Ez az írás tulajdonképpen tegnap kellett volna megjelenjen, csak a lengyelországi rakétatalálat elsodorta, viszont ma sem késő foglalkozni a témával. Arról van szó, hogy tegnapelőtt rendeztek egy „Médiaegyensúly Magyarországon” című konferenciát, melyen Schmidt Mária és Stefka István kommunistázott Huth Gergely moderálása mellett.

Érdekes vagy inkább jellemző helikoni triász, érdekesek lehettek élőben is, csak az a helyzet, hogy én olyan helyiségbe nem megyek be, ahol hármuk közül legalább egy jelen van, ha bementem, kijövök, ha ők jönnek be, akkor is kimegyek, mert mégsem mindegy, kikkel látják együtt az embert. Ilyenformán világos volt, hogy ahol ők mindhárman megjelennek, én attól a helytől távol maradok, bár nem is hívtak, de ha hívnak, sem fogadom el.

Hogy akkor mégis honnan tudom, mi hangzott el? Első sorban a Pesti Srácokból, másodsorban a Telexből, ily módon teljesen kiegyensúlyozottak az értesüléseim, valóságos médiaegyensúly uralkodik ebben az írásban, ha nem is olyan, amilyent ők szeretnének.

Régi ez a vita, harminckét éve kezdődött: csak akkor egy picit máshol voltak a hangsúlyok, és a „médiaegyensúly” is mást jelentett. Alapvetően azért indult el az az első médiaháború, mert az MDF az akkor még monopolhelyzetben lévő köztévét kézi vezérléssel kívánta irányítani, ami azzal is járt volna, hogy kineveznek embereket tehetségesnek, ez ugyan lehetetlen, de a Kossuth térről nézve semmi sem az – másfelől meg kemény harc folyt a sajtóhirdetések piacáért, és a MUOSZ állítólagos vagyonáért.

A hirdetési piaccal kapcsolatban egyfajta központi elosztást követeltek Stefkáék akkor, tehát a hirdető nem tudta volna megválasztani, hol jelenjen meg a reklámja: a nagy példányszámú ellenzékinek mondott napilapban, vagy a kisebb példányszámú kormánypártiban. Az az akkortájt induló Új (később: Napi) Magyarországnak és a Pesti Hírlapnak jól jött volna, de mindenki másnak rosszul – ellenben a Fidesz sokat tanult az akkori helyzetből, és máig hirdetéseken keresztül irányítja, finanszírozza a sajtónak azt az elég nagy szegmensét, amire rá tudta tenni a kezét.

Mindegy, rég volt és már akkor sem volt szép. Lássuk azonban, mi van most. Mit mondott Schmidt Mária tegnapelőtt? (Minden idézet a Pesti Srácokból származik, ne mondják, hogy rosszindulatú vagyok – pedig ha mondanák, nem tévednének).

„A Nyugatról mindenki azt feltételezte, hogy antikommunista alapokon áll, a valóság ugyanakkor az volt, hogy a Nyugat lepaktált a posztkommunistákkal, az ő bebetonozásukkal szereztek hatalmi befolyást Magyarországon. (…) Egyáltalán nem meglepő, hogy azok az újságírók, akik Moszkva legalávalóbb talpnyalóiként szemrebbenés nélkül írták a hatalom által megkövetelt sallangokkal teletűzdelt ideológiai cikkeiket, egy pillanat alatt át tudtak állni a nyugati új tulajdonosok oldalára, hogy onnantól a németországi vagy amerikai véleményeket képviseljék, érdekeket érvényesítsék. Ez azért lehet, mert ezek az emberek nem szuverenista, nemzeti érdekeket képviselnek, azaz az újságírókat kétfelé lehet bontani aszerint, hogy mennyiben képviselik hazájuk függetlenségét, vagy mennyiben állnak a függetlenség ellenségeként más hatalmak szolgálatában. Mint megjegyezte, teljesen felesleges külföldi tartalmakat böngészni, hiszen a külföldi média narratíváját a 444-ből bárki megismerheti.”

Hát, a mindenségit, nem hittem volna, hogy ötvennégy évesen kell Nagy Idők Tanúja legyek, ráértem volna erre a szerepre húsz év múlva is, ahogy illik, de ekkora marhaságot tán csak nem tűrhetek. Kezdjük azzal, hogy a magyar sajtónak az a nemzedéke, amit a főigazgató asszony és bűntársai most be akarnak kenni sárral, távolról sem egységes, nagyobb részt épp nekik dolgozik. Persze, nem is a saját embereikre gondolt „Moszkva talpnyalóiként”, hanem azokra, akik szemben állnak az ő véleményükkel. Akkor is furcsa dolgokat beszél: a 444-nél például csak egyetlen ember dolgozik Uj Péteren kívül, aki akkor is újságot csinált, de ő annyira nem nyalta Moszkva talpát, hogy olyant Schmidt Mária még nem látott. Moszkva talpnyalói nagyrészt már nyugdíjasok vagy elhunytak, aki még a pályán van, az a rendszerváltáskor gyakornok vagy kezdő volt, én ugyan a Monitor rovatot vezettem akkortájt, de az olyan kicsi volt, hogy alig látszott szabad szemmel, és annyi munka járt vele, hogy senki sem irigyelte tőlem évekig.

De ha nagyon kíváncsi lett volna Moszkva egyik talpnyalójára, nem kellett volna messzire mennie érte: ott ült vele szemben a fotelben Stefka István.

Az a Stefka, aki 1972-től 1993-ig volt a Magyar Rádió munkatársa és rovatvezetője, tehát messze a rendszerváltás után sem bocsátották el, mint a pártállam volt emberét, (Schmidt most épp ezt reklamálta), 1977-től a Magyar Televíziónál is dolgozott, onnan sem kellett távoznia a rendszerváltáskor. Ő azt mondja, azért, mert nem nyalta Moszkva talpát.

Nem-e? Tekintsünk pár apróságot. Az első az, hogy 1982-ben kifejezetten belügyi tudósítóként kapott állami kitüntetést az akkori kormánytól, pedig az nem járt akárkinek. 1984-ben megkapta a Szocialista Kultúráért díjat is. 1982-ben írt egy riportkötetet „Hol a haza?” címmel a magyarországi nemzetiségekről, ebből is idéznék:

„Legkiválóbb hagyományaink egyikeként tartjuk számon a Magyar Tanácsköztársaság alkotmányos intézkedését, amely szerint a proletariátus állama a különböző nyelveket beszélő, egyenjogú népek proletariátusának szövetségén alapszik.”

Mostanság nem rajong ennyire a Tanácsköztársaságért, pedig akkor még a nemzetiségpolitika lenini alapjaival is tisztában volt. Mint írta:

„A szocialista rendszerekben – végül is – a lenini nemzetiségi politika alkalmazása van hivatva megoldani a nemzetiségi kérdést. Mindez, persze, azon múlik, milyen határozottsággal, következetességgel tartják be az egyes államok a lenini elveket. Reméljük, az igazi fordulatot a nemzetiségi kérdésben a szocialista integráció fogja meghozni, amikor ez a kérdés már nyílt, őszinte eszmecsere és szoros együttműködés tárgya lesz.”

Egyszóval, Stefka István látott már Moszkva talpát nyaló embert, ha máshol nem, a tükörben. Ehhez képest mit mondott ő?

„A rendszerváltást követően elvárható lett volna a sajtó polarizálása, a Kádár-rendszer ugyanakkor eladta a magyar sajtót. Ennek köszönhetően a posztkommunista elit nemcsak a gazdasági hatalmat, de a sajtó 98 százalékát is megszerezte. A kommunista időben elithelyzetben lévő propagandisták hamar felismerték, hogy az MDF–SZDSZ-paktumnak köszönhetően nem lesz rendszerváltás a magyar sajtóban.”

A sajtót egyedül ő és a hozzá hasonlók akarták polarizálni 1990-ben, mikor jószerével azt sem tudtuk még, mi a parlamenti politizálás: Stefka és a hasonszőrűek viszont nagyon fájlalták, hogy kizuhantak a rendszer végbeléből, és azonnal igyekeztek egy másikba, mármint az új rendszerébe, ahol – szívesen látták őket. Épp arról van szó, hogy a magyar sajtó polarizálása, egymással szembeállítása, radikalizálása, pártpolitikai célok érdekében való gátlástalan használata csak a Stefka Istvánoknak hasznos, ugyanis egy nyílt, viszonylag kollegiális piacon – az 1990-es években még ilyen volt a helyzet – ők képességeik alapján csak valahol a periférián tengenének-lengenének.

De lássuk, a másik jelenlévő, a főigazgató asszony mivel foglakozott a rendszerváltás idején? „Az 1980-as évek végén a Soros Alapítvány pénzügyi támogatásával történelmi kutatásokat végzett.” – írja az életrajza a Wikipédián. Ezzel mostanság nem dicsekszik, tehát azt látjuk, hogy valaki, aki eltitkolja, hogy támogatta a Soros-alapítvány vígan kommunistázgat valakivel, aki annak a rendszernek épp úgy a leghívebb oszlopa volt, mint azóta az összes kormánynak, amihez odafért (csak ő meg ezt tagadja le). Ha 2002 és 2010 között igényt tartottak volna a szolgálataira, lett volna ő újból szocialista is, legalább annyira autentikusan, mit ahogyan most nemzeti.

És a két titkolózó ember beszélgetését az a főszerkesztő vezeti, aki engem nevezett írásban kommunista diverzánsnak, jóllehet a Tolna megyei Fidesz-csoport alapítói közé tartoztam akkor, amikor Stefkáék még vastagon az MSZMP füttyszavára táncoltak.

Hát nem mondom, érdekes lehetett ez a „konferencia”. Pont, mint az Alapos Kalapos teadélutánja, összejöttek az emberek nagyokat mondani, és vigyáztak, hogy el ne röhögjék magukat közben. Nem lehetett kis teljesítmény.

Mindenesetre gondolkodjunk el Huth énrólam alkotott rágalmán (alig pár hete írta a dolgot). Ha ugyanis igaza volna, és kommunista diverzáns volnék, akkor megismerném a többi kommunistát, és elmondhatnám, hogy Stefka még annak is kutyaütő volt. Ha viszont nincs igaza Huthnak és nem vagyok kommunista diverzáns (meg kell jegyeznem: ez a helyzet), akkor mint magánembernek lehet az a véleményem, hogy Stefka még kommunistának is elkötelezett, ám tehetségtelen volt.

Szóval mindenképpen ugyanoda jutunk, akár szaktekintély vagyok a kérdésben, akár nem.

Összegezzük a helyzetet: Stefka nem kommunista, Schmidt Mária nem sorosista, ellenben a Nyugat kommunista és a Kelet szuverenista. Valamint a Kelet támadott a mostani háborúban, tehát a Nyugat az agresszor, és Brüsszel lesz olyan kedves zokszó nélkül finanszírozni szabadságharcunkat az Európai Unió ellen.

Szép a rút és rút a szép: sicc, mocsokba, ködbe szét!

Hallják ezt a piszok nagy csikorgást?

Most fordult meg Hegel, Marx, Engels és Lenin a sírjában, világszerte általános földmozgásokat okozva. Ugyanis ennyi logikátlanságot még haló poraikban sem képesek elviselni.

Csak a födémet csodálom a konferenciateremben.

Ha ezt kibírta leszakadás nélkül, kibír mindent.

Szele Tamás