Forgókínpad

Holnapután

2020. március 16. - Szele Tamás

Szóval akkor most helyzet van, mától bezártak az iskolák, otthonról dolgozik, aki tud és mindenki ül a fenekén. Ez nem kis változást okoz majd az életünkben, de – szükség van rá. Viszont az okos ember azt is tudja, hogy ennek egyszer vége lesz, és akkor újra kell kezdeni mindent, ott, ahol abbahagytuk. Hát, ez azért nem lesz olyan egyszerű.

utopia1.jpg

Előre bocsátom: első sorban nem Magyarország sorsáról töprenkedek én itt, hanem úgy nagyjából mindenkiéről.

Akkor lássuk. Azt nem tudjuk, a mostani állapot meddig tarthat. Amennyiben két hét és két hónap közötti intervallumot kell átvészelnünk bezárkózva, nagy baj nincs, csak kis-közepes bajok vannak: a gazdaság mostani rendszere óhatatlanul megroggyan a termelés akadozása miatt.

Nagy baj akkor van, ha hosszabb ideig tart a járvány. Akkor kéne eldönteni, mihez kezdjünk.

Szóval az nagyon kedves gondolat, amit tegnap olvastam valakinél, miszerint a karantén periódusa alatt – tartson bármeddig – az emberiség a kényszerű elzártságban majd környezettudatos életmódra szokik (ha nincs kint, a természetben, környezetben és nem dolgozik, akkor valóban kevésbé szennyezi azt), jógázni fog, meditálni és a lelkéről beszélget egymással, de a lakáson kívüliekkel csak Skype-on. Ezen kívül koktélparadicsomot termel cserépben, csilipaprikát csíráztat és tofut tenyészt. Házilag. Na, tetszenek látni, ez nem fog bekövetkezni, és nem csak azért, mert remélhetőleg előbb ér véget a járvány, minthogy a paprika kicsírázik és a tofu lefial, hanem azért is, mert ez hosszú – sőt, rövid – távon tökéletesen életképtelen utópia lenne.

gaia.jpg

Azt elhiszem, hogy jó anyagi háttérrel és minimum a felső középosztályból nézve vonzónak látszik egy ilyen „vízöntőkori újjászületés”, csak azt tetszik elfelejteni, hogy baromi sok minden kell még ahhoz is, hogy be tessenek zárkózni és ne haljanak éhen, szomjan rövid idő alatt. Az ember nem véletlenül társadalmi lény: nagyon fejlett, komplex organizmus és ennek köszönhetően aránytalanul több igénye van, mint az éti csigának, amely viszont remekül kibírna akármilyen hosszú karantént. Nem fogják elhinni, de az a víz, amit nem tetszenek meginni, viszont mossák vele a kezüket, nem a falból fakad, azt messziről vezetik oda, bonyolult rendszer osztja el és ezt a rendszert más emberek üzemeltetik. Az árammal és a gázzal is ez a helyzet, az informatikai hálózattal még inkább. Az étel sem jön házhoz, főleg, ha nem hozzák, és van egy baromi rossz hírem: nem a boltban terem és a legnagyobb része nem is a gyárban. Ha nincs termés, felkopik az állunk, ez ilyen egyszerű a felső neolitikum mezőgazdasági forradalma óta. Természetesen a bonyolult ellátó rendszerek a sok alkalmazottal általános – mindenkinek van rájuk igénye, és ezt ki kell elégíteni, különben a többség minden járvány nélkül elpusztul, és utánuk a nettó haszonélvezők rétege is. Szóval: izolált, környezetvédő, spirituális jóléti ezo-karanténok csak akkor és ott lesznek, ahol az ellátásukat meg tudják oldani.

Azt tetszik mondani, kifizetik, van pénz? Van ameddig tart, és van, ameddig őrzi az értékét. De mivel világméretű gazdasági folyamatokról beszélünk, semmiféle határlezárás nem fog gátat szabni az áruhiánynak, inflációnak. Én például szeretem a belga sört, de tudom, hogy most egy ideig nem látom: nem fogják szállítani, gyártani se nagyon, behozni főleg nem. Csak hát Bellevue Kriek nélkül még lehet élni, de étel nélkül már nehezebben, és az élelem nagyobb része külföldről származik, tehát a „nemzeti” gazdaság nem lesz képes pótolni. Ez rossz esetben vezethet az élelmiszer-ellátás szabályozásához is.

Akkor mi lesz, ha nem ezo-utópia? Ellenkezőleg, Mad Max világa, ember embernek farkasa, radioaktív mutánsok és óriás skorpiók az alföldi sivatagban?

mad_max.jpg

Az se lesz, de nem azért, mert a magyar állam olyan erős, hogy rendet lenne képes tartani. Azért nem lesz, mert egyszerűen az is egy irreális fikció. Mad Max világában szintén nem folyik termelés, illetve csak egyes oázisokban termelnek haszonnövényeket a rablók által kizsákmányolt farmerek, akiket azzal zsarolnak a mutánsok, hogy elzárják a vizet (ezt a westernfilmekből emelték át), és őket kell megmenteni, valamint bizonyos kultúroázisokban termelnek áramot és tudományt. Ezeket a kultúroázisokat őrült tudósok és karcsú, párducléptű könyvtárosnők lakják, na, őket is meg kell menteni, mert az őrült tudós épp azon dolgozik (szálegyedül, a semmi közepén), hogy kitaláljon egy valamit, amitől minden jó lesz megint, a könyvtárosnő meg másért fontos. Ezen kívül folyik pénztermelés a sivatagi kocsmákban, ahol az úri közönség öldökli egymást, kivéve a hétvégéket, mert akkor mészárolja.

Az fel sem merül a Mad Max-féle posztapokaliptikus modellben, miszerint azok a járművek nagyon sok üzemanyagot fogyasztanak, a nyersolajat ki kéne termelni, finomítani, elosztani, szállítani... a fegyverek lőszerrel működnek, azért az sem terem a vízhiányos farmerek kukoricaföldjén, azt is le kéne gyártani, az érceket kibányászni, olvasztani, finomítani, ötvözni, edzeni, a robbanóanyagok gyártása külön művészet... ehhez képest maximum egy-egy kósza fegyverkovács kerül elő ebben az utópiában, az is mindig elszegődik igazságot tenni. Könnyen beláthatjuk, hogy Mad Max világa két hét alatt kifogyna a lőszerből, három alatt az üzemanyagból és utána mindenkinek hibrid kukoricát kéne vetnie akna helyett. Szóval: ez sem lesz.

Hát akkor? Nemzetállami utópiák? Mindenki műveli kertjeit a gondosan lezárt határok mögött? Sok kormány ezt szeretné, különösen a miénk. Ha kipróbálnák, heteken belül belátnák, hogy például Magyarország utoljára Mátyás király idején volt annyira-amennyire önellátó, és akkor is nagyon fontos volt a só és az arany külkereskedelme, a mai Magyarország maximum Mátyás korabeli életszínvonalat tudna garantálni önellátás útján, illetve talán azt sem, ugyanis sokat változott azóta a klíma, a természet, egy csomó vad, hal eltűnt, szóval maradna a szalonna és a kenyér mint általános táplálék, esetleg még a juhtúrós puliszka.

Egyéb szolgáltatások? Energiaellátás minimálisan, szénerőművekből, földgázunk alig van, a teljesítmény javát részint az állami infrastruktúra fenntartása emésztené fel, részint az uralkodó osztály. Gépjármű-közlekedésről ne is tessünk álmodni, mivel menne? Esetleg építhetnénk pár gőzmozdonyt, ugyanis a stratégiai mozdonytartalékunknak nyoma veszett, és csak remélni merem, hogy a rozsda ette meg, nem ellopták. Szóval a rusztikus utópia, amiről sok „nemzeti” elme álmodik, miszerint az aratók víg danája hallszik és ők a kastélyban vetnek számot az uradalom ügyeivel, képtelenség, és ha megpróbálkoznak vele, két perc alatt derül ki, hogy nekik nem a gróf szerepe jut, hanem a jobbágyoké. Lehet aratni, vígan danászva.

aratok.jpg

Akkor mégis, mi lesz, mikor véget ér a rémálom?

A legjobb esetben is valami hasonló, mint most. Hasonló, de nem ugyanaz: azért a mostani helyzetnek akadnak tanulságai. Az első az – hogy egy Mark Twain-parafrázissal éljek – miszerint:

Ne tégy minden tojást ugyanabba a kosárba. Vagy ha egy kosárba tetted őket, vigyázz arra a kosárra!

Nagy hiba volt a világ ipara részéről a termelés legjavát a kínai alkatrész-ellátásra alapozni.

Mi van, ha történik valami Kínával?

Ez van. Igen, a spontán gazdasági folyamatok alakították így a dolgot, csakhogy ezeket meg az befolyásolta, hogy míg a megrendelők multinacionális, globális gazdaságban gondolkodtak, addig Kína nemzetállamiban, központi irányításúban, amiben egy tollvonással leállítható a termelés szükség esetén, és most erre szükség volt. De ha Hszi Csin-ping három hápogó mandarinkacsával álmodik, melyek a Kőkapu-sziget fölött szárnyalnak, attól is leállhatna. Kínának vitális érdeke volt a nemzetgazdaság (egyébként lassuló) növekedésének fenntartása, ezért sok olyasmibe is belement, amikbe finoman szólva sem kellett volna, és a társadalmi rendszerének (speciális, kínai, han nemzeti jellegű szocializmus, kapitalista termelési rendszerrel) fenntartása érdekében pedig bűnöket is követett el (Hszincsiang-Ujgurban, Hong Kongban, Tibetben). De most a gazdaságról beszélünk: hiba volt belemenni abba, hogy a világot Isten teremtette és minden más Kínában készül. A jövőben egy decentralizáltabb, és főként nemzetállami befolyásoktól mentes gazdaságot kéne kiépíteni. Más kérdés, hogy most akkor is leállt volna a termelés, ha Kínában császárság lenne – viszont egy császári Kínáról tudnánk, hogy más indokok miatt nem használna ilyen eszközt, a mostaniról nem állíthatjuk.

A nemzetközi, globális gazdaságról nem tudunk lemondani anélkül, hogy vissza ne süllyednénk a középkorba, gondoljunk már bele, hogy egy átlagos telefont nem tudnánk összerakni saját alapanyagokból, ugyanis nincs tantálunk – épp ezért fel kell ismerjük, hogy ez a gazdaság törékeny, egy járvány tönkreteheti és nem fog spontán helyreállni. A régi formájában semmiképp. Nemzetközi egyeztető – nem felügyeleti – szervek kéne koordinálják a dolgot, és igen, minden érdeket figyelembe véve, a munkavállalókétól a vállalatokéig. Keserű lesz ez a pirula, mert így egyik érdek sem érvényesülhet majd maradéktalanul – de vagy ezt tesszük, vagy lemondunk a kultúránk eszközeinek kilencven százalékáról.

Be kell látnunk tehát, hogy az emberi civilizáció sérülékeny valami, aminek a meghibásodásához nem kell atomháború: elég egy járvány, egy fél év termelési kiesés, ez már annyira komplex rendszer, hogy nem lehet romantikus elképzelések mentén, házilag javítgatni a kalapáccsal. Sérülékeny és – globális. Ha Kínában nem készítenek áramköri lapkát, ha Kongóban nem termelik ki a tantálércet (a kitermelés körülményein változtatni kell, mert rabszolgamunkával történik), akkor Budapesttől Seattle-ig és Canberráig nincs telefon, tablet, számítógép, tévé, rádió. Ha nincs elektronika, nincs távoktatás, nincs munka otthonról sem, és nincs kormányzat, mert kisbíróval ki lehet doboltatni az épp hatályos intézkedéseket, csak az már az első emeletre sem hallatszik fel.

Magyarország azzal fog szembesülni, hogy nálunk minden csak elvben és papíron van megoldva, a digitális oktatási rendszertől a közegészségügyig és az élelmiszer-ellátásig: amire nem volt napi szinten szükség, annak a forrásai, hogy úgy mondjam, elszivárogtak a semmibe és most, amikor kellenének az elvben működésre kész rendszerek – nincsenek sehol. De az állam minden intézményében így zajlanak a dolgok, ami nem volt eddig a napi rutin része, az működésképtelen, a magyar állam – és részben a világ is – most azzal szembesül, hogy nem mindig mennek szabályosan a dolgok.

De vissza a nagy képhez: ez el fog múlni, és ha van egy csepp eszünk, nem ugyanúgy és ugyanott kezdjük újra a dolgokat, ahogy és ahol abbahagytuk. Ne próbáljuk a jövőt kulturális közhelyek, film-forgatókönyvek, sci-fi regények analógiájaként elképzelni, mert az az egy biztos, hogy nem úgy lesz.

Hanem egészen másként.

Remélhetőleg jobban, ésszerűbben.

Egyelőre jussunk túl a válságon komolyabb veszteségek nélkül holnap, aztán meglátjuk, mi lesz holnapután.

 

Szele Tamás