Kicsit sok a jeles nap mostanság, május elseje, ugye, a kocsmanyitás nemzeti és munka nemzetközi ünnepe idén, másodika Anyák Napja, harmadika pedig a sajtószabadság világnapja. Ígérem, holnap már csak kedd lesz, illetve mégsem, holnap a Star Wars napja van, mert „may the Force be with You”, vagyis „Május negyedikén találkozunk”.

Holnap tehát foglalkozhatunk Darth Vaderrel és Obi-vannal, ma maradjunk a sajtószabadságnál. Magam előtt látom egyes olvasók elégedetlen arcát: „Mit reklamálnak ezen, sosem volt ennyire szabad a magyar sajtó, nem árják be, nem lövik főbe az újságírókat, bármit is írnak, mi ez a nyavalygás?” Mondjuk ugyanezek az olvasók (vagy a hasonmásaik) 1989-ben is ezt mondták, a kezükben egy Reform magazinnal, mint bizonyítékkal. Szóval azt kéne elmagyarázni először is, mi az a sajtószabadság.

Mert nem az, hogy írhat a sajtó bármit, és semminek nem lesz semmiféle következménye. Mindennek van következménye, annak is, ha vajas kenyeret reggelizik az ember. Ha a sajtó hazudik valamiről és ez kiderül, annak például nagyon is kell legyen jogkövetkezménye, a sajtószabadságot épp a következmények nélküliség sikkasztja el. (Itt már nem is mondom, hogy a szólásszabadságot is, persze a kettő messze nem ugyanaz, a véleményszabadság meg egy harmadik tészta). Sajtószabadság az, hogy ha a sajtó igazat ír, azért ne lehessen megbüntetni, ha hazudik, azért meg igen. Ilyenkor lép fel Magyarországon az a jelenség, hogy mindenkinek megvan a maga igaza, és a másokét hazugságnak tartja, holott nem igazuk van az embereknek, hanem véleményük.

Legyen is, de azért ne tévesszük össze a hitet és a vélelmet a tényekkel: ha azt írom, hogy X. politikus elsikkasztott tízmilliárd forintot, és be is tudom bizonyítani, akkor az tény, és elvileg nem lenne szabad ennek megírásáért engem büntetni. Ha valaki azt mondja: „Ugyan, dehogy sikkasztott, talpig becsületes ember, ismerem, te viszont utálod és ezért elfogult vagy vele”, az vélemény. Míg be nem bizonyítják. Aztán, mikor bíróság elé kerül az ügy, lehet támadni az én bizonyítékaimat, lehet figyelmen kívül hagyni őket (megtörtént már) és lehet elfogadni: ez már jogi kérdés. Általában azért nem sok esélye van ilyen ügyben a sajtónak a bíróság előtt, bár nem is teljesen esélytelen.

Magyarország sajtótörvénye reménytelenül problémás, össze van fonódva a polgári jog bizonyos részeivel, így történhet meg például az, hogy ha valaki apját-anyját agyonveri, hogy részt vehessen az árvák vacsoráján, és ezt megírja róla a sajtó, akkor egyszerre többféle keresetet is beadhat az ügyben: támadhatja a dolgot megíró orgánumot azért, mert megsértette a személyes jó hírhez való jogát, támadhatja magát a szerzőt ugyanezért, támadhatja a kiadót, és ez még csak a polgári jogi vonatkozása az ügynek, ami csak nevében sajtóper: a magyar jog ugyanis, ha úgy veszi a dolgokat, nem okvetlenül vizsgálja egy-egy állítás igazságtartalmát, ha úgy gondolják, csak azt, hogy alkalmas-e a személyes jó hír megsértésére. Még ha igaz is. Ily módon tehát a magyar jog elvileg biztosítja, hogy senkiről semmi rosszat ne lehessen írni nyilvánosan. Más kérdés, éspedig a jogértelmezésé, hogy vannak bírók és bíróságok, amelyek nem hajlandóak megcsúfolni a törvény szellemét – és vannak, amelyek igen.

Szóval így táncolunk fűzve-kötve, láncra fűzve, gúzsba kötve Hunniában, a jogalkalmazás és a politika cinikus útvesztőiben, ugyanis míg a jog megbüntetheti az embert, ha dolgozik – és akinek sok a pénze, az fittyet hányhat a kiszabott bírságra, kifizeti és folytatja, ahol abbahagyta, ez a kormánylapok módszere, de egy kis, piaci alapon működő sajtótermék megszűnhet egyetlen bukott per miatt is – a politika meg a rákfenéje a teljes magyar zsurnalisztikának. És csak részben az a baj, hogy direkt befolyást gyakorol, bár az is egy rémálom. Aki elszegődik egy pártlaphoz, tudja, hogy eladta a lelkét, és esetleg másnap reggel már a legjobb barátját kell rágalmazza. Az indirekt befolyás az, ami megfojt minket.

Például az az indirekt befolyás, hogy a magyar hirdetési piac teljesen és tökéletesen kormányközeli kézben van. A sajtó működésének gazdasági modellje már legalább száz éve olvasóbarát: vagy ingyen vagy olcsón kell adni a lapot minél több vevőnek, cserébe a hirdetők megfizetik a reklámok díját, mindenki jól jár. Amíg be nem lép ebbe a „sajtó-hirdető-olvasó” körbe negyediknek a politika. És el nem kezdi megszabni, hol, milyen sajtótermékben hirdethet, aki jót akar. Olyan meg nincs az üzleti életben, aki magának rosszat akarna: a független vagy ellenzéki lapok ezért nem kapnak hazai hirdetéseket. Ezért gyűjt adományokat mindenki, mondjuk lehet még engedélyezni az AdSense hirdetéseit is, de azoknak az árait a Google mesterségesen annyira alacsonyan tartja, hogy erős hónap az, amikor egy akár közepes lap is eléri a kifizetési küszöbértéket. Ami összesen húszezer forint. Sokan nem is próbálkoznak ezzel, azt mondják, semmi haszna. Tehát a hirdetések irányításával manipulálják a sajtót Hunniában: jobban mondva, veszejtik éhen. Hiszen már fel sem vásárolják, meg sem veszik a kormányoldalon a legyengülő lapokat, legfeljebb, ha trófeának: olcsóbb szétrombolni valamit és helyette alapítani egy másikat. Meg is sokasodtak utóbbi hetekben, hónapokban a kormánypárti hírportálok, régebben naponta ötöt kellett átnéznem minden reggel, mostanság már tíz is kevés.

Tehát az igaz, hogy főbe még nem lövik az embert újságcikkért, de könnyen éhen halhat, és arról már látszólag nem a politikai hatalom tehet. Látszólag, mondom.

„Mit követelik a sajtó szabadságát, minden tele van álhírekkel!” – mondja a közvélekedés. Hát az igaz, csakhogy ami álhírt közöl, az már nem sajtó. Van ennek is elvi meghatározása, ugyanis ahhoz, hogy valami hazugság legyen és ne tévedés, a közlése pillanatában a közlőnek tudnia kell arról, hogy nem mond igazat. Ezért értelmetlen az olyan vita – pár éve láttam kialakulni – ami arról szól, hogy mondjuk hány halálos áldozata van egy balesetnek. Ez a szám mindig egy görbe mentén alakul, először kikerül egy becslés, aztán törvényszerűen több lesz egy adott pontig, végül csökkenni fog: ami reggel nyolckor hetvenkilenc volt, délre lehet nyolcvanegy, estére akár száz is. Ez még csak nem is tévedés, de főleg nem álhír – az álhír az, ha egyáltalán nem volt baleset, csak kitalálták.

„Miért nem büntetik az ál- és rémhírterjesztőket?” – kérdi ugyancsak Közvélemény barátunk. Hát, azt én is nagyon szeretném tudni, törvény ugyanis lenne rá, bár egy drasztikus büntetési tétel bevezetése alaposan megritkítaná a KESMA sorait a szó szoros és képletes értelmében egyaránt: az utóbbi idők klasszikus álhíre volt például az, hogy „hullanak az emberek a Keletiben, pusztítja őket a járvány” (emiatt járt is némi büntetés, álhírlap-bezárás, sőt, még én is megcáfoltam volt), de legalább ugyanekkora álhír és hazugság, amikor a kormányoldal „oltásellenesnek” nevezi az ellenzéket és „halálkampányról” fantáziál, de emiatt nem zárják be sem az Origót, sem a Pesti Srácokat. Holott ezek ténynek beállított vélekedések, nem többek. Ugyanúgy tilos kéne legyen csavargatni a dolgokat, mint nyíltan hazudni: végső soron ez is hazugság. Az az állapot pedig, hogy inkább hagynak hazudni másokat is a Hatalom bástyái mögül, hogy ők maguk kényelmesebben hazudozhassanak: minden csak nem sajtószabadság.

Akkor nézzük, hogy a sajtónak ez a magyar álszabadsága hol helyezkedik el a nemzetközi mezőnyben? Én a Szabad Európa adatait fogom most használni, de ők is a Riporterek Határok Nélkül nevű rangos nemzetközi szervezet felmérését használják. Eszerint a kerek világon:

„Mindössze 12 országban működik valóban szabad sajtó. Ez a legalacsonyabb szám 2013 óta, amikor bevezették a jelenlegi értékelési módszert.”

Magyarország a 92. helyen van ebből a szempontból (ez azért érdekes, mert még Románia is a 48-ikon, pedig ott sem ideális a helyzet), előttünk áll Észak-Macedónia, utánunk Szerbia. Ezen az álláson nem fog javítani az új, 189/2021-es kormányrendelet, amely stratégiai cégnek nyilvánította a kiadóvállalatokat és műsorgyártó cégeket is, melyeknek ezen túl jelentést tenniük a kormánynak, ha a cégben tőkeemelés történik, változik a tulajdonosi összetétel, kötvényt bocsát ki, vagy átalakulásról, szétválásról döntenének.

Mondanánk, hogy na és, legfeljebb jelentik, ha Gizike vagy Gézuka kilép a „Netrobbantó” álhír-portáltól, amennyiben egyébként résztulajdonos volt (illetve ehhez az is kell, hogy az orgánumot saját cég adja ki), csakhogy ez nem erről szól. Hanem arról, hogy a nagy, komoly kiadók és például rádiók, televíziók, amelyek sokakhoz érnek el (ezért kell csak akkor jelenteni, ha komoly, 350 millió forintnyi összeg feletti változás történik) a kormány engedélye nélkül ügyes pénzügyi-gazdasági manőverekkel ne válhassanak függetlenné. Mert rendben, mondjuk at Origo most a „tulajdonosaié” (illetve a New Wave Media Group Kft.-n keresztül a KESMA-é), de mi lesz, ha megveszem tőlük? Akkor az enyém lesz? És ha mondjuk Soros György venné meg, aki nálam azért picit jobban áll anyagilag? Nem, egyikünké sem lehet, ugyanis:

„A tárcavezető (esetünkben Palkovics László) pedig a tulajdonszerzést vagy az üzemeltetési jog megszerzését megtilthatja például akkor, ha úgy véli, hogy az új külföldi tulajdonos Magyarország államérdekét, közbiztonságát, közrendjét esetleg veszélyeztetné, különös tekintettel az alapvető társadalmi szükségletek ellátásának biztonságára.”

Ez ugyan a kapitalizmus alaptételeivel megy szembe, de nálunk biza így van. Ha már itt tartunk: a „Stop Soros”-törvényt visszavonta ugyan az Országgyűlés, abban nincs hiba, de kaptunk helyette rosszabbat: ez már a kis médiacégek működését is befolyásolni fogja, ugyanis arról van szó benne, hogy:

„Minden olyan egyesületről és alapítványról, amelynek a mérlegfőösszege eléri az adott évben a 20 millió forintot, az Állami Számvevőszék készít vizsgálatot évente. Ez alól a sportegyesületek, a vallási közösségek, valamint a nemzetiségi szervezetek jelentenek kivételt.”

Mik adják ki a kisebb magyar sajtóorgánumokat? Rendszerint egyesületek és alapítványok. Mármost egy-egy ilyen vizsgálat – mint azt a Klubrádió esetéből is láthattuk – szólhat ám a formai hibákról is, szólhat egy félredátumozott táblázatról, félrekönyvelt villamosjegyről akár. Egy megoldás kínálkozik: a mérlegfőösszeget évi húszmillió alatt kell tartani, de ez azzal jár, hogy a kis sajtóvállalkozás kényszerűen meg kell maradjon kicsinek. Bottal fogjuk majd elkergetni magunktól az olvasottságot meg a sikert...

Hogy máshol sem okvetlen jobb, az szomorú, de még szomorúbb, hogy nálunk volt jobb is, sokkal jobb is.

Összegezve: ezen a bolygón bajban van a sajtószabadság.

Kivéve Magyarországot.

Nálunk ugyanis nagyon nagy bajban van.

És ez – lássuk be – mégiscsak hungarikum.

Szele Tamás