Ma még nem érkeztek világrengető hírek az iráni harcokról: tegnap Teherán megpróbálta elaknásítani a Hormuzi-szorost, mely vakmerő kísérletének tizenhat aknarakó hajója látta kárát, a bombázások folytatódnak, Mojtaba Khamenei még mindig nem jelent meg a nyilvánosság előtt, ahogy az egy Rejtőzködő Imámhoz illik is, szóval nagy dolgok nem történtek, csak reménykedhetünk abban, hogy érik közben az iráni forradalom.

(Képünk illusztráció)

De vajon sikerrel járhat-e ez a kísérlet? Elsöpörheti a népharag a teheráni rezsimet? Ezzel a kérdéssel foglalkozik a Carnegie Alapítvány mai tanulmánya, melyet az alábbiakban fogok ismertetni, ugyanakkor előre jelezném, hogy az elemzés nem csak Iránra vonatkozik, hanem világszerte minden tömegmozgalomra, amely antidemokratikus kormányzatok ellen indul. Ugyanakkor az áttekintés távolról sem teljes, mert egyáltalán nem foglalkozik a nepáli eseményekkel, ezt majd megteszem én a végén, külön – és egyébként is megjegyzéseket kell majd fűzzek a gondolatmenethez, szokás szerint csillag alatt teszem majd ezt, a bekezdések végén.

Irán esélyei

Donald Trump elnök kormányának az iráni háború céljairól szóló nyilatkozatai igen változatosak azóta, hogy február 28-án először indított katonai csapásokat az ország ellen. A változó történeten belül azonban egyértelműen felmerült a rendszerváltás reménye. A beavatkozást bejelentő első rögzített videonyilatkozatában Trump arra szólította fel az irániakat, hogy amint az Egyesült Államok befejezi katonai akcióját, lázadjanak fel és buktassák meg a kormányt. Ezt egy nappal később megismételte, amikor azt mondta az iráni lakosságnak, hogy ragadják meg a pillanatot, és vegyék vissza az országukat.

Több szakértő is megpróbálta felmérni, hogy mekkora a valószínűsége egy újabb, az iráni kormány elleni polgári felkelés sikerének. Néhányan, mint Suzanne Maloney, pesszimista álláspontot képviselnek, azzal érvelve, hogy „az ellenzék megosztott, fegyvertelen és nem képes könnyen kommunikálni. Irán ballisztikus rakétái és atomprogramja megtizedelődhetett, de még mindig elég fegyvere van a tüntetők vagy puccsisták likvidálásához”. Mások optimistábbak, például Michael Stephens és John Kennedy, akik úgy vélik, hogy „megvan a lehetősége annak, hogy egy népfelkelés valóban sikerrel járjon”, ha az irániak „az utcára vonulnak, és szembeszállnak a zsarnoki rezsim maradványaival, amely hajlandó harcolni a hatalmon maradásért”.

Az iráni helyzet konkrét elemeire való összpontosítás, ahogyan azt ezek a különböző elemzések teszik, létfontosságú minden ilyen értékelés számára. De egy szélesebb körű összehasonlító elemzés is hasznos. Az elmúlt tíz évben számos helyen törtek ki nagyszabású kormányellenes tüntetések, amelyek célja az antidemokratikus rezsimek megdöntése volt, Algériától és Bangladestől Nicaraguáig és Burmáig. Milyen sikereket értek el, és a történtek fényében vajon mi történhet Iránban?

Ahol a tiltakozások kudarcba fulladtak

Az elmúlt tíz évben számos olyan eset történt, amikor a tömeges tiltakozásokkal szemben a tekintélyelvűség makacsul ellenállt. Ilyen volt Nicaragua 2018-ban, Fehéroroszország és Thaiföld 2020-ban, Burma 2021-ben, Grúzia, Mozambik és Venezuela 2024-ben, Tanzánia 2025-ben - és természetesen maga Irán 2022-ben és 2025 decemberében és 2026 januárjában is. Az esetek némelyikében egyértelmű ok váltotta ki a tiltakozásokat: elcsalt választások Fehéroroszországban, Mozambikban, Tanzániában és Venezuelában; egy szüneteltetett uniós csatlakozási pályázat, amelyet egy csalárd választás követett Grúziában; és egy puccs Burmában. Más országokban, például Iránban, Nicaraguában és Thaiföldön több kevésbé lényeges sérelem lobbantotta fel a polgárok haragját a nehézkes, elnyomó kormányzás miatt. Néhány esetben a tiltakozások hosszú ideig tartottak, mint például Grúziában, Thaiföldön és Burmában, ahol a tiltakozások több mint egy-két évig tartottak. Máshol, mint Fehéroroszországban, Nicaraguában és Tanzániában, néhány hét vagy hónap alatt teljesen elfojtották őket.

Az elnyomó intézkedések, amelyeket ezek a kormányok a tüntetőkkel szemben hoztak, nagyjából hasonlítottak egymásra, egy könyörtelen, tekintélyelvű forgatókönyvet követve, amely magában foglalta a célzott megfigyelést, amelyet egyre inkább a digitális technológiák, a tömeges letartóztatások, a fogva tartás vagy bebörtönzés és a pénzügyi megtorlás mellett a külföldi összeesküvésekről szóló, gyakran hisztérikusan túlhajtott narratívákat is.*

*Ej, de ismerős ez valahonnan... félig sem gondolom iróniának, hogy ezeknek az autokratáknak igenis kell legyen valamiféle egységes szabályzatuk, tankönyvük vagy ahhoz hasonlójuk, és aszerint cselekszenek.

A rendőrség és más biztonsági erők által elkövetett erőszak a legtöbb esetben a cselekmények fontos részét képezte, bár az erőszak szélsőségei igen eltérőek voltak. Iránban és Burmában rendkívül nagy mértékű erőszakot tapasztaltak, a meggyilkolt tüntetők száma mindkét esetben jóval meghaladta az 5000 főt, Iránban pedig akár a 30 000 főt is elérhette.* Mozambikban, Nicaraguában és Tanzániában több százan haltak meg, Venezuelában több tucatnyian. Fehéroroszországban, Grúziában és Thaiföldön a kormány erőszakkal válaszolt a tiltakozásokra – a biztonsági szolgálatok könnygázt, vízágyúkat, gumilövedékeket és veréseket alkalmazott a tüntetők ellen –, de nem tömeges gyilkosságokkal.

*Mostani ismereteink szerint lesz az a harmincezer ötven-hetvenezer is, ha nem több, ami óvatosságra inti az embert az adatbecslés terén.

A megmozdulások formái ezekben az esetekben mindenhol többé-kevésbé eltérőek voltak. Iránban és Thaiföldön a tiltakozások viszonylag spontán, vezetők nélküli tüntetések voltak, amelyek nagyon hirtelen törtek ki és burjánzottak el, kevés világos szervezeti jelleggel vagy struktúrával. A legtöbb más országban, bár a tiltakozások spontán módon törtek ki, a civil és politikai szervezetek különböző mértékben támogatták a mozgalmakat, némi struktúrát és vezetést biztosítva. A fiatalok valamennyi tiltakozásban élen jártak. Néhány helyen, például Fehéroroszországban és Burmában és főként Iránban a nők is jelentős szerepet játszottak.*

*Elég baj, hogy csak néhány helyen lehet kiemelni a nők szerepét, bár Burma egyik tanulsága pont az, hogy egy, a teljes és összefogott ellenzéket képviselő politikus esetében mindegy, hogy az illető milyen nemű, amennyiben a politikai koalíció egy vagy több tagja vállalhatatlanul kezd viselkedni, és neki választania kell az egységfront fenntartása vagy a hatalom elvesztése között, törvényszerűen rosszul fog dönteni, amint Aung Szan Szú Kjí is. Az eggyel korábbi burmai juntát megbuktató ellenzéki összefogásban ugyanis mindenkire szükség volt, a legszélsőbb baloldaliaktól kezdve a legradikálisabb, nacionalista jobboldalig, és mikor ez utóbbiak befolyására megindult a rohingyák lemészárlása, Aung Szan Szú Kjí nem mondott le és nem is zárta ki a szélsőjobbot a kormányzatból, hanem megpróbálta a kényszerű koalíciót megtartani kormányképesnek. Ezáltal nem csak szalonképtelenné vált a nemzetközi porondon, de nem is volt képes elhárítani az újabb katonai puccsot. Ugyanakkor ennek semmi köze nem volt ahhoz, hogy Aung Szan Szú Kjí milyen nemű. Csak azt szerettem volna illusztrálni, hogy a politikai vezetés szintjén a nemi hovatartozás a világon semmire sem predesztinál, sőt, mint az említett esetben is láthatjuk: még a demokratikus politikai múlt sem.

Ahol a tiltakozások némi sikerrel jártak

Legalább hét olyan eset is volt, amikor a tömeges tiltakozások nem demokratikus körülmények között kikényszerítettek némi változást: Örményország 2018-ban; Algéria, Bolívia és Szudán 2019-ben; Srí Lanka 2022-ben; Banglades 2024-ben; és Madagaszkár 2025-ben. Ezen esetek többségében azonban a kormányzati rendszerek nem voltak teljesen autokratikusak Inkább választási autokráciák voltak, amelyekben volt némi tér a politikai szerveződésre, létezett működőképes (bár általában ostrom alatt álló) politikai ellenzék, és rendszeres, legalábbis némileg értelmezhető választásokat tartottak.

Ezekben az esetekben a tiltakozások elérték az elnök leváltását, amit néha jelentős hatalomváltás követett az új vagy megújult ellenzéki erők javára, de a változások nem egy teljesen zárt politikai rendszer teljes felforgatásáról szóltak. Algériában és Szudánban a rendszerek teljesen autokratikusak voltak. Az elért változás többnyire a csúcson lévő politikus megbuktatására korlátozódott; az uralkodó katonai intézmények továbbra is megőrizték a hatalmat.

Banglades az egyetlen olyan, lényegében autokratikus (bár a Freedom House szerint még mindig „részben szabad”) ország, ahol a tiltakozásoknak sikerült megdönteniük a teljes hatalmi rendszert. Sheikh Hasina miniszterelnök a teljes autoriter forgatókönyvet bevetette a 2024 júliusában kirobbant tüntetéshullám ellen, beleértve a becslések szerint 1400 ember megölését is. Mégis, mindössze harmincöt nap alatt el kellett menekülnie az országból a tüntetések miatt, és teljes politikai fordulat következett be. A tüntetések sikerében két tényező játszott döntő szerepet: a demonstrációk óriási mérete, hiszen több százezres tömegeket mozgósítottak, valamint az uralkodó rendszer gyors feldarabolódása, amelynek során a hadsereg, az igazságszolgáltatás és a hivatalos bürokrácia elemei elhatárolódtak a kormánytól.

Az óvatosság szükségszerűsége

Általában véve azonban az antidemokratikus kormányok elleni tömegmozgalmak összehasonlító eredménye elrettentő. Jelentősen tekintélyelvű környezetben – mint például Iránban – az elmúlt tíz évben csak egyszer sikerült az állampolgárok nagyszabású mozgósítása révén megtörni a fennálló rezsim hatalmát (ez Bangladesben történt). Még a viszonylag jól szervezett, határozott, koherens polgári hálózatok által támogatott tiltakozásokat is sikeresen elfojtották. Az összes többi esetben, ahol a tiltakozások jelentős változást értek el, a politikai rendszerek csak részben voltak autokratikusak, a változás csak egy vezetőre vonatkozott, a rendszerre pedig nem.

Iránban ráadásul az a tény, hogy a rezsim rendkívül sok embert mészárolt le a 2025 decembere és 2026 januárja közötti tüntetéseken, azt jelenti, hogy a tiltakozásra leginkább hajlamos irániak ezreit megölték vagy bebörtönözték, ami potenciálisan megfosztja az új tiltakozási hullámot a legelszántabb szereplői közül sokaktól.

Azonban minden nemzeti kontextus más és más, és bár az összehasonlító adatok viszonylag egyértelműek, semmi sincs kóbe vésve. Irán – szokatlan módon – az elmúlt húsz év során több egymást követő hatalmas kormányellenes tüntetéshullámot élt át, ami világossá teszi a polgárok rendkívül mély és széles körű tiltakozását az uralkodó rezsimmel szemben. Az Egyesült Államok és Izrael által az iráni katonai és biztonsági intézményrendszer ellen intézett könyörtelen katonai csapások pedig kétségtelenül meggyengítették annak azon képességét (bár nem feltétlenül az akaratát), hogy visszaverjen bármilyen új tiltakozási hullámot. Ugyanakkor, ahogy Marwan Muasher megjegyzi, Szaddám Huszein hadseregének amerikai megtizedelése az 1991-es Öbölháborúban, és az irakiaknak szóló amerikai felhívások, hogy „töltsék meg az utcákat és sikátorokat, és döntsék meg Szaddám Huszeint és támogatóit”, nem vezettek sikeres polgári felkeléshez annak idején a bagdadi diktátor ellen.

Az iráni helyzet sajátos jellemzőinek és az összehasonlító adatok súlyának szokatlanul összetett keveréke kiemeli az óvatosság szükségességét minden olyan törekvés tekintetében, amely arra irányul, hogy megjósoljuk az elkövetkező hónapokban kiújuló polgári felkelések kimenetelét.

Nos, most következik az ígért hiánypótlás: a Carnegie Alapítvány elemzése valamiért egyáltalán nem foglalkozik Nepállal, pedig ott tavaly szeptemberben valóban spontán népi mozgalom döntötte meg a kormányzatot éspedig látszólag sikerrel. Ezt az állítást azonban érdemes némi szkepszissel fogadni. A mozgalom ugyanis valóban spontán volt: az uralkodó réteg és főként annak rokonsága gátlástalanul pazarolt, „luxizott”, épp tán csak zebrákat nem tartottak, és ezt a közösségi oldalakon általános ellenszenv fogadta, mire fel a kormányzat – betiltotta a közösségi oldalakat. Ez ellen indult meg az össznépi lázadás, aminek során viszont Katmandu kormányzati negyede és más közigazgatási épületek gyanús gyorsasággal égtek porrá, ami viszont arra utal, hogy a mozgalmat egy vagy akár több külföldi befolyásoló erő is meglovagolhatta.

Nepálban egyébként épp a múlt héten rendeztek választásokat, melyeken az előző kormányzatot megbuktató erő, a Rastriya Swatantra Párt győzött, majdnem az összes alsóházi mandátum (275) megszerzésével, ám egyetlen képviselőjük sincs a felsőházban. Ami ennél is különösebb, miniszterelnök-jelöltjük, illetve a mostanra már kinevezett nepáli miniszterelnök egészen excentrikus figura: Balendra Shah korábban rapper, polgármester, mérnök és a szögletes napszemüvegek megingathatatlan rajongója volt. Híres agresszív és sértő, ráadásul sértődékeny viselkedéséről a közösségi oldalakon, sőt, egy alkalommal csodálatát fejezte ki Hitler „vezetői éleslátása” iránt is, amivel még hívei sem értettek egyet. Katmandu polgármestereként gyakran előbb cselekedett, és csak utólag gondoskodott az eljárások részleteiről. Megpróbált bulldózerrel lerombolni egy általa nem megfelelőnek tartott, hajléktalanok által lakott nyomornegyedet. Hogy rámutasson az útépítés lassúságára, egy teherautó szemetet rendelt a Közlekedési Minisztérium elé. Azonban a hívei Nepál megmentőjének, sőt, egy reinkarnálódott istennek tartják. Talán Sivának, mert ő a Pusztítva Újító...

Ezek után nem is csodálom, hogy a tanulmány kihagyta Nepált az elemzett országok közül, hiszen az ugyan tagadhatatlan, miszerint a népmozgalom spontán volt és a mostani választások eredményéhez nem fér kétség, viszont az eredmény nem egészen azt tükrözi, hogy a népfenség demokratikus vezetőt választott volna: Balendra Shah maximum populistának nevezhető. Egyszóval: ha a nepáli népmozgalmat „csak” spontánnak tekintjük, akkor győztek, olyan vezetőjük van, amilyen ők maguk akartak, és olyan parlamentjük is. De ha a „spontán” mellé betennénk a „demokratikus” jelzőt is, akkor bizony vesztettek, mert egy ilyen excentrikus vezető (és vezetés) esetében semmi sem garantálja nem csak hosszú, de még rövid távon sem a jogbiztonságot, jogállamiságot vagy a korrupciómentességet, átláthatóságot.

Mindegy: a nepáliak tudják, mi a jó nekik.

Mindenesetre a fentiek ismeretében kissé kevésbé tűnik esélyesnek egy tiszta és ideális iráni forradalom kirobbanása. Illetve, kirobbanásról még lehet szó, a megvívásával lennének gondok – meg azzal, hogy megmaradjon az elvei mellett a győzelem után is.

Csak tudnám, hogy az a Washington, Franklin, Madison meg a többi Alapító Atya hogyan oldották meg, hogy az általuk létrehozott rendszer egészen a közelmúltig demokratikus maradt?

Talán úgy, hogy éveken keresztül alkotmányoztak. És előbb fektették le a társadaalom szellemi alapjait, csak azután láttak neki a forradalomnak.

Rendben van, de ugyanez Leninnek meg egyáltalán nem sikerült, hasonló módszerekkel. Talán azért, mert egyáltalán nem is ez volt a célja.

Mindenesetre ne feledjük: a forradalom nem cél, hanem eszköz. Egy demokratikus társadalom létrehozására.

És aki nem tudja használni, saját magában tesz kárt vele.

Szele Tamás