Kedves felebarátaim, ilyenkor szokás elővenni a kenetes modort, a fennkölt hangnemet, „ünneplőbe öltöztetni a gondolatainkat”, és valami lilát írni a téli ünnepek alkalmából. Na, én nem fogok, ugyanis ráérünk arra majd holnapután meg azután reggel, olyankor kell kiizzadni a szívmelengető karácsonyi izéket, mert jaj nekünk, ha nem tesszük.

(Képünk illusztráció)

Egyelőre nem a törvény sújtana le ránk, hanem a közvélemény, csak mivel utóbbi időben a közvélemény azt várja a sajtómunkástól, hogy telepátia útján kitudja, ő mire gondolt, neki mi a közvéleménye, és szó szerint azt írja, különben hazaáruló, sőt, mustárral eszi a bejglit, és tekintve, hogy Magyarországon egészen pontosan tízmillióféle közvélemény van, mégiscsak izzadok majd valami szívmelengetést, egyelőre azzal foglalkoznék, amivel mostanság lehet. Vagyis hogy sto gyélaty így, karácsony (most is jelzem, azért kisbetű, mert köznév, tavaly is volt, lehet, jövőre is lesz, és mert nem főpolgármester) előtt két nappal, az első hanukai gyertya meggyújtása előtt?

Hát mihez is kezdhetne a jámbor halandó, készül az ünnepre. Ki-ki a magáéra, bár normális országokban egymás ünnepét is tartják, de Hunniában messze még az, hogy általános legyen, miszerint a flódnikínálást bejglikínálással viszonozza a szomszéd vagy koma. Ezt is másképp csináljuk, mint a világ épeszűbb része, ahol a karácsony az egyik legnagyobb kínai ünnep is.

Igaz, hogy nem taoista vagy konfuciánus alapon: Nyugaton már régóta úgy működnek a dolgok ugyanis, hogy a karácsonyi munkaszünet alatt azok, akik vallási okokból nem ünneplik ezt – vagy esetleg mást ünnepelnek ilyentájt – azok jobb híján kínai vendéglőbe mennek enni, mert az van nyitva.

Így aztán mindenki jól jár.

Tipikus win-win helyzet.

Nálunk kötelező a zárva tartás.

Mindenki rosszul jár.

Tipikus lose-lose helyzet.

És valami hasonlótól tartok én ma estefelé, a Nyugati téren, mármint attól, hogy mindenki rosszul jár: ott áll már jó pár napja a Mi Hazánk kettős keresztje, engedély nélkül, sőt, a tiltás dacára, pont a Hanukia évek óta megszokott helyén, vagy attól alig pár méterre. Nekem nagyon kellemes meglepetés volna, ha ma rendbontás nélkül fel lehetne állítani a gyertyatartót a kettős kereszt mellé, és közösen ünnepelni, csakhogy a Mi Hazánkat nem abból a fából faragták, amiből engem, és nem véletlen, hogy egész Nagy-Budapest területéről leginkább a Nyugati téren akartak ők keresztet állítani, ahol tudják, hogy lesz Hanukia, mégpedig engedéllyel, mert már hat éve van.

Ne legyen igazam, de nem hinném, hogy szó és tett nélkül hagynák a gyertyatartó felállítását, ahogy azt sem hinném, hogy ahol tett lesz, ott ne lenne védelem is, szóval némi aggodalmakkal nézek a mai kora este elébe, olyan hat körül kiderül, hogy beborul-e. Ha tudnánk együtt ünnepelni, az lenne a szép, de a Mi Hazánk erre nem képes: egymás ellen ünnepelni meg nem lehet, mert az nem ünnep.

De nem akarok vészmadárkodni, illetve ha már madarak, itt van ez a kerecsen. Az az igazi ősmagyar karácsonyi madár, és egyben neki köszönhetjük az ősmagyar karácsonyt is, ami a legolcsóbb, ugyanis nincs, és kész. Az ultranemzeti körök egy része ugyanis ab ovo tagadja, hogy a karácsony keresztény ünnep volna, szerintük az ősmagyar sámánok találták ki az egészet, mikor a téli napforduló alkalmából kerecsent röptettek (minek röptették, hogy megszökjön?) épp ezért ha nincs születés, nincs kisded, ajándékozni sem kell, ünnepelni is csak úgy, hogy szert tartanak és tüzet ugrálnak. A világ összes többi népe tőlünk lopta az ünnepet és meghamisították, mert nem volt kerecsenük, bár innentől reménytelenül összebonyolódik az alapvetően is homályos érvelés. Szóval, az a lényeg, hogy aki nagyon nemzeti, annak nem kötelező a karácsony, és így sokkal olcsóbban megússza ezt a periódust, mint mások. Ügyes, ügyes... azért szerencse, hogy nem sokan vannak egyelőre ezen a nézeten, mert csődbe menne a magyar kereskedelem úgy, ahogy van.

Az ám: kereskedelem. Ajándék kell, akár karácsonyt, akár hanukát tart az ember (sőt: hanuka minden napján illik ajándékozni, szóval most nem azok jártak jól, akik a Fények Ünnepét tartják), mit ajándékozzunk?

Hirdetés akad dögivel, még olyan is, ami nekem tetszik – hej, ha gyermekkoromban lettek volna olyan kis elektromos repülőmodellek, mint amilyeneket manapság látok a reklámokban... – de nem voltak, én meg már kinőttem belőlük, sajnos, és abból is, hogy magamnak vegyek ajándékot. Akit meg szeretek, az nem hinném, hogy repülőmodellt kérne.

Viszont vannak ilyen repkedő csillámunikornisok és tündérkék ugyanolyan meghajtással, tulajdonképpen kis, érzékeny és sérülékeny drónok, ügyes gyerek öt perc alatt töri össze őket, ha szerencsés is, nem csak ügyes, akkor karácsonyfával együtt, főleg, ha macska is van a házban, amelyik nekiálljon levadászni a Röpködő Rémséget: egyszóval, mindenkinek ajánlom, akinek öt perc őskáosz megér egy közepes összeget, igazi családi program, ha rövid is. És mivel a kütyükének alig van súlya, komoly kárt senkiben, semmiben nem tehet, az meg, hogy a gyerek – vagy akár a felnőtt – elsőre képes legyen elfogadhatóan irányítani, majdnem teljes lehetetlenség, esetleg a nagypapa meg tudja oldani, de ő is csak akkor, ha mezőgazdasági helikopter-pilóta volt a hajdani Repülőgépes Szolgálatnál, hiszen ez tulajdonképpen egy miniatűr helikopter. Esetleg akkor is jó ajándék, ha van a családban vietnami vagy afganisztáni veterán.

De ajándékozhatunk élményt is a családnak. Épp ma reggel láttam a hirdetést – a cég nevét nem árulnám el, mert nem akarom sem javítani, sem rontani az üzletüket – a Valódi Élményajándékot.

„Ajándékozd meg magad és családod tankvezetéssel!"

Hát ha valami, ez igaz családi élmény lesz, és a büdös életben nem fogja senki elfelejteni, aki csak részt vett rajta. Nézem az árakat: három kör VT–55 műszaki mentő harckocsival csak ötvenezer, ez a legolcsóbb, hatvan perces VIP tank-vezetés (itt a VIP nem a harckocsi típusa) százhetvenezer, az a legdrágább. Mondjuk oké, értem én, hogy ez egy szolgálatatás ami egész évben hozzáférhető, csak most hirdetik karácsonyi és családi programként, azt is értem, hogy a harckocsinak mindegy a naptár, az megy mindig, mikor elindítják, de azért érdekes egy ajándék volna, pláne az egész famíliának. Pedig vannak az oldalon még vélemények is az elégedett kuncsaftoktól:

„Nagyon jó volt!

Fantasztikusan éreztük magunkat a túrán! Elképesztően kedves, és profi személyzet, kedves fogadás és kiszolgálás. Egy gyors tanulás után már útnak is indultunk a csodaszép természetbe.”

Harckocsival a természet lágy ölén, kérem, ez a valódi turizmus, főleg karácsonykor. A kis család beül a nagyvasba, papa, mama, gyerekek, csupa szív, szeretet, anyóspajtás lesz a lövész, nagymama a rádiós, szülők váltásban a parancsnokok, és már indulhat is a karácsonyi hadjárat, a gyerekek adogatják a lőszert, irány a szabad természet! Közben halk karácsonyi énekek szállnak hópehelyként a légben, például a Panzerlied. Utána: „Mennyből a deszant lejött hozzátok, tankosok, tankosok...”

Három királyok után négy páncélos és a kutya.

Ráadásul takarékos is, mert mindenki ajándéka le van tudva az egy órás dübörgéssel és zötyögéssel, nem kell eljátszani, hogy tetszik a zokni, a nyakkendő meg a pulóver. Aki magas, az a fejére vigyázzon, mert a harckocsit nem égimeszelőkre tervezték, de különben tökéletes a program Szentestére.

Hát, így állunk jelenleg ünnepek előtt, december huszonkettedikén, vagy ha úgy tetszik kiszlév hónap huszonnegyedikén.

Kellemes ünnepi készülődést.

Tankot ne feledjék!

De a helikopter se rossz.

Szele Tamás