Forgókínpad

Édes otthon

2020. március 14. - Szele Tamás

Ugyebár, most mindenki be fog zárkózni, az ő háza az ő vára lesz, mintha csak britek volnánk, ami még nem lenne baj, mi úgy-ahogy még meg tudjuk tenni, Olaszország vagy India már nehezebben lenne képes erre, hiszen ott a fél életüket az utcán töltik az emberek. Nálunk lesz home office, home school, mindent felköltöztetünk a netre.

goodbye_homeoffice_bild-1.jpg

Ezt tíz éve is késő lett volna, de tegyük, mert van haszna és a későbbiekben is jó lesz majd az országnak.

Azonban ésszel tegyük, ha kérhetném.

A nagy felköltözésnek két fő ága lesz: a távmunka és a távoktatás. Ugyebár, tegnap reggel még úgy gondolta Orbán Viktor, hogy semmiképp sem szabad bezárni az iskolákat, a járványhelyzet miatt sem, mert odalenne a tanév – egy normális, pár hetes bezárástól persze, hogy nem lenne oda, de ő több hónapos, esetleg éves rendkívüli állapotot tervez, attól még több tanév is odalenne. Ettől a miniszterelnöki gondolattól mindenki nagyon ideges lett, és vitatta a döntést, mire fel este bejelentette, hogy bezárják az iskolákat hétfőtől. Ennek következtében most már a bezárást vitatják, amit szerintem Orbán előre tudott, sőt, van akkora spíler, hogy az egész iskolabezárási tilalmat is azért lengette vagy két napig, hogy legyen mit elengednie – és utána senki se mondhassa, hogy ővele nem lehet beszélni, nem hajlik a szép szóra, nem tűri az ellenvéleményt. Most tűri és most az se jó nekünk.

Hát kérem: jónak jó, vonatkoztassunk most el a kormányfő kellemetlen személyétől és nézzük a tényeket magukat: szükség van az iskolabezárásra is, a távmunkára is. Kicsit fel fogja forgatni a magyar munkaügyi helyzetet és az oktatást is, de nincs más választásunk. Hogy fog kinézni a távoktatás? Orbán szerint:

Március 16-ától, hétfőtől új oktatási munkarend lép életbe, amit tantermen kívüli digitális munkarendnek hívnak. Ez azt jelenti, hogy a tanulók nem látogathatják az oktatási intézményeket, az igazgatóknak viszont be kell menniük az iskolába, és a tanároknak is folytatniuk kell a tanítást digitális eszközökkel, aki tudja otthonról, aki nem, az az iskola eszközeivel, akár az iskolából is.”

Bár ne lenne köztudott tény, hogy a miniszterelnök számítástechnikai analfabéta... régebben még maga dicsekedett ezzel, utóbbi időben sem tagadta és nem hinném, hogy időközben megtanult volna bánni az informatikai eszközökkel (azt sem hinném, hogy az elmúlt tíz-tizenöt évben bármit megtanult). Ez a vázolt valami arra hasonlít nekem, hogy a tanárok osztályokra bontott Skype-os vagy Messengeres híváslistákat fognak összeírni, és óránként felhívják az adott osztályt, megtartják az előadást, tán feleltetnek is. Ehhez ki kell majd dolgozni egy protokollt, ugyanis a jelentkezést valahogy meg kell oldani, aztán az se lesz jó, ha egyszerre minden mikrofon be lesz kapcsolva, mert mindenki párhuzamosan beszél majd, súgni chatben privát vonalon gond nélkül lehet, szóval rögös az út, de legalább kanyargós is.

Mindenképpen izgalmas kísérlet lesz és az oktatás teljes mellőzésénél százszor jobb – de nagyon látszik rajta, hogy Pesten találták ki. Nem vagyok ugyanis arról meggyőződve, hogy a borsodi zsákfalukban minden tanulónak van olyan eszköze, tabletje, okostelefonja, ami alkalmas az ilyen kommunikációra. Még a piacon kapható kütyük nagy része sem alkalmas napi több, öt-hat óra folyamatos és kétoldalú videóforgalomra, ezeket tízperces, maximum félórás beszélgetésekre tervezték, de már fél óra után melegszenek, mint a jófene. Asztali gép? Az bírná, de ahol az étel is gond, nem lehet videokártya-igényeket támasztani, márpedig az alaplapi videokártyák szintén kis kapacitásúak, azok sem bírnák. További gond lehet, hogy az egészen kis elemisták, elsősök, másodikosok figyelmét valószínűleg nem kötné még le a képernyő... velük másképpen kéne megoldani, meg hát hogyan kezelje az írásos felületeket egy olyan gyerek, aki még írni-olvasni is alig tud?

Szóval nemes a szándék és sok haszna lesz majd, de problémákat is felvet: elsősorban a hardver-ellátottság terén.

Aztán az is várható, hogy minden szolgáltató minden hálózata mérhetetlenül, akár az összeomlásig is leterhelődhet. Fellép majd a tüntetés-effektus. Ezt régebbről, a nagy tüntetések idejéből ismerjük, amikor is kiderült, hogy ha kimegy pár ezer ember a Kossuth térre, leáll a net.

Eleinte mindenki „gonosz TEK-et” kiáltott, azt mondta, hogy „lekapcsoltatták a téren a mobilnetet”, aztán kiderült, hogy nem erről van szó, hanem arról, hogy mindenki egyszerre netezett a téren, minden jelenlévőnek halálfontos volt, hogy felmenjen a tüntető szelfije a Facebookra, hogy videózzon élőben, hogy beszámoljon a látottakról: a jóval kisebb terhelésre méretezett rendszer ettől omlott össze. Nem a titkosszolgálatok buherálták: annyira nem is értenek hozzá, sőt, egy tisztességes lehallgatást nem bírnak lebukás nélkül összehozni.

Mármost nálunk az átlagos tüntetés olyan három-ötszáz fő, a nagy kétezer, a tízezresnél már világforradalmat kiáltanak a pártlapok, százezres meg csak egyszer volt, az is a netadó miatt. Szóval, ha egy ekkora forgalomnövekedéstől összeomlik a szolgáltatók rendszere, mi lesz, ha majd minden diák és tanár egyszerre kezd videó-adatforgalomba?

És nem csak ők: ott lesznek a távmunkát végzők is. Nem lehet mindent távmunkába kiszervezni, az útkaparó, a postás vagy a vulkanológus nem viheti haza a munkáját (sőt: az epidemiológus, virológus sem), de aki megteheti, tegye bizony, annyival is kisebb a kockázat.

De könyörögve kérem, ésszel tegye!

Hallgassanak egy tapasztalt emberre, legalább húsz éve dolgozom itthonról. Jóval korábban kezdtem, mint hogy vonalas internetem lett volna, csak akkor a kész munkáimat netkávézókból küldözgettem el (pokoli is volt az állandó rohangálás, az idő méricskélése...).

Az otthoni munka is munka!

Be kell osztani, az odáig rendben van, hogy megesett, miszerint egy rádió az ágyamból kapcsolt élő adásba, ráadásul ők is ébresztettek, de ez szerencsére nem látszott, hiszen a rádión nincs kép (a mozdonyon meg nincs bástya, így a vonat nem vár). Azonban akárhogy donaldkacsázunk otthoni munka közben (egy szál pólóban dolgozunk, akár minden egyéb ruhadarabot mellőzve), otthon is van fegyelem. Ha egy anyagnak mondjuk délig el kell készülnie, akkor az délig el is készül, hiába megy a tévében a Simpson család vagy hiába kéne elmosogatni, takarítani. Mert ha nem készül el és ez rendszeressé válik: elveszítjük a munkát. A munkahelyet is.

Én magam általában kora reggel kelek, hat és hét között, iszom egy kávét, egy órát szigorúan a hírek átnézésére szánok (a magyar sajtóból négy független és négy kormánypárti lap, a világsajtóból legalább hat komolyabb orgánum), aztán munka: kétfelé, háromfelé, négyfelé ír és szerkeszt az ember, mikor mennyire van szükség és mennyi a megbízás. Kettő-három körül jut egy-két üresebb óra, amikor lehet enni, be lehet vásárolni, aztán nyomás vissza a géphez és témakeresés, dokumentáció estig. Mert ha a holnapi munkát nem készítjük elő még ma, abból nem lesz semmi. Eközben kell elvégezni azt is, amire a ház körül szükség van: maga a munkanap – még ha csak a sajtómunkát számítjuk is – inkább 14-15 óra, mint kevesebb, de semmiképpen sem nyolc. Előnye, hogy magunknak osztjuk be a teendőket, hátránya, hogy magunkkal is tolunk ki, ha valamit elszerveztünk, és napokba telik egy kiesés után utolérni magunkat.

Szóval otthonról dolgozni sem épp a kényelem csúcsa, bár az, hogy kihagyjuk az életünkből a Budapesten minimum másfél-két óra tömegközlekedést: megfizethetetlen, én már régóta mondom, hogy nem pénzt kérni kéne az embertől, mikor használja ezeket a járműveket, hanem meg kéne fizetni a neki okozott kényelmetlenséget, de valahogy egyik főpolgármester sem hallgat rám.

Az otthoni munka végzése akkor különösen nehéz, ha tartanunk kell közben másokkal is a kapcsolatot. Ezt az írást olyan egy órája kezdtem el, ez alatt az idő alatt végig be voltam jelentkezve a Facebookra, mert szerkesztek is, és a többiek írásait Messengeren kapom. Egy óra leforgása alatt öten kerestek meg mindenféle olyan dolgokkal, amiknek az égvilágon semmi köze nincs a munkához, magánügyekről vagy szimpla kommunikációról, „hogy vagyunk”-ról, „mit szólsz hozzá”-ról volt szó. Vagy csak szimplán küldött valamelyik haver egy képet, mémet, mert biztos örülök neki. És ez még egy csendes periódus, az átlagosan tizenkét percenkénti üzenetekkel: délben és délután három-négypercenként szólítják meg az embert, a világon minden okból. Mármost ezeket nekem legalábbis meg kell néznem, ugyanis abból, hogy pittyen a gép, én nem hallom, hogy a Laci küldött megint egy mémet vagy a kolléga küldött egy írást. De ha megnéztem, az látszik, látja a feladó, illik egy minimális választ is írni, ha nem teszem, az sértő. Arra megint válaszolnak és így tovább... így elég nehéz akár újságcikket írni, akár bérszámfejtést vagy tudományos kutatást végezni.

Letolni sem akarom az ismerőseimet, ők ugyanis a dolgok természetéből következően nem látnak engem, nem tudják mivel foglalkozom épp, ők nem dolgoznak, tehát azt hiszik, hogy én sem.

Itt hangsúlyoznám, hogy most nem a családon vagy legszűkebb baráti körön belüli, esetleg üzleti üzenetekről beszélek. Azokra szükség van, az más elbírálás alá esik.

Szóval, ebbe azért szép udvariasan beleőrül az ember. Csak mondanám, hogy az online korszak előtt is volt ilyen: Coleridge azért nem tudta befejezni csodálatos, „Kubla Kán” című költeményét, mert az ötvennegyedik sornál átment hozzá a szomszédja, és addig cseszegette, addig kérdezett tőle hülyeségeket, amíg ki nem verte a fejéből a vers végét. Tulajdonképpen még a közepét is, a büdös életben nem fogja már megtudni senki, mi történt Abesszínia lányával, ki itta a Mennyország tejét.

Tessék megköszönni a szomszédnak. Aki biztos nem akart rosszat, de így utólag megérdemelné, hogy skót hagyományőrzők táncoljanak a sírján.

Ha távmunkát végzünk, készüljünk fel: a világon mindenki megtalál majd közben minket és mindennel, ami csak elképzelhető, valamint pár elképzelhetetlen dologgal is. Sőt, nem csak közösségi oldalakon vagy Messengerben: van ismerősöm, aki naponta harminc-negyven e-mailben küzd az általa helyesnek tartott politikai elvekért, bár amikor nem politizál, akkor is mindenféle marhaságot küld mailben.

Sose kérjünk nyilvánosan tanácsot online munka közben, semmivel kapcsolatban, legyen szó korai khmer templomépítészetről vagy bableves főzéséről – egyszer én csak annyit kérdeztem meg két írás között, míg előkészítettem az ebédet, hogy kell-e babárlevél a bablevesbe. Egy hétig jöttek a válaszok, több száz verzió, emberek estek egymásnak, rajtam mindenki számon kérte, hogyan főztem meg a levest, és miért nem úgy, ahogy ő mondta. A levesnek már nyoma sem volt, de még mindig gyalázták egymást a döntő többségükben értelmiségi és diplomás ismerőseim. Talán válás is lett a vitából, bár ebben már nem vagyok biztos, rég volt. Ha kicsit még régebben történik: párbaj biztos lett volna, sőt, több is. Szóval: ne kérdezzünk, csak ha nagyon muszáj, inkább tanuljuk meg használni a keresőt.

És ha az irodában más szokta elvégezni a munkánk javát, az most ki fog derülni, most nem lehet odamenni valakihez, hogy „te, ez hogy van, ezt hogy kell?” Privát segítséget kérhetünk, de – dolgoznunk nekünk kell.

Szóval szép és kellemes dolog ez a távmunka, a távoktatás még érdekes is lesz a maga módján, már ameddig a hálózatok bírni fogják a terhelést. Ha meg nem erősítik őket sürgősen, akkor megfordul a rend: nem egy óra oktatás lesz és tíz perc szünet, hanem fordítva.

De mégis azt mondom: próbáljuk meg, csináljuk, nem állhat meg az ország, az élet.

Csak kérem szépen: ésszel csináljuk...

 

Szele Tamás