete a kommunista mozgalomban telt, 1956-ban azonban eljutott oda, hogy létezik egy fontosabb érték is: a magyar nemzeti szabadság és függetlenség. Valóban nehéz elfogadni, hogy miként lehet egy kommunista a nemzeti érdekek szószólója, és hogy lehet a világtörténelem legszebb és talán az egyetlen igazi antikommunista forradalmának élén egy kommunista miniszterelnök. Csakhogy a forradalmat nem Nagy Imre robbantotta ki, hanem azok, akik végül kikényszerítették Nagytól ezt a döntést. Nagy Imre így vált ennek a gondolatnak a hívévé. Mártírrá pedig úgy, hogy a halálig vállalta, és nem adta fel.” (Hirado.hu)

Akkor most baj van, mert még egy hete is bosszúért lihegtek a propagandisták – jaj, vajon mi lesz velük?

Mi lenne? Attól, hogy a kormány jó pár napi munkával valahogy kidolgoztatott egy koncepciót, nekik még hajuk szála sem fog meggörbülni. Majd alkalmazkodnak a hivatalos állásponthoz, szerintem Stefka ezekben a percekben már írja új véleményét az ügyben, de a Huthé fog előbb megjelenni, mert neki magasabb a rangja.

Akkor vissza a tárgyhoz: mire volt jó ez az egész?

Részben szimbolikus politikáról van szó, aminek ritkán van gyakorlati haszna, Orbán Viktor jelképesen felrúgta múltját (hiszen mondhatni Nagy Imre koporsójára hágva lépett be a magyar közéletbe). Részben pedig, egyáltalán nem lenne meglepő, ha a Kövér-féle irányvonal erősödésének a jeleként újabb kulturális és tudományos (főleg történettudományi) intézetek élén zajlanának le személycserék.

Ugyanis, hölgyeim és uraim, mi most egy kulturális forradalom rapid lefolyását látjuk, fél év sem kellett rendszerünknek, hogy lemodellezze azt, amihez Kínának tíz év kellett. Igaz, átnevelő táborok és levágott kezű zongoraművészek nélkül.

Nagy Imre szobrának ügye első sorban gyalázat, mármint számunkra, kívülállók számára – a politika csinálóinak viszont inkább káderpolitikai eszköz, mint elvi alapvetés.

Pi Lin, pi Kung.

Bírálják Lin Piao marsallt és Kung-cét.

Most Nagy Imre Kung-ce.

Szele Tamás