Hát kérem, még az a csoda, hogy sárkánycsónak-ünnepet nem tartottunk, de minden egyéb volt, mi szem-szájnak ingere. Kitettünk magunkért, annyi szent, akkora parádéval fogadtuk Vang Ji kínai külügyminisztert tegnap: sosem fogják kitalálni, miféle alkalomból látogatott ide a hatalmas, jádegombos mandarin. Hivatalosan évfordulóról jött megemlékezni.

Ugyanis idén – tehát nem a tegnapi napon! - ünnepeljük, már aki ünnepli annak a hetvenedik évfordulóját, hogy Magyarország elismerte a Kínai Népköztársaságot. Mondjuk elismerték még egy páran abban az évben, de nem ilyenkor, nyáron: ugyanis magát az államot is csak október elsején kiáltották ki. Ilyentájt még elszórt harcok folytak, ahogy a Kuomintang kormánya és erői menekültek Tajvan felé és a maoisták üldözték őket kegyetlenül. Aztán persze megalakult a Kínai Népköztársaság és mi természetesen egy másodperccel az után, hogy Sztálin táviratban üdvözölte őket, 1949. október negyedikén szintén küldtünk egy telegramot, melyben a magyar kormány a Kínai Népköztársaság kormányát ismerte el Kína egyedül törvényes kormányának.

Ennek akkor igenis volt külpolitikai jelentősége, sőt, most is van, ugyanis az ENSZ adminisztratív okok miatt akkor még a Csang Kaj-sek-féle, Tajvanra szorult Kínai Köztársaságot ismerte el és fogadta el tárgyalópartnernek, az Egyesült Államok szintén – ez azért az időnek múlásával változott, de a kontinentális Kína abban a történelmi pillanatban minden gesztusért hálás volt. Jómagam nem vagyok Mao Ce-tung kedvelője, sőt: de azt el kell ismernem, hogy egészen egyszerűen nem lehet egy ekkora országot ideológiai-politikai okok miatt el nem ismerni, nem tekinteni legitimnek. Ha így alakultak az események, hát így alakultak, de a szárazföldi Kínát figyelmen kívül hagyni végzetes hiba lett volna.

Rendben van, de most ezt ünnepeljük? Történt még hetven évvel ezelőtt egy csomó minden, egyik esemény fontosabb a másiknál, példának okáért megalakult a KGST, azt miért nem ünnepeljük? Megalakult a NATO is, ha már erről van szó, az is megérne egy hepajt. Bejelentették július másodikán Vietnam Állam megalakulását is, ha már Kelet-Ázsia, Európában pedig megalakult az NDK. És, ami a legfontosabb, amit mindneképpen ünnepelnünk kéne, csak a kicsi kutya nem ugat utána: Kwame Nkrumah Aranyparton megalapította a Népi Konvenció Pártot!

Mégis ünnepeljük Maót és Hszi Csin-pinget, és mégsem ünnepeljük Kwame Nkrumahot.

Ami a kínai külügyminiszter tegnapi látogatását még rejtelmesebbé teszi: elvileg nem is neki kellett volna ideutazni ünneplés okából, hanem minékünk, Pekingbe (igaz, voltunk is idén, most visszakaptuk a vizitet). Fogadta Vang Ji elvtársat Szijjártó elvtárs, Orbán főtitkár elvtárs, végigtraktálták őket pár banketten, aztán, mire elrontották tisztességgel a gyomrukat, mehettek is haza.

A banketteken természetes, hogy beszédek is voltak ezeket érdemes idézni, akkora, eget verő szamárságok. Matolcsy mester például – akiről most már a víz se mossa le, hogy a kínai neve Ma Tol-chi (马到志), azt bírta mondani (igaz, nem banketten, hanem kiállításmegnyitón, mert az is volt a magas vendég tiszteletére):

„Több ezer éves barátság köti össze a kínai és magyar népet, a két országot pedig 70 éves diplomáciai kapcsolat, most pedig új korszakot, „Eurázsia korszakát éljük”. Új kapukra, új kezdeményezésekre van szükség az elmúlt 70 évben elért eredmények megőrzése érdekében, hogy ezek mentén tovább erősödjenek a Kína és Magyarország közötti gazdasági, pénzügyi és kulturális kapcsolatok.”

Hát azért azt a több ezer évet nehéz lenne dokumentálni. De túltett rajta Fekete Péter, illuzionista és cirkuszügyi államtitkár (tényleg az!), aki odáig ment, miszerint:

„Ahogy meg szoktuk ünnepelni a házasságok vagy barátságok évfordulóit, ugyanúgy fontos az országaink és kultúráink közti kapcsolatok megünneplése is. Hiszen ez is egyfajta házasság vagy egyfajta barátság: s noha az akkori személyek már eltávoztak köztünk, az ő örökségüket mi visszük tovább, mi folytatjuk, mi gondozzuk, éltetjük, és természetesen mi adjuk tovább az utódainknak. Ilyenkor a visszaemlékezéssel – a szép pillanatok, a fontos megegyezések és az országaink közti megegyezések vagy szerződések felidézésével – egyidejűleg különösen fontos a közös pontok keresése”

Meg kell a szívnek szakadni. A beszéd különös értelmet nyer ha elgondolkodunk azon, hogy egy ilyen házasságban azért nem mindegy, ki is a feleség és ki a férj – akkor pedig még különösebbet, ha tudjuk, hogy Kínában a monogám házasság intézménye csak a huszadik században terjedt el, és távolról sem általánosan – Kína sok ezer évig többnejűségben élt, ismerte a második, harmadik, sokadik feleség intézményét, törvényes volt az ágyasok tartása és a menyasszonyt vagy ágyast szó szerint pénzért vették a családjától. Vidéken itt-ott még ma is pénzért veszik. Sőt, ha az adós nem tudott fizetni, a hitelező elkobozhatta és eladhatta feleségét, lányát. Szóval, ha Fekete úr ilyen frigyre vágyik, az már az ő hajlamainak kérdése, meg merném kockáztatni, hogy a hagyományos, sok ezer éves kínai családmodellel a magyar állampolgárok több mint ötven százaléka – tehát a hölgyek – minimum elégedetlenek volnának.

Orbán Viktor már szűkszavúbban ünnepelte hetven éves barátságunkat, annyit mondott a Karmelita kolostorban, miszerint:

„Sohasem lehet tudni, mire jó egy barátság; hetven évvel ezelőtt a magyarok nem gondolták volna, hogy milyen nagy jelentősége lesz ennek a kapcsolatnak.”

Ebben azért nem kis nagyképűség és lebecsülés van: azok a magyarok, akiknek volt térképük, és meg is nézték, már hetven évvel ezelőtt tisztában lehettek azzal, hogy egy ekkora országgal érdemes jóban lenni. Hogy neki nincs térképe, az mondjuk látszik, de ha lenne, se nézegetné.

Szijjártó pedig kijelentette:

„Soha nem voltak olyan jók a magyar-kínai kapcsolatok, mint most!”

Azt meghiszem, Petike, meg is lesz az ára.

Akkor álljunk meg egy percre. Jóemberek, attól, hogy a kormánysajtóból dől a hozsanna és az évforduló, ti tényleg képesek vagytok elhinni, hogy a nagyhatalmú kínai külügyminiszter, aki nem elutazni szokott ide-oda, hanem hozzá szokás járulni, kihallgatásra, ünnepelni jött ide? Ennyi erővel mehetett volna máshová is, sok ország ismerte el őket hetven éve.

Persze, hogy nem ezért jött. Ez csak a kormány porhintése. Egy, egyetlenegy MTI-hírben benne van a látogatás valódi célja, a többi mind az évfordulóról szól.

Szóval, igazából azért látogatott Vang Ji Budapestre, mert ülést tartott az „Egy öv, egy út” kínai–magyar munkacsoport. És itt született egy csomó megállapodás: magyar részről négy pontban szeretnék erősíteni a kapcsolatokat, úgymint szükséges lesz további összeköttetések létrehozása, a pénzügyi együttműködés fokozása, a kereskedelem akadálymentesítése és az emberi kapcsolatok erősítése. De vannak konkrét célok is:

Ja, kérem, az más. Akkor tényleg beszéltek valamiről, nem mulatozni jött Vang Ji, hanem elfogadni a magyar gazdaságot, vaslapon kisütve, ezüst tálcán felszolgálva, gőzölt rizzsel, bambuszrüggyel, fafüle-gombával és pálcikával.

És ezt akarták nekünk évfordulós ünneplésnek beadni.

Tulajdonképpen tényleg nem értem, miért nem rendeztek Sárkánycsónak-ünnepet a Dunán, a Karmelita kolostor erkélyéről remekül lehetett volna benne gyönyörködni és a szervilis megalázkodás csodás gesztusa lett volna.

Na mindegy, majd legközelebb.

Jönnek még ide mandarinok, sokszor fognak jönni, ahogy elnézem.

Szele Tamás