Törököt fogott a világ a washingtoni busójárással, nem ereszt bennünket: ahogy telnek a napok, egyre különösebb, vadabb, ijesztőbb dolgok derülnek ki az események hátteréről. Megjelentek a politikai hiénák is, akik utólag, mintegy másodlagosan próbálnak valamiféle hasznot kovácsolni maguknak a történtekből. Pedig így is elég pocsék a helyzet.

Tegnap már foglalkoztam Jake Angelivel, a „Qanon Shamannal”, szegénnyel, akiből előbb bolondot csináltak a konteós manipulátorok, aztán most lesz belőle bűnbak, kinevezik őt még tán kommunistának is, akárki meglássa... ma egészen másról akartam volna írni, de este elém került a Bellingcat írása a Capitoliumban halálos sebet kapott Ashli Babbitről. Magának az esetnek a körülményeit értelmetlenség volna ebből a távolságból elemezni, semmi igazán pontosat nem tudunk róla, oldja meg azt a Georg Spöttle a Mandineren, neki vannak ilyen távolba és múltba látó képességei, amint elnézem, engem az ragadott meg, hogy egyáltalán miképpen került oda a hölgy?

Ugyanis tudjuk róla, hogy nem egyszerűen veterán volt: tizennégy évet szolgált, a Légierő kötelékében megjárta Afganisztánt és Irakot, a Nemzeti Gárda soraiban Kuvaitot és Katart, ahol pedig nem szilvásgombóccal lövöldöztek, szagolt elég puskaport életében, hogy volt képes így belerohanni egy értelmetlen dolog miatt a halálos lövésbe? Tudnia kellett, hogy fegyvere van az őröknek és használniuk is kell azt szükség esetén – bár az egyáltalán nem biztos, hogy a Capitolium rendőrsége lőtt rá. Ugyanis mikor beözönlött a tömeg, azonnal segítséget kértek, de akkor még csak az FBI és az ATF néhány egysége volt a közelben ők tudtak jönni, a Nemzeti Gárda bevetése órákat késett. A szemtanúk azt állítják, egy civil ruhás védő lőtt rá, innentől kezdve az is bonyolult, melyik fegyveres testület tagja lehetett az illető. Száz szónak is egy a vége: az az egy biztos volt, hogy ott lehet lövöldözés, és akinek ilyen katonai múltja van, annak ezzel számolnia kellett volna.

De nem számolt. Miért?

A Bellingcat – tudom, van, aki nem kedveli őket, nekik ajánlom olvasmányként az Izvesztyiját, az is érdekes médium, melyet tanulságos forgatni – többek között Ashli Babbit tweetjeit nézte át, és hátborzongató jelenség körvonalazódik ezek alapján. A hölgy pontosan úgy radikalizálódott, ahogy a második-harmadik generációs muzulmán bevándorlók szoktak, csak ő nem az Iszlám Állam fanatikusa lett, hanem Qanoné.

De lassan, alaposan és módszeresen.

2018-ban még egy teljesen épeszű, kicsit kételkedő állampolgárként tweetelte egy vitában Obamáról:

„Basszus, igen... ez az elnök haver volt... imádom Amerikát.. Szerintem Obama nagyszerű dolgokat tett ... azt hiszem, valami bilit kiboríthatott... de szerintem nagyon sok jót tett... pont akkor, amikor szükségünk volt rá. Én rá szavaztam! És Trumpra szavaztam. Nem voltam képes Hillaryre szavazni.”

Ebben nyoma sincs semmiféle radikális nézetnek. Mindenkinek jogában áll azt a politikust kedvelni, amelyik neki rokonszenves és nem kedvelni más politikusokat, nem bűn az, ha valaki képtelen Hillary Clintonra szavazni. Nekem is gondokat okozna, bár az a veszély engem nem fenyeget, hogy erre kényszerüljek. Ashlinek volt politikai véleménye, bőven a kulturált határokon belül mozgott és el is mondta. Amikor ezt írta, még nem volt vele semmi baj. Még az is belefér ebbe, hogy néhány szenátornak rajongói tweetet küldött akkoriban.

A baj 2019 szeptemberében kezdődhetett, mikor egy tweetjében homályos dolgokat írt valakivel kapcsolatban Hollywoodról, mindenféle „elitekről”, világpolitikai körökről.

„Lehet, hogy gyűlölik a globális politikai globális körök / Hollywood / az elit státuszúak, stb., de övé AMERIKA, ÖVÉ A SZÍVÜNK ÉS VELE VAN MINDENKI, VELE DOBBAN MILLIÓK SZÍVE! Tudják, és félnek, hogy elkövetnek egy hibát. Valahányszor megpróbálkoznak a következő nagy lépéssel, felgyorsul a pulzusunk és megnövekszik az erőnk.”

 Homályos szavak – de a „globális világpolitikai körök” emlegetése és az elitellenesség nem jót jelent. Egy hónap múlva már a Pizzagate-konteót is hirdette.

„Látni fogja, hogy a pizzagate is előkerül még... nézze... bármennyire undorító is, szerintem ez az András herceg-interjú jó volt az expozícióhoz. Ezek az emberek betegek... rohadtul betegek....”

Kezdők kedvéért: a „pizzagate” az az összeesküvés-elmélet, ami azóta a qanoni legendakörbe szervesült, és dióhéjban azt állítja, hogy Hillary Clinton egy washingtoni pizzéria alagsorában a Demokrata Párt vezetésével és ismert, híres emberekkel együtt kisgyermekeket eszik. Eszméletlen baromság. A középkori (vagy tán ókori) vérvád modernizálása, sokat változott, mostanra már azt állítják, hogy nem egyszerűen megeszik a gyermekeket, hanem vérüket veszik, melyből egy „adrenochrome” nevű titokzatos elixírt szintetizálnak, ennek fogyasztói halhatatlanok lesznek és örökké fiatalok maradnak. Ahhoz, hogy valaki ezt a sületlenséget elhiggye, már komoly elszántság kell.

2020 februárjában kezdte használni a jellegzetes Qanon-hashtageket.

„(Trump) engem a boldogság, büszkeség, rugalmasság, bátorság, szeretet és hazaszeretet könnyeire fakasztott. Mindannyian egyek vagyunk!#thepeoplespresident #MAGA #KAG #America #freedom #Trump2020LandslideVictory #WWG1WGA”

Hm, hát ez a betűhalmaz a végén a laikusnak nem sokat mond, de aki kicsit ismeri Qanon világát, tudja, hogy a „WWG1WGA” a mozgalom egyik legfontosabb jelszava, annak a rövidítése, hogy „Where We Go One We Go All”, vagyis „Ahová közülünk egy eljut, oda mindannyian eljutunk”. Később Ashli Babbit már önállóan is megosztotta ezt, kísérőszöveg nélkül, tehát elkötelezett qanonistává vált.

Mikor meghirdették a hatodiki gyűlést, az elsők között hirdette ki, még január elsején:

„A fővárosban leszek 6-án! Isten áldja meg Amerikát és WWG1WGA!”

Ott volt. Sajnos. Ötödikén még tweetelt egyet:

„Semmi sem állít meg minket.... megpróbálhatják újra meg újra, de a vihar a nyakukon van, és kevesebb, mint 24 óra alatt szakad a fővárosra.... sötétségből a fényre!”

Aztán elutazott és a történet végét már ismerjük. Mit látunk ezekből a megnyilvánulásokból? Azt, hogy egy két éve még tökéletesen épelméjű, tapasztalt katona, aki több frontot is megjárt, és mivel életben maradt, meg kellett legyen a magához való esze, szépen, fokozatosan, az állandóan sulykolt összeesküvés-elméletek hatására őrjöngő fanatikussá vált. Ezt mondjuk más szóval úgy, hogy radikalizálódott.

És nem volt erre semmiféle gyakorlati, kimutatható oka, nem tartozott elnyomott kisebbséghez, felekezethez, egzotikus szektához, nem volt bevándorló vagy kivándorló, nem üldözte senki, ő volt a Tökéletes Amerikai Átlagpolgár, rendezett anyagi háttérrel és boldog családi élettel.

Ha egy ilyen embert sikerül pusztán politikai propaganda útján radikalizálni, akkor itt az ideje, hogy átgondoljuk az elméleteinket erről a jelenségről. Akkor ugyanis nem kell valakinek háborús körülmények elől menekülnie vagy menekülttáborban születnie, borzalmas körülmények között felnőnie vagy nyomorban tengetnie az életét ahhoz, hogy egy képzelt eszme, egy szamárság kedvéért nekirohanjon öngyilkos módon a fegyvereseknek – akkor a rossz körülmények csak segítik, támogatják a radikalizálódási folyamatot, de nem a kiváltó okai.

Akkor senki hátterébe és életébe nincs előre kódolva az, hogy fanatikus lesz. Akkor az emberek egy részével, akik erre hajlamosak, a legjobb körülmények között is előfordulhat az ilyesmi, elég egy megfelelően szélsőséges eszme gyakori sulykolása, és a szelíd Mari néni, aki páratlan almáspitét tud sütni vagy az aranykezű ezermester Pista bácsi már fel is kapja magára az öngyilkos támadók robbanó mellényét.

Akkor tehát nem egyes emberekkel, felekezetekkel vagy társadalmi rétegekkel szükséges az óvatosság, hanem egyes, szélsőséges eszmékkel. Nem is olyan ártatlan dolgok az álhírek, pletykák, összeesküvés-elméletek, rémmesék. Semmire sem mondhatjuk, hogy „á, ezt a szamárságot úgyse hiszi el senki”, mert minél nagyobb őrültség, annál többen fogják elhinni.

Hátborzongató, Stephen Kinghez méltó képet mutat a valóságunk.

És ha továbbra is elmosódik a határ a valóság, a tények és a vélemények, mendemondák között, akkor meg sem kell haljunk, hogy a Pokolba kerüljünk.

Eljön az hozzánk magától.

Szele Tamás