Venezuelából jelentik: a helyzet a leggondosabb kezekben van. Ezek a leggondosabb kezek aztán rontanak rajta ahol csak tudnak, súlyosbítják, élezik, nehogy véletlenül rövid időn belül elfogadható megoldás születhessen. Az ugyanis senkinek sem volna érdeke – egy válsággóc kialakulása Dél-Amerikában viszont sok érdekes lépésre nyújtana lehetőséget.

(Kép: BBC)

Persze, az alaphelyzet viszonylag érthető: Maduro elnök – elődje, Hugo Chávez nyomdokaiban haladva és művét folytatva – sikeresen nyomorba és éhezésbe döntötte az országot azzal, hogy kizárólag a kőolaj-kitermelésre alapozta a gazdaságot. Ezt – mármint a nyomort és az éhezést, nem a kőolajipart – megunta a nép, egyre mérgesedett a helyzet, mígnem a múlt héten Juan Guaidó parlamenti elnök köztársasági elnökké nem nyilvánította saját magát több százezer tüntető helyeslése közepette, azonban Maduro sem mondott le, tehát minden adott egy hosszabb vagy rövidebb polgárháborúhoz.

Amiben a nagyhatalmak bőkezűen és sietve támogatják úgy az egyik, mint a másik felet. Ebben jelentős szerepe van annak, hogy Venezuela a bolygó egyik legnagyobb kőolajtartalékával rendelkezik, de annak is, hogy geopolitikai szempontból igen kényelmes helyen van, közel az Egyesült Államokhoz, a Karib-tenger déli partján. Kuba jobb helyen van, az igaz, mert még közelebb fekszik Miamihoz, de a szigetország mintha kissé elszegényedett volna a hidegháború végének köszönhetően és talán nem a leglelkesebben játszaná az előretolt helyőrség és támaszpont szerepét. Mondjuk hálátlan szerep ez: Venezuela is csak veszíthetne, ha elfogadná, akárki ajánlja neki.

De ajánlják, sőt, kényszerítenék is Moszkva és Washington részéről.

Azt a dolgok ismeretéhez még feltétlenül szükséges tudnunk, hogy a mostanáig regnáló Maduro elnök szélsőségesen baloldali nézeteket képvisel, chávezista, míg ellenfele, Guaido a jobboldali Népakarat Párt képviselője. Hihetnénk, hogy nem csak személyek, hanem eszmerendszerek csatája is folyik most Caracas utcáin - hihetnénk, és tévednénk. Ez a huszonegyedik század, nem a huszadik, ma már nem eszmékért vagy nyersanyagokért megyünk a vágóhídra, hanem azért, mert egyrészt fogynia kell a hadianyagnak, másrészt a lokális háborúk sorozatának rendszere garantálja annyira-amennyire a világpolitikai erőegyensúlyt.

A háborúkba, de főleg polgárháborúkba keveredő kisebb országokat egyáltalán nem lakják butább emberek, mint a nagyhatalmakat, csak az ő helyzetük valahogy úgy alakul, akár Afganisztánban, akár Szíriában, akár Venezuelában, hogy belesodródnak a fegyveres harcokba, aztán valahogy jönnek a nagy testvérek és azt mondják, rendet csinálnak, aminek következtében minden elfajul, de a végletekig. Persze, főleg egymás ellenében csinálják a rendet.

Ez roppant decens kis társasjáték volna a monitoron, multiplayerben (vannak is ilyen stratégiák), csak az a baj, hogy emberek halnak bele, ebből a szempontból az élet egy nagyon pocsék játék, akármilyen jó is a grafikája. Akkor lássuk, hogy fejlődik a venéz helyzet!

Ugyebár, Guaidónak nem sikerült egy lendülettel megragadnia a hatalmat, erre az öreg kínai Szun Tzu már csóválná a fejét (szerinte ugyanis minden konfliktusnak a lehető legrövidebb ideig kell tartania és semmit sem szabad erőltetni), Madurónak volt ideje világgá kiáltania: szerinte ellenfelét Washington küldte a nyakára, Venezuelában a CIA szervezett úgynevezett „színes forradalmat”, és ehhez a népnek semmi köze. Mondjuk az éhezésen és a nyomoron kívül.

Az kétségtelen, hogy Mike Pence alelnök a támogatásáról biztosította Guaidót, mielőtt az ideiglenes elnökké nyilvánította magát, tehát Washington tudhatott a terveiről, csakhogy ez még nem jelenti azt, hogy ezek Washingtonban is születtek. Sőt, az események menetét figyelve inkább mondhatjuk, hogy menet közben születnek... Madurót január tizedikén iktatták be második elnöki mandátumára, amelyet 67,8 százalékos eredménnyel szerzett meg, csak éppen a választásokat mindenki komédiának találta.

Nem is lehetett nagyon bizonyos a dolgában, mert előzőleg, még december hónap folyamán megpróbálta felvenni országa teljes aranytartalékát (1,2 milliárd dollár értékben) a Bank of Englandből, csak ennek kiadását a bank megtagadta. Ez különben jelentős része Venezuela összes külföldön tárolt tartalékának, ami olyan nyolc milliárd dollárra rúg.

Ebből is látszik, hogy okos diktátor otthon tartja az aranyát, ahonnét akármikor el lehet lopni.

De ott tartottunk, hogy Guaido – aki elvileg nem volt korábban állandó szereplője a politikai életnek – felhívta Pence-t, beszéltek, amit beszéltek, elnökké kiáltotta ki magát, és elsőként Donald Trump ismerte el. Ez így lehetne egy kémregény is, csak a másik oldal sem ártatlan, a maga elcsalt választásával, aranyos trükkjeivel, gazdasági tehetségtelenségével és zsarnokoskodásával – hát akkor most kik a jó fiúk?

Kérem, ebben az esetben úgy néz ki, hogy nincsenek jó és rossz fiúk, Guaido egy picit kevésbé sáros, mint Maduro, akinek uralmáról még horrorfilmeket fognak forgatni, de azért ő sem kisangyal. A hadsereg Maduro mögött áll, a nép Guaido mögött, látszólag patthelyzet alakult ki.

Mármint országon belül: a világpolitikában zubognak a szurkos, kátrányos üstök, szikra pattan, olthatatlan, ég a munka, forr a katlan. Megoszlottak a bolygó államai, melyikük Madurót fogadja el legitim elnöknek, melyikük Guaidót ideiglenesnek. Olyan ország is van, amelyik előbb elismerte az egyiket, aztán a másikat is, sosem lehet tudni, kérem.

Maduro legnagyobb támogatói: Oroszország, Irán, Törökország és Kína.

Guaido mögött áll az Egyesült Államok és az Európai Unió (mi abban az esetben, ha Maduro egy héten belül nem ír ki tisztességes választásokat, de arra mérget vehetünk, hogy nem fog).

A karibi térség állásfoglalása megoszlik, de ez érthető is, ők nagyon közel vannak Venezuelához. De álljon itt a teljes névsor, ki hova húz!

Ez a lajstrom az ENSZ Biztonsági Tanácsának indulatoktól sem mentes ülésén alakult ki, ahol súlyos szavak hangzottak el: Az orosz küldöttség először azt mondta, nem is kellene az ENSZ BT-nek tárgyalnia a venezuelai történéseket, mert azok az ország belügyének számítanak, majd ennek a logikának némiképp ellentmondva azzal vádolta meg Vaszilij Nyebenzja orosz ENSZ-nagykövet az USA-t, hogy puccsot hajtott végre Venezuelában. Mike Pompeo amerikai külügyminiszter válaszolt neki, aki elmondta, hogy elnökként Nicolás Maduro elnyomta a venezuelai népet, éhezésre és arra kárhoztatta, hogy tömegével hagyják el az országot, ami destabilizálja a térséget.

„Eljött az idő, hogy válasszanak az országok, kinek a pártján állnak Venezuelában - jelentette ki Pompeo, egyúttal arra sürgetett minden államot, hogy ismerjék el Juan Guaidót. „Vagy a szabadság erőivel vannak, vagy egy sorban Maduróval és a poklával”.

Tetszik már látni, hogy Venezuela már nem csak Venezueláról szól? Ahogy 1956 sem csak Magyarországról szólt, és ahogy Szerjózsáék akkor a Duna-parton keresték Szuezt (később meg az afgán hegyek között, vagy Szíriában) úgy nemsokára kereshetik akár ők, akár G. I. Joe-ék ugyanazt a Szuezt Caracasban.

Miért érdekes vagy fontos egy dél-amerikai válságóc kialakulása most?

Azért, mert megosztaná azokat az erőket, amelyek pillanatnyilag a Közel-Keleten vannak lekötve és erősen hátrányos helyzetbe hozná az Egyesült Államokat a saját határai közelében: a koreai krízisről meg szinte teljesen elvonná az amerikai figyelmet. Nem véletlen, hogy Oroszország és Kína teljes mellszélességgel kiáll Maduro mellett: ha nem tennék, a megoldás egyszerű volna, a zsarnokot leváltanák és rendeződnének a viszonyok pár hét alatt. Úgy, ahogy, de rendeződnének – most viszont elhúzódó krízis várható, nemzetközi intervenciókkal. Ezért állt különben Maduro mellé Törökország és Irán is.

Megint csak elmondhatjuk: ebben a játszmában nincsenek jó és rossz fiúk. Sőt, még az sem számít a végkifejlet szempontjából, hogy mi a valós helyzet Venezuelában: a kialakuló erőviszonyok számítanak. És azok gazdasági vonatkozásai, következményei.

A venezuelai nép érdekei különösebben nem hatják meg a nagyhatalmi játszma mestereit, akik most ez ügyben épp körmérkőzéses sakkbajnokságot tartanak.

Guaido elnök ma interjút adott a Guardiannak, amelyben úgy fogalmazott:

„Országa mágikus pillanatokat él meg”.

Hát, így is lehet mondani...

Szele Tamás