Hogy a jó hírt mondjam először: pekingi illetékesek szerint levonult az árhullám a Jangcén, bár erről magát a folyamot elmulasztották értesíteni, így az még helyenként árad. Hogy Peking miféle illetékesekhez fordult a kérdésben, az megint más kérdés, ez ügyben ugyanis maximum a Nagy Jüt vagy Kung-Kungot, a Vizek Istenét lehetett volna felelősségre vonni.

A Nagy Jü és Kung-Kung harca

Azonban mivel mindketten a Jáde Császár égi palotájában laknak, tehát nem tartoznak szorosabban véve pekingi hatáskörbe, feltehető, hogy profánabb szakértők véleményét hallgatta meg a politikai vezetés, vagy esetleg meghallgatta, de kommünikéjét ősi kínai módon, hasára ütve fogalmazta meg, a pillanatnyi érdekek mentén. A hivatalos források azt írják ugyanis, hogy ez az áradás huszonhat milliárd dolláros kárt okozott, de szerencsére már vége: azt nem említik viszont a hírben, hogy ez idén már az ötödik árhullám volt, ha nem számítjuk a mintegy ötven helyi árvizet. Szóval, elég nagy a baj, úgy néz ki, a rizs- és kölestermés több, mint fele odaveszett, és ez – a világjárvánnyal súlyosbítva – elég kétségbeejtő helyzetbe hozza a nagyhatalmi státusú, hatalmas birodalmat.

Romolhat még a helyzet?

Hogyne romolhatna, jön ugyanis a Bavi tájfun, ami egyaránt fenyegeti a Koreai-félszigetet és Kína északkeleti partvidékét, Liaoning eddig megúszta, de most bajba kerülhet (Liaoningről meg lesz szó, jegyezzük meg a tartomány nevét). Annyira komoly a helyzet, hogy a világi hívságok iránt nem mindig érdeklődő és most különös helyzetben lévő Kim Dzsongun – aki a minap azzal lepte meg a világot, hogy a dél-koreai és észak-amerikai külpolitikát húga, Kim Jodzsong kacsóira bízta – képes volt a tájfun és a koronavírus ügyében megjelenni egy pártértekezleten (inkább összehívni azt) és saját fenséges szájával letolni a felelősöket. Persze, megint felmerül, hogy természeti csapások esetében vannak-e felelősök, de ez csak a mi európai fejünkben merül fel: Kelet-Ázsiában mindig és mindenért van felelős, ha szükség van rá. Sőt, tegnap még Kínába is elutazott, hivatalos információk szerint Hejlungcsiang tartományba, állítólag a Tonghua Borászatot látogatta meg. Azért kicsit gyanús, hogy igyon bár akármennyit, az ilyen tájfunos időkben nem vette volna elő a naftalinból a nagypapa legszebb, ünnepi páncélvonatát csak egy kis borozgatás kedvéért. Valószínűbb, hogy többek között a természeti csapások elleni védekezésről tárgyalt az megfelelő kínai vezetőkkel, talán nem is pont Hejlungcsiangban és Jilinben, vagy ha ott, akkor udvariasságból ott rendezték a találkozót vele.

Liaoning és térsége

Mondjuk a kínai borászat eredményeit ismerve annyit mondhatok, hogy nem irigylem, nem egy élvezet meginni a kínai szőlőbort. Messze járnak ők még attól, hogy akár csak iható legyen náluk a hegy leve.

Többek között lehetett szó a katasztrófavédelemről, írom, de akkor mik lehettek a tárgyalás egyéb témái? Elég sok minden. Phenjan mostanság alaposan visszavett a kardcsörtető lendületből, aránytalanul kevesebb rakétakísérlet folyik a Sárga- és Japán-tenger vizein a korábbiakhoz képest észak-koreai részről, de azért nyugalom mégsincs, ugyanis pont ez az a terület, ahol az Egyesült Államok és Kína állandó légtérsértésekkel, felségvíz-sértésekkel és hasonlókkal bosszantja egymást.

Cibálja a Sas a Sárkány bajszát, az is cibálja a Sas tollait. Arra azért vigyáznak egyelőre, hogy komolyra ne forduljon a játék, de arra is, hogy megmutassa mindenki, milyen új játéka, smukkja, ékszere, fegyvere van. Mint az úriasszonyok a promenádon.

A legújabb összezördülések abból álltak, hogy Kína szerint egy amerikai U-2-es kémrepülőgép berepült az általa önkényesen kijelölt azonosítási övezetbe, miközben a kínai haditengerészet éppen ötnapos gyakorlatot tartott az ország északi partszakaszánál fekvő Pohaj-tengeren. Mondjuk az U-2-es Dragon Ladyt nem nevezném a legmodernebb csúcstechnológiának, ugyanis 1955-ben repült először, de ha a kínai haditengerészet ilyent látott, akkor ilyent látott: ennyi erővel láthatták volna Ao Kuangot is, aki köztudomásúan a Keleti-tenger sárkánykirálya. Hanem miheztartás végett oda is cserdítettek két rakétával a Dél-kínai tengerre, legalábbis a South China Morning Post szerint, és itt kezd érdekes lenni a történet: ugyanis a két rakéta egyikét, egy DF-26B-t Csinghaj tartományból indították, másikát, ami DF-21D típusú volt, Csöcsiangból. Mondjuk Csinghaj nem az a tipikus tengermelléki vidék, sőt... Ellenben a rakéták kifejezetten repülőgép-hordozó romboló eszközök, melyek használatát Oroszország és az Egyesült Államok számára a közép-hatótávolságú nukleáris fegyvereket korlátozó egyezmény tiltaná (igaz, az Egyesült Államok ezt az egyezményt felmondta tavaly). Ezt a hidegháború végén írták alá, bár Kína nélkül, Trump kilépett belőle, tehát gyakorlatilag érvénytelen. Jó, esetünkben Kína sem volt olyan bolond, hogy erőfitogtatásra pazarolja a drága éles, nukleáris tölteteit, és mivel a célpontok Hainan és a Paracel-szigetek közé estek, nem is lett volna okos dolog a saját haditengerészeti támaszpontjaikat elszennyezni a sugárzással (a lakosság egészsége megint olyan valami, ami arrafelé nem a legelső szempont).

Ha már szigetek: azt tudjuk, hogy a Paracel-szigetek átlagosan fél négyzetkilométeresek és kizárólag támaszpontnak alkalmasak, bár a kínai hatóságok mindent megtesznek azért, hogy úgy nézzen ki, mintha ott földművelő-halászgató őslakosság élne időtlen idők óta, és a Dél-kínai-tengeren fekszenek – de sziget-ügyben érdekes hírek jönnek a Sárga-tengerről is.

Konkrétan az, hogy Liaoning térségében szigetvilág bérbe adó. 

Pont a legjobbkor hirdetik, egészen pontosan oda várják most, a napokban a Bavi tájfunt, de mégis, hogy van ez?

Úgy, hogy Liaoning tartományhoz tartozik 633 sziget a Sárga-tengeren, amiből 44 lakott, 589 lakatlan. Peking nagyon örülne, ha párat át tudna vontatni a Dél-kínai-tengerre, nekik ott van hiányuk szigetből, itt meg erős többlet mutatkozik, de sajnos ezt nem lehet megoldani: ott terül el a jobbára lakatlan szigetvilág a Jalu folyó torkolatától kezdődően, igen szépek, festőiek, és az észak-koreai szomszédság erősen leviszi a bérleti díjat. Mert van egy apró rizikófaktor abban, ha valaki pont ott kezdene ingatlanfejlesztésbe: sosem lehet tudni, mikor próbálnak ki a szigetén egy észak-koreai rakétát, vagy előfordulhat az is, hogy mire kiépül a szálloda és a kaszinó, Kim Dzsongun úgy dönt, hadgyakorlat keretében pont ott fogja kipróbálni, milyen érzés a kapitalizmus ellen harcolni.

Sőt, bankot is robbanthat.

Akkor lássuk az árakat.

A legolcsóbb kategóriába tartozó szigeteket hektáronként és évente 3700 jüanért vagyis 535 dollárért lehet bérelni, csakhogy a legdrágább szigetek bérleti díja elérheti az évi 25 millió jüant is, ami 3,63 millió dollár. Sok szempont érvényesül a bérbeadásnál, attól függően, mire és hogyan szeretnék használni az ingatlant: a legolcsóbb az „őstermelői földművelés”, talajjavítók használata nélkül, ha már a termőföld minőségét javítani akarják, többet kell fizetni, a legtöbbe pedig az kerül, ha idegenforgalmi vagy szórakoztatóipari létesítményt építenek oda.

Szóval, üzlet ez is, nem úgy mennek a dolgok, hogy az ember vesz egy szigetet és odaköltözik élete párjával: különben is, a szomszédos Kim család van annyira lármás társaság, hogy nagy jövőt ne jósoljak a szigetvilág befektetőinek.

Ahogy tehát végigtekintünk a kínai vizeken, mindenhol azt látjuk, hogy nyugtalanság uralkodik, ahol nem a tájfun kavarja a tengert, ott a hadgyakorlatok vagy a helyi hatóságok gondoskodnak az örvényekről. Mintha kezdene egy válsággóc kialakulni, elsősorban a Sárga-tenger térségében, de azért a hajnani vizeken is van lehetősége egy konfliktusnak.

Vagy nincs – minden a diplomáciai háttértől függ.

Az pedig Kína számára nem alakul túl kellemesen. Az ország gazdasági helyzete váratlanul nagyon sokat romlott, nem pusztán a mezőgazdasági termelés csökkent drasztikusan az áradások miatt, de az ipari teljesítmény is – az már a járvány miatt. A kormányzat ingatlanberuházásokba fektet az ipar helyett, viszont így sokat veszítenek már kivívott pozícióikból a nemzetközi piacokon.

Kína és az Egyesült Államok között állandósult a feszültség, de Kína és India között is a ladakhi határvillongások miatt: odáig jutott a helyzet, hogy Új-Delhi kész és hajlandó bevetni hadseregét is, ha szükségesnek érzi, míg Peking követeli az indiai „Bojkottáljuk Kínát” nevű kormányprogram leállítását. Ami komoly károkat okoz, ugyanis eddig az indiai-kínai kereskedelemnek éves szinten ötvenmilliárd dollár forgalma volt. Moszkva a jövő év helyett már idén hajlandó leszállítani Indiának az első megrendelt Sz–400 légvédelmi rakétaüteget. Ilyeneket Peking is rendelt tőlük, ki is fizették – de nekik nem szállítják. Majd később kapnak. Ezt különben egy orosz–kínai kémbotránnyal indokolják (most speciel Peking szervezett be egy moszkvai tudóst, nem fordítva), de akkor ezek szerint Moszkva India mellé állt?

Sz-400-asok (a Krímben)

Vagy, vagy sem.

Ugyanis a játék ennél is bonyolultabb. Létezik már jó ideje ugyanis egy Négyoldalú Biztonsági Párbeszéd nevű szervezet, melynek tagjai Ausztrália, Japán, India és az Egyesült Államok, és amely saját megfogalmazása szerint:

„Úgy látja, Kína katonai, politikai és gazdasági tevékenysége veszélyezteti a több mint hetven éve fennálló, többek között a nemzetközileg elfogadott szabályokon és a szabad hajózhatóságon alapuló nemzetközi rendszert a régióban. Mivel Kína óriási katonai és gazdasági fölényével szemben a térség országai önállóan nem tudják érvényesíteni érdekeiket, ezért négy ország (Ausztrália, Japán, India és az Egyesült Államok) egy együttműködés, a Négyoldalú Biztonsági Párbeszéd (röviden Négyes) keretében tesz kísérletet Kína hatalmának korlátozására.”

Tehát, ha Moszkva India mellé áll, egyúttal a washingtoni vezetésű szövetség uszályába is kerül, márpedig azért azt nem hinném, hogy a Kreml erre hajlandó lenne. Akármilyen természetes is, hogy Oroszország és Kína riválisok a távol-keleti térségben, kérdéses, mekkora lehet az az ár, amit hajlandóak lennének fizetni a számukra kellemetlen szomszéd háttérbe szorításáért.

Szóval, a Távol-Keleten melegszik a helyzet, viharosak a tengerek.

Minden adott a világpolitikai válság kialakulásához: egy hirtelen megroggyanó, ám még erős birodalom, egymással szemben álló gazdasági és geopolitikai érdekek, komoly és a térségben jelen is lévő katonai erők... valóságos puskaporos hordó most Kína.

És mindenki erős dohányos a környéken.

Szele Tamás