Témahiányra nem panaszkodhatunk mostanság, így aztán válogatni kell, el kell dönteni, mivel foglalkozzon az ember a sok lehetőség közül. Izgalmas lenne elővenni a kazahsztáni eseményeket, csak az messze van, talán máshol, máskor írok róla, nézzük azonban, mi a helyzet a Petőfi-musical ügyében. Gurulmadártani szempontok figyelembe vételével.

Tekintsük tehát az alaphírt, éspedig most a Telex alapján:

„Majdnem elsikkadt a Nemzeti Kulturális Alap (NKA) ünnepek közöttre időzített közleményében, hogy újabb produkcióban találkozhatunk az augusztus 20-i metálturult, guruló Szent Istvánt és egy Hip Hop Boyz-dalt is magában foglaló felvonulást szervező céggel, a TulipánTündér Film & Event Productions Kft. ugyanis 130 millió forintot kapott egy Petőfi-musicalre.

Mindezt a Petőfi-emlékév keretén belül az NKA Petőfi 200 Ideiglenes Kollégiumától, amit Demeter Szilárd miniszteri biztos vezet.

A nyertesek listáját böngészve a K-Monitor bukkant rá a december 29-i bejelentésben a TulipánTündér nevére, amely egy Most vagy soha című zenés színházi produkciót hozhat össze. A díjazottak között van egyébként Lezsák Sándor népfőiskolája is, amely 90 milliót kapott A költő visszatér című Kárpát-medencei programsorozatra.” (Telex)

No, az igen szép lesz majd, dünnyögi maga elé az ember a nehezen felejthető tavalyi augusztus huszadikát felidézve, ami olyan csodálatos keveréke volt a steampunknak, a Transformers-utánérzésnek és a műfolklórnak, hogy még a sámánok se hiányoztak belőle, guruló Szent Koronával, melyben egy zenekar hegedült, és lábhajtású, tükörfényű Szent Istvánnal, bár így sem vagyok képes visszaadni az esemény apokaliptikus hangulatát – a magam részéről komolyan úgy éreztem, hogy a felvonulást az a bizonyos négy lovas fogja zárni, mert ez volt a végső érv amellett, hogy a világ megérett a pusztulásra.

Ha 130 millió, hát 130 millió, ahhoz képest, hogy a közmédia idén ennek pont az ezerszeresét kapja, jól tetszettek olvasni, 130 milliárdot, nem is olyan sok. Mármint kidobott pénznek, mert az ember azt gondolná: ebből is valami tükörborítású metál-Petőfi lesz, cimbalommal és sújtással, az angyalát! A költő meg fordul párat a sírjában.

Jó alkalom lenne szeizmográfos mérésekkel ellenőrizni ez alkalomból, melyik sírja a valódi, mert ha a burját néni hantja mellett mérnek közepes erejű földmozgásokat, az teljesen más helyzetet teremt, mintha ugyanezeket Segesvár térségében észlelik a premier idején. Az első esetben ki kell vizsgálni ugyanis a tradicionális burját lámaista orvostudomány viszonyát a nemváltoztató eljárásokhoz (segítek: ilyesmivel a lámaista orvoslás soha nem foglalkozott, még a Jutogpa, a Türkizorvos sem említi, pedig az aztán mindent gyógyított – csak nem mindent sikerrel).

Jó, ne marháskodjunk: megkapják ezt a pénzt, de mit tudni a produkcióról?

A produkcióról a dolgok jelenlegi állása szerint semmit sem lehet tudni. Azon kívül, hogy lesz, most már dafke is lesz, minden körülmények között lesz, még az is lehet, hogy az Operában, ám az sincs kizárva, hogy máshol. Hiába kajtatja az ember a TulipánTündér Film & Event Productions Kft. honlapját, ott szó nem esik róla, de ami ennél is érdekesebb: a tavalyi felvonulást sem említik munkásságuk ismertetésekor, márpedig a magyar produceri ügynökségek honlapjain rendszerint egy óvodai farsang megrendezése is szuperprodukcióként szokott szerepelni, csodásan fotózva. Itt viszont érdekes módon inkább fajsúlyos produkciókat látunk referenciaként: a Toxikomát, egy Banksy-kiállítást, egy űrkutatási bemutatót a Millenáris Parkban... mit jelent ez? Három lehetőség van:

1. A felvonulással nincs kedvük dicsekedni, megcsinálták, mert fiatalok voltak és kellett a pénz. A Petőfi-musical pedig még előkészületi fázisban van, míg be nem mutatják, nincs mit beszélni róla.

2. Amint a tavalyi felvonulás tervéről is csak pár nappal előtte értesült a nagyközönség, és abból, hogy Budapest utcáin végig kellett gurítani az akkor még pinkszínű védőfóliával borított turult, úgy a musical előkészületeit sem verik nagydobra, hogy annál nagyobb legyen a meglepetés a bemutatón.

3. Lehet, hogy nem is ez a produkciós iroda érintett az ügyben, hanem egy másik, hasonló nevű, és egyszerűen tévedésről van szó?

Nem, nem tévedés: ők kapták a feladatot, de ezt már egyenesen Demeter Szilárdtól tudjuk. Ugyanis a hír tegnap végigfutott a független (és félig-meddig független, most nem fogom megmagyarázni a különbséget az epebajos kommentelőknek, az a lényeg, hogy ahova én írok, az a magyar pártpolitikától mindig független) sajtón, de mivel információhiányos még a lelkecském, hát mindenki nagyjából annyit közölt, amennyit a Telex. Illetve, a HVG egyetlen kis, plusz információt még megtudott: a musical címe az lesz, hogy „Most vagy soha”, ami egy Petőfiről szóló előadással kapcsolatban kicsit sem csodálatos. Mégsem lehet az a címe, hogy „Hanti, manysi és evenki nyelvi elemek az Óbirodalom piramisfelirataiban”.

Demeter Szilárd azonban már a hír felbukkanására is reagált, éspedig az Origóban tette, ma reggel, 8 óra 34 perckor. Azt írja, meglátásom szerint némi túlérzékenységgel:

„Tegnap este rémülten hívott fel egy barátom, hogy úristen, mit csináltál már megint, tele van veled az ellenzéki sajtó. Mivel épp nem jutott eszembe egyetlen főbenjáró bűnöm sem, ezért elveimmel ellentétben megnyitottam pár fontosabb oldalt (ja, az elvek: a mentális egészségem és a családi életem védelmében este lehetőleg már nem olvasok semmi olyasmit, aminek a szerzője nem halott legalább ötven éve). A HVG-n ott virított a bombasztikus cím: „Az augusztus 20-i guruló turulos ünnepséget szervező cég 130 milliót kap egy Petőfi-musicalre”.

Aham, mondom, ez a szokásos ellenzéki függetlenobjektív gyakorlat. Gyorsan ellenőriztem a mailjeimet, sejtésem igaznak bizonyult: senki, de senki nem keresett a hírrel kapcsolatban, vagyis a szakma csúcsai már megint úgy írnak meg (vesznek át) egy hírt, hogy nem járnak utána, nem kérdezik meg a másik felet stb.”

Ő a mailjeit ellenőrizte, én a hírek szövegét. Mindegyikben csak annyi említés esett róla, miszerint:

„Mindezt a Petőfi-emlékév keretén belül az NKA Petőfi 200 Ideiglenes Kollégiumától, amit Demeter Szilárd miniszteri biztos vezet.”

Ez mindenesetre semmiképpen sem minősíti a biztos urat, az pedig nyilvános és tagadhatatlan tény, hogy az említett kollégiumot ő vezeti. Ezen kár volt megsértődni. Menjünk tovább.

„Magával a cikkel alapvetően két baj van.

Az egyik a címben foglalt információ. Valóban az a cég nyert el NKA-pályázaton pénzt, amelyik a 2021-es augusztus 20-i állami ünnepségen részt vett egy produkcióval.

Az alapvető kérdés, ami ilyenkor felmerül egy normális emberben: és akkor mi van?”

Akkor a TulipánTündér szerepét maga a kultúrpápa tisztázta, nem kell tovább találgatni: igen, ők álltak a tavalyi produkció mögött, rájuk bízták most Petőfit is. Szó sincs tévedésről, amit pedig feltételeztem volna, arról van szó tehát – tekintve, miszerint értékes produkciókat is a közönség elé állítottak már – hogy van az a pénz amennyitől és van az a megrendelő, akinek szükség és igény esetén korpásodik a hajunk. Nem hiszem ugyanis, hogy ugyanazok, akik értették és szerették Banksy művészetét, egy-másfél év elmúltával már a tükörturulért rajongtak volna. Viszont ha ezt rendelték tőlük, ezt szállították.

De tényleg: akkor mi van?

Akkor az van, hogy ez közpénz. A mostani hatalmas pazarlásban nem is túl nagy tétel, de közpénz, és mivel a közönség tapasztalatai finoman szólva is vegyesek, joggal aggódik: miféle Petőfit kapunk mi a pénzünkért? Van rá esély, hogy borzalmasat, ha a tavalyi esetre gondolunk.

„Elhiszem, hogy az ellenzéki sajtó kényes ízlésű szerkesztőinek nem tetszett a produkció – de emlékeim szerint az ünneplő közönség jelentős részének igen. Ez tehát ízlésvita, ami objektíve megnyerhetetlen.”

Valóban ízlésvita, csak nem tudom, a biztos úr mikor beszélt az ünneplő közönség jelentős részével és egyszerre kérte ki a véleményüket vagy külön-külön? Tudomásom szerint sokak nagyon röhögtek a parádén, de tényleg ne számháborúzzunk, eldönthetetlen a dolog.

„A másik probléma egyébként ugyanebből a belpesti gőgös alapállásból ered: az egy kaptafára készült ellenzéki cikkek azt sugallják, hogy a leendő zenei produkció biztosan rossz lesz. Isten tudja. És ezt kéretik szó szerint érteni.”

Túl a „belpesti” jelző mindenki által ismert, úri szalonokban jellemző kínos felhangjától, azt sehol senki sem írta le, hogy „rossz lesz”. De még azt sem, hogy talán nem lesz jó. Azt kellett volna ezek szerint írni a biztos úr szerint, hogy „valószínűleg remek lesz”? Annyi alapja volna, mint az ellenkezőjének, illetve tavaly augusztus 20. óta sajnos kevesebb. Demeter itt megemlíti, hogy a zenét Bella Máté Junior Príma-, Erkel Ferenc-, Bartók Béla-Pásztory Ditta-díjas zeneszerző, egyetemi oktató írja, tehát nem egy kezdő egy mulatós zenekar szintetizátora mögül, ami biztató jel, csak mi van, ha a valódi zeneszerzőtől rosszat rendelnek? Akkor vagy visszaadja a megbízatást, vagy ha nagyon kell a pénz, ír rosszat.

„A darab írója, a dramaturg pedig Hegedűs Bálint, akinek a nevéhez olyan filmek köthetőek, mint a Kincsem, vagy a Liza, a rókatündér. Rendező: Almási-Tóth András, aki jelenleg a Magyar Állami Operaház művészeti igazgatója.

Ezek olyan nevek, akik már letettek valamit az asztalra, ezért a jószándékú ember azt feltételezi, hogy csak sikerül nekik összerakni egy közönségbarát musicalt.

Ezt követően megbogarásztuk a költségvetést is, pár tízmillióval kevesebbet ítéltünk meg az igényeltnél, mert a kuratóriumi vitában az a vélemény győzött, hogy ennyiből is meg lehet csinálni. Szavazás, felterjesztés, mehetünk haza.”

Rendben van, köszönöm a biztos úrnak, hogy elárulta a részleteket, legalább fél napi munkát spórolt meg nekem, ezek jó hírek, komoly nevek dolgoznak tehát, azonban még mindig nincs semmi garanciánk arra, hogy a darab jó lesz.

Az ötvenes években a legnagyobb magyar színművészek, rendezők, írók, költők vettek részt olyan produkciókban, amiket azután nagyon, de nagyon szégyelltek. Miért csinálták mégis? Mert mást nem művelhettek, kellett a pénz, enni kért a gyerek. Volt, aki visszautasította, az élt, amiből tudott, Tamási Áron bábjátékokat írt, Tersánszky Józsi Jenő kitalálta Misi Mókust. A többség viszont csikorgó fogakkal bár, de eleget tett a megrendelésnek: nagy úr volt a nincs. Születhettek volna értékes, maradandó alkotások is, de szándékosan vonalasat, átpolitizáltat, „szocialista realistát” rendeltek tőlük. És ők szállították.

Amint úgy érzem (tehát nem állítom), hogy a tavalyi felvonulás is azért lett olyan, amilyen, mert olyant rendeltek, a Petőfi-musicallal kapcsolatban is emiatt vannak kétségeim. Még mindig nem mondom, hogy biztosan rossz lesz, de azt igen, hogy komoly esély van rá.

Szóval, biztos úr, most az a gond, hogy a bizalom veszett el. És nem az, hogy a sajtó előre szidta volna a produkciót.

A sajtó nem írt semmi rosszat, csak érezhetően kételkedik.

Van rá oka.

Demeter Szilárd meg hivatalból optimista, neki arra van oka.

A végeredményt pedig majd meglátjuk. Mindenesetre én közöltem, egyik fél álláspontját is, a másikét is, a magamét nemkülönben: innentől senki sem vádolhat egyoldalúsággal.

Csodát azért nem várok a bemutatótól.

Szele Tamás