Hol is kezdjem... Tetszenek még emlékezni a pekingi olimpia nyitóünnepségére? Hatalmas, világra szóló látványosság volt, lenyűgöző jelenetekkel, az egyik különösen szép volt: 56 kisgyerek vonult fel kínai zászlókkal, de az óriási országban élő 56 nemzetiség népviseletében. És képviseletében is, gondoltuk akkor, milyen szép jele is ez a toleranciának!

(Fotó: Hong Kong Free Press)

Csak hát Kínában másképp mennek a dolgok, mint a világ többi részén. Az 56 kisgyerek tényleg népviseletben volt, tibetitől, mongoltól ujguron át mandzsuig, miaoig és így tovább – de bizony mind egy szálig hanok voltak. Nem tűnt túl bölcsnek a rendezők számára valódi nemzetiségi gyermekeket felvonultatni, nem gondolták őket eléggé megbízhatónak. Mondjuk máig nem értem, mi rosszat tehet egy kisgyerek annak kapcsán, hogy nemzetiségi – elkezd mondjuk tibeti gyermekdalokat énekelni vagy mongol játékokat mutat be? De mindegy is – így történt 2008-ban, tizenegy évvel ezelőtt. A történethez hozzátartozik, hogy mikor kiderült a csalás, és egy sajtótájékoztatón rákérdeztek a dologra, még a szervezőbizottság alelnöke sértődött meg: szőrszálhasogatásnak nevezte a kérdést, és azt mondta hagyomány, hogy az össznemzeti táncesteken más etnikumhoz tartozó táncosok alakítanak egy-egy nemzetiséget.

Hát, ha csak a táncesteken volna így, akkor sem volna jó, de a tizenegy évvel ezelőtti, a nagyvilágnak akkor tárt kapukat mutató Kínánál szigorúbb világ járja manapság a Középső Birodalomban. Az emberi és polgári jogok teljes semmibevételét jelenti az „állampolgári pontrendszer”, a mindent behálózó kamerarendszer, és bizony a nemzetiségi jogok is eltűntek. Mintha sosem lettek volna – bár olyan nagyon sok nem is volt soha...

Hogy úgy mondjam, a Mennyei Birodalmat, a kínai császárságot annyira nem érdekelte polgárainak nemzetisége, hogy az már kriminális, amíg fizették az adót, mindegy volt, milyen nációhoz tartoznak – és ha nem fizették, a hanok épp úgy megnézhették magukat, mint bárki más. Érdekes, hogy a különben han származású muzulmánokat például huj néven nemzetiségnek tekintették – pedig hát hanok voltak, csak más hitűek. De mondom, ennek társadalmi szempontból semmi vagy csak nagyon kevés fontossága volt – ahogy a felekezeti hovatartozásnak se nagyon, nem voltak Kínában vallásháborúk, hacsak a tajpingfelkelést nem nevezzük annak. De azért nem volt ám a régi Kína a béke szigete sem: hihetetlen nyomort bárhol találhatott benne az ember, elnyomást bőséggel, ráadásul a külvilágtól elzárkózó birodalmon belül állandó volt a feszültség, például a részben lakatlan Belső-Mongóliába, a központi területekhez képest ritkán lakott Mandzsúriába vagy Hszincsiangba áramlottak volna a han telepesek, úgy kellett császári ediktummal megtiltani, hogy a mongolok vagy a mandzsuk eladják a földjeiket, legelőiket – már ameddig lehetett tiltani. Ugyanis jöttek a változások, a nagy Csing-dinasztia elbukott, és Kínára egy tételben szabadult rá a világ összes eszméje, a Nagy Francia Forradalomtól Marxig, Engelsig és Leninig. Akkor jelent meg a kínai nacionalizmus is politikai szempontból, bár a gyökerei visszanyúlnak az ópiumháborúkig.

Lett is ebből akkora polgárháború, hogy csak 1949-ben lett vége, pedig 1927-ben kezdődött. Már abban is komoly szerepe volt a nacionalizmusnak, ugyanis a Kuomintang nacionalistának volt nevezhető (eleinte épp az uralkodó mandzsu dinasztia elleni harcban volt fontos a han nemzetiség előtérbe helyezése), míg az ellene harcoló Kommunista Párt ezt valamivel kevésbé találta fontosnak. Ugyan a Kuomintang neve is valami olyasmit jelent, hogy „Nemzeti Párt” (nyers fordításban: „Az ország embereinek pártja”), ezt bonyolították a polgárháború első szakaszában a különféle független hadurak, akiknél látszólag számított a nemzetiség is, a felekezet is, bár igazából a zsákmány számított nekik. A kínai nacionalizmusról érdekesen és ízesen ír Ligeti Lajos „Sárga istenek, sárga emberek” című könyvében, ő ugyanis a zavaros évek elején járt Belső-Mongóliában, ahol a lakosság őszinte ellenszenvvel figyelte a jelenséget – de sokat már akkor sem tehetett ellene.

No, de kikiáltották a Kínai Népköztársaságot, ami deklaráltan elismerte a nemzetiségi jogokat és a vallásszabadságot, onnantól kezdve tán csak nem volt baj? Kitalálták: nem a csodát. Szépek az elvek, de valamennyi nemzetiségi feszültség mindig volt Kínában, ha annyi nem is, mint mostanság. Csak éppen mondjuk a Nagy Proletár Kulturális Forradalom idején nem az volt az emberek legnagyobb baja.

Ezt az egész történetet azért mesélem el, mert bejárta a világsajtót egy ujgur hölgy, bizonyos Sayragul Sauytbay története, akinek sikerült kiszabadulnia egy kínai gulágról. Én az egyszerűség kedvéért – habár olvastam az eredetit is – most a 444 által közreadott, szerkesztett verziót használom, tekintsük annak alapján, mi is folyik ott.

Hogy a leglényegesebbet mondjam: körülbelül egymillió ujgurt zártak átnevelő táborba, pusztán azért, mert ujgur. Lévén, hogy a pekingi hivatalos adatok szerint összesen nyolc és félmillió ujgur él az egész világon, ez hatalmas arány, gyakorlatilag, ha folytatódik, amit most művel Kína, pár éven belül akár a teljes ujgur nép eltűnhet a Föld kerekéről. Nyelvvel, kultúrával, mindennel együtt – sőt, fizikailag is.

Persze, hivatalosan ezek a táborok nem is léteznek, Peking hosszú ideig tagadta, hogy ők ilyesmiket üzemeltetnének, aztán mikor előkerültek a műholdfelvételek, azt mondták: ja, azokban „szakmai átképzések” zajlanak. Hát, komoly cinizmus kell ehhez a hazugsághoz, de nem szenvednek hiányt benne, annyi biztos.

A helyzet nem az egyik napról a másikra alakult így, bár tény, hogy a 2001. szeptember 11-i terrortámadás komoly fegyvert adott a kínai hatóságok kezébe a muzulmán ujgurok ellen. Akkor kezdték őket komolyabban megfigyelni, mondjuk terjedtek közöttük némi szeparatista nézetek, de elhanyagolhatóan... Hszincsiang történetéről annyit, hogy a polgárháború idején a Kuomintanghoz tartozó tartományi kormányzó nem kapott hatékony támogatást a központi hatalomtól, ezért szovjet segítséggel verte le a különféle muzulmán felkeléseket. Amikor a nagy szovjetbarátság miatt a Kuomintang helyi csapatai ellene fordultak, azokat is leverte. Végül mindenki támogatását elvesztette. A Kínai Népi Felszabadító Hadsereg számottevő ellenállás nélkül vonult be a tartományba. Szóval nem volt az a kifejezetten fundamentalista környék, Mao elnöknek is inkább az oroszbarátság szúrhatta a szemét annak idején, mint a vallási hovatartozásuk. Sztálin meg örült volna még egy tagköztársaságnak, csak nem jött össze neki. De térjünk vissza a mába.

„Sauytbay 43 éves, muszlim, Mongolküre tartományban nőtt fel a kínai-kazah határ mellett. Közszolgaként az oktatásban dolgozott, öt óvoda irányítása tartozott hozzá. Már jóval korábban el akarta hagyni Kínát férjével és két gyermekükkel, hogy Kazahsztánba költözzenek. A terv nehézségekbe ütközött, 2014-ben a hatóságok elkezdték begyűjteni a közszolgák útleveleit. Két évvel később aztán már mindenkinek elvették az útlevelét a tartományban - férje és a gyerekek még pont ezelőtt el tudtak menekülni, neki viszont maradnia kellett.

2016-tól durvult el igazán a helyzet, ekkor nevezték ki Csen Csuankuót a tartomány élére, aki korábban Tibetet irányította. Elkezdődtek az éjszakai letartóztatások, kamerák jelentek meg minden nyilvános téren, DNS-mintát vettek az emberektől és elkobozták a SIM-kártyákat. Egy nap összehívták a közszolgákat, és elmondták, hamarosan átnevelő táborok nyílnak a régióban, amire a rendőrség szerint azért van szükség, hogy stabilizálják a helyzetet.” (444)

Tessék elképzelni, milyen lehet az élet ott, ahol Kazahsztán már Nyugat. Meglátásom az, hogy nem véletlenül került a tartomány élére az a bizonyos Csen Csuankuo: Tibetben se találunk lassan már tibetit, aki mégis megmaradt, mukkanni sem mer külföldiek előtt. „Szakembert” küldött Peking Hszincsiangba. Specialistát, hogy így mondjuk.

Valljuk azonban meg: azért az ujgurok sem ártatlan báránykák, bizony létezik ujgur terrorizmus – fogalmazzunk úgy, hogy már létezik. De egymillió ember nem lehet terrorista. Ennyi terrorista nincs. Ha ennyien volnának, már rég győztek volna, sőt, Pekinget is elfoglalják, zsebre vágják és kiteszik a Takla-Makán sivatag kellős közepén a napra.

A kínzások részleteire – engedelmükkel – nem térnék ki, elmondhatjuk, hogy a kínai hatóságok nagyon sokat tanultak a német, szovjet és japán elődöktől, de tovább is fejlesztették azok módszereit. Bestiális, emberalatti dolgok történnek a táborokban, amiket ép elmével nem lehet túlélni. Sőt, többnyire egyáltalán nem lehet túlélni. Ezek bizony nem átnevelő, hanem inkább megsemmisítő táborok.

De miért? Miért lett pont most ennyire fontos az ujgur válsággóc? Sőt: miért kellett válsággócot kreálni egy korábban viszonylag békés övezetből? Miért jó ez Pekingnek?

Egyfelől, Közép-Ázsiában tényleg kezd kialakulni valamiféle hatalmi szövetség, zóna a volt szovjet tagköztársaságok (Kazahsztán, Kirgizisztán, Tádzsikisztán, Üzbegisztán, Türkmenisztán) körében, amiben egyaránt szerepet játszik a lakosságuk többnyire muzulmán vallása, a nyersanyagforrások gazdagsága és a közös múlt. Ezt Peking valóban nem nézheti ölbe tett kézzel – amint Moszkva sem igazán, sőt, valószínűleg Teheránnak is lenne a dologhoz pár szava. Ennek a szövetségnek ringathatják a bölcsőjét többek között a Türk Tanácsban is, ahová betolakodott Magyarország – igen jókat szórakozhatnak rajtunk az érintettek, hiszen semmi közünk a régióhoz. Ha ugyan magunktól tolakodtunk. De azért ez még erősen a jövő zenéje: az ujgurok kiirtásához egy még nem is létező szövetségnek most nem sok köze van. Persze világos, hogy Kína egy közép-ázsiai konfliktus esetén Hszincsiangot ütközőállamnak és harctérnek szánja, lakosságára való tekintet nélkül. Ugyanakkor ez a konfliktus még csak a lehetőségek közé tartozik.

Nagyobb baj, hogy Hszincsinagban van Kína atomfegyver-kísérleti terepe és űrrepülőtere is. Ezek bizony fokozott biztonságot igénylő és erősen helyigényes létesítmények, a legjobb, ha nem is lakik senki még a közelükben sem. Csak hát, gondol a világ arra, amikor a kínai holdszonda eredményeit olvassa, hogy ujgurok temetőjén áll a kínai Csillagváros?

A világnak rossz, nagyon rossz a lelkiismerete, a muzulmán világnak főként, ugyanis a nagy testvériséget harsogó hatalmak mind egy szálig elfordultak az ujguroktól, végül még Erdogan is. Európa sem nézhet tiszta lélekkel a tükörbe: valószníűleg ezért történt, hogy Ilham Tohti ujgur kisebbségjogi aktivistának ítélte oda csütörtökön az Európai Parlament a gondolat és véleménynyilvánítás szabadságáért folytatott küzdelem elismerésére létrehozott Szaharov-díjat. Hogyan fogja átvenni, az kérdéses, ugyanis „lázító, felforgató tevékenysége” miatt épp életfogytig tartó börtönbüntetését tölti Kínában. 

A világ pedig továbbra is kereskedik a Kínai Népköztársasággal, ugyanis a megkerülhetetlen gazdasági szereplővé vált. Ujgurok, tibetiek, mongolok ide vagy oda.

Csak annyit kérnék – minden realitást tekintetbe véve – hogy legalább egy kicsit szégyelljük magunkat.

Nem segítene az ujgurokon – de volna miért.

Szele Tamás