A megfigyelési botrány negyedik napján kiderült hazánkban is, külföldön is, hogy oszoljunk, mert nincs itt semmi látnivaló. Az NSO lókórházi kedvesnővérek jótékony egylete, mely teadélutánok rendezéséből, valamint csipketerítők készítéséből tartja el magát és pártfogoltjait, a botrányt pedig ismeretlen körök gerjesztették alap nélkül. Vagy majdnem ez a helyzet.

De csak majdnem, ráadásul úgy néz ki, magam is személyesen érintetté váltam az ügyben. Menjünk csak szépen, sorban.

Az NSO alapítója és vezérigazgatója, Salev Hulio azt nyilatkozta legújabban, miszerint a cégének semmi köze az ismeretlen eredetű ötvenezres listához, és tagadta, hogy a szoftverrel rosszindulatú tevékenységet végeztek volna. Állítása szerint a fennállásuk óta nem volt összesen ötvenezer célpontjuk, szerinte:

„Az NSO megalakulása óta nem érhettünk el ötvenezer célponthoz. A Pegasusnak negyvenöt ügyfele van, egyenként évi százas számokkal. A listán olyan országok is szerepelnek, amelyek nem ügyfeleink, és az NSO-nak egyáltalán nincs listája, amely központosítja a Pegasus összes célpontját, pusztán azért, mert maga a vállalat nem tudja valós időben, hogyan használják ügyfelei a rendszert.”

Azért azt jó lenne eldönteni, hogy most a megrendelő használja a rendszert, akár egy felhasználó egy online szolgáltatást, vagy a cég operátorai, ahogy eddig tudtuk. És ha nem az operátorok, akkor honnan tudják, hány embert figyelnek? Van egy olyan érzése? Megsaccolta?

„Újságírók, emberi jogi aktivisták, civil társadalmi szervezetek kívül esnek a határokon. Annak az ügyfélnek, aki újságírót vagy emberi jogi aktivistát hallgat le, számomra abban a pillanatban megszűnik az ügyfél státusza. Miért? Mert nem ez a rendszer célja. Ismerjük, és felismerjük az ilyesmit. Mindent megteszünk annak érdekében, hogy megakadályozzuk a visszaéléséket.”

Remekül hangzik, de lám, a gyakorlat mégis mást mutat. Nem mennék bele olyan feltételezésekbe, amiket nem tudok bizonyítani, de kalandos útja lehetett annak a listának, míg az Amnesty Internationalhoz és a Forbidden Storieshoz került. Kissé szkeptikus vagyok a vezérigazgató úr állításaival kapcsolatban.

Ami az én bajom, de más is szkeptikus. Izrael, mármint az állam kormánya kárelhárító bizottságot állít fel az ügyben, melybe bevonják a honvédelmi minisztérium, a külügyminisztérium, az igazságügyi minisztérium, a hírszerzést végző Moszad, a katonai hírszerzés és más ügynökségek képviselőit, szóval mintha Naftali Bennett és kabinetje sem volna teljesen jóhiszemű a szegény, ártatlan NSO-val kapcsolatban. De mindenképpen fontos lépés ez, mert most már legalább lesz egy olyan testület, aminek az a dolga, hogy kiderítse, mi az igazság ebben a szövevényes történetben.

És ha az izraeli bizottság kudarcot vallana, forduljon bizalommal a magyar kormányhoz, ők már most is tudják, mi történt. Nem feltételezem róluk, hogy tudják, hanem hitelt adok magabiztos szavaiknak, hiszen ők köztudomásúan mindig igazat mondanak. Varga Judit főleg, ő egyenesen minisztere az igazság ügyének, aranyat ér minden szava. Legfeljebb mi tudtuk rosszul a dolgokat. Mármint a teljes magyar sajtó. Május 26án ugyanis még úgy szólt a hír – én a 168 órából idézem – hogy:

„Csaknem 500 nemzetbiztonsági célú titkos információgyűjtést engedélyezett Varga Judit igazságügyi miniszter idén bő negyed év alatt: április 14-ig 499 esetben kaptak engedélyt a titkosszolgálatok, hogy valakit az illető tudta nélkül megfigyeljenek, lehallgassanak, a lakását titokban átkutassák, leveleit elolvassák. Ez azt jelzi, hogy idén jóval aktívabbak voltak a titkosszolgálatok, mint tavaly, összességében pedig az a tendencia, hogy évről-évre nő az ilyen miniszteri engedéllyel végzett titkos műveletek száma.”

Ezt a 168 óra magától az igazságügyi tárcától tudta meg, közérdekű adatigénylés útján. Márpedig, ha ők ezt mondták, akkor úgy is van. Vagy nincs úgy mégsem. Varga Judit ugyanis tegnap azt nyilatkozta, miszerint:

„Ezek olyan szakmai kérdések, amelyekre neki igazságügyi miniszterként nincs rálátása. ő ugyanis a jogszabályok betartásáért felel. Szerinte mindenféle alkotmányos rend elleni, hírszerzés-gyanús eseteket, tevékenységet vizsgálni kell, ez viszont a belügyminisztériumhoz tartozik. Neki nem áll módjában felülvizsgálni senkinek a döntését – tette hozzá, és kérdésre válaszolva elmondta, hogy az igazságügyi minisztériumban az engedélyek ki vannak szervezve, esetében, aki az engedélyeket megadja vagy megtagadja, nem más, mint Völner Pál, az Igazságügyi Minisztérium államtitkára.”

Akkor most vagy a májusi hír helytálló, vagy a mostani, mely szerint az engedélyt nem ő adja, régebben sem ő adta, hanem kiszervezték Völner hatáskörébe, mint építési vállalkozó a tetőfedést. Szerintem mindkét állítás igaz, olyasmi ez, mint a szent titkok, amiket csak beavatottak érthetnek. Olyan upanisád, titkos tanítás, vagy mi. De ő különben is továbbküldte az érdeklődő sajtót a belügyminiszterhez.

Ez esetben lássuk, mit mond Pintér Sándor, aki szintén igazmondásáról nevezetes. Azt mondja:

„A Belügyminisztérium a jelenleg rendelkezésére álló adatok alapján egy – eddig ismeretlen szervezet által – nemzetközileg gerjesztett botrányt feltételez, amelynek középpontjában nem Magyarország titkosszolgálatai állnak.”

Ezt írta Hohn Krisztina LMP-s képviselő kérdésére, még ugyan hozzátette, amit korábban is mondott, miszerint Magyarország demokratikus jogállam, melyben ezek a kérdések a Belügyminisztériumra tartoznak, az meg feladatát a hatályos jogszabályok betartásával látja el, és 2010. május 29. óta a magyar nemzetbiztonsági szolgálatok illegális megfigyelést nem folytattak és nem folytatnak. Ez igaz is: a magyar törvények gyakorlatilag minden megfigyelés legalizálását lehetővé teszik.

De mit jelent a válasz első fele?

Újabb rejtelem: az érthető, hogy ennek a botránynak Magyarország csak mellékszereplője, ezt magam sem győzöm eleget hangsúlyozni. De miképpen gerjesztette az a titokzatos, ismeretlen szervezet a botrányt nemzetközileg? Az rendelte volna meg a megfigyeléseket az NSO-tól? Vagy ellenkezőleg, azt akarja mondani, hogy nem is volt semmiféle megfigyelés sehol, és az a szervezet úgy gerjeszti a botrányt, hogy ezt állítja valótlan módon?

És kik ezek? Az Amnesty Internationalra gondol vagy a Forbidden Storiesra? Esetleg az illuminátusokra?

Szerintem mégiscsak az illuminátusok csinálták az egészet. A gyíkemberekkel közösen. Azok olyanok. Képesek rá. Más magyarázat nincs.

Itt jutunk el az én tegnapi kalandomhoz. Ülök itthon délután, és nem sejtem még, hogy békaemberekkel foogk találkozni, mikor cseng a telefon. Ismerős hív, harminc éve az, kolléga, feltétlenül megbízható, becsületes ember. És gratulál. Mihez? Hát nem tudom? Rajta vagyok a listán. A milyen listán? A Pegasus-listán. Honnan tudja? Elmondja, honnan, és hát ezek szerint igaz. Nem részletezném, de – tényleg úgy néz ki, hogy rajta vagyok.

Nagy meglepetést nem okozott számomra a hír. Munkám során már évek óta tapasztalok olyan jeleket, hogy mintha többet tudnának rólam páran, mint amennyit tudhatnak, de őszintén szólva ebben a szakmában ez minden, csak nem ritkaság. Feleslegesnek tartom ugyan, hiszen ha én megtudok valamit, ha az igaz és ha fontosnak is találom, másnap úgyis megjelenik valamelyik lapban – amennyiben nem jelenik meg, akkor vagy igaznak nem találtam, vagy fontosnak nem éreztem. Ez persze szubjektív dolog, több politikai botrány megírásáról lemaradtam már kételkedő természetem miatt, de úgy tartom: inkább legyek többször balfácán, mint egyszer vádlott egy rágalmazási perben.

A megfigyelés műszaki jelei annyira nyilvánvalóak voltak, hogy 2017 októberében még meg is írtam: a telefonom visszajátssza beszélgetéseinket Kedvesemmel, nem csak pár szót, hanem egész párbeszédeket – igaz, hogy a Pegasus csak 2018 márciusa óta lehet Magyarországon, de kellett legyen elődje, tudjuk is az akkori sajtóból, hogy volt már 2014-ben ilyenünk. Épp 2018 óta nincs ez a visszajátszós hiba, nyilván fejlettebb az NSO technikája. Szóval, nem omlott össze bennem egy-két világ, ez van.

Mégis, mi a teendő ebben az esetben? Egy teendő mindenképpen van. Közzé kell tenni az információt, ugyanis elég sok az ismerősöm. Igazán nem szeretném, hogy valamelyiküknek, aki mondjuk közalkalmazott, esetleg a kormány hivatalnoka vagy más bizalmi állásban tevékenykedik, miattam essen baja. Inkább szakítsa meg velem a kapcsolatot, nem haragszom meg, sőt, kifejezetten kérem rá – nem akarok én senkit sem bajba dönteni.

De én magam bajban vagyok-e?

Nem inkább és nem kevésbé, mint azelőtt, hogy megtudtam ezt az apróságot. Ha és amennyiben beleláttak minden kommunikációmba, adatbázisomba – és a Pegasus belelát – azonban mégsem tettek ellenem semmit, az azt jelenti, hogy kellemetlen lehetek ugyan, de veszélyesnek vagy törvénysértőnek nem találnak. Mondjuk én sem nagyon tudok arról, hogy a saját szobámon kívül bármi másnak a rendjét veszélyeztetném, de ezek szerint a megfigyelőim is így látják. Akkor pedig tessék csak, nyugodtan, bár én saját magamat elég unalmas figurának tartom.

Nagyon sok együttérzést, mellettem kiállást tapasztaltam a hír megosztása után, ami hihetetlenül jólesett: de igazából tényleg azért hoztam nyilvánosságra a kialakult helyzetet, hogy ha valakinek ez az én állapotom kényelmetlenséget, kellemetlenséget okozna, kerüljön el, ne én hozzak bajt a fejére.

Én nagyjából ebben nőttem fel a hetvenes-nyolcvanas évek Romániájában, ha úgy vesszük, valósággal beleszülettem a megfigyelésbe: a szüleim kisgyermekkoromban bukaresti magyar lapoknál dolgoztak, eleve megfigyelték a családot, úgy nőttem fel, hogy telefonon bizonyos dolgokat nem beszélünk meg – és mikor felserdültem, már magam gondoskodtam arról, hogy „társadalomellenes, felforgató hippiként” tartsanak nyilván, ahogy ezt egy, a hajam hosszán felháborodott rendőr golyóstollal bele is írta az akkori személyimbe. Meg is figyeltek érettségi táján, látványosan, kissé túl látványosan is, az lehetett a cél, hogy roppanjak össze, csak nem roppantam. Be is vittek időnként, házkutatás is volt épp elég, államellenes összeesküvésekkel gyanúsítottak, a végén már fegyveressel is, bár bicskán kívül nem volt nekem fegyverem. Meg is írtam ennek a történetét még 2016-ban), sőt, Körösi P. József kiváló „Zsákutca két irányból” című kötetében egyéb megemlékezéseimmel – és másokéval – együtt meg is jelent.

Szóval, abszolút nem újdonság számomra ez a helyzet.

Sőt.

Régiség.

Uraim, maguknak köszönhetően újra húsz évesnek érzem magam – ötvenhárom évesen!

Ez már az örök ifjúság, a meséből

Ha valami, hát ez megér egy-két apróbb kellemetlenséget.

Szele Tamás