Mivel most mindenkit a Tatarszkij-gyilkosság érdekel, foglalkozzunk vele kicsit ezeken a hasábokon is. Főleg azért, mert a hazai közönség nagy részének fogalma sincs arról, mi is volt igazából Tatarszkij, mi az a „milblogger”, és miért nincs köze a szó szoros értelmében vett sajtóhoz. Azt nem ígérem viszont hogy meg is oldom az ügyet – egyelőre ahhoz bonyolult, hogy így, a messzeségből ki lehessen bogozni.

Szóval, Vladlen Tatarszkij, polgári nevén Makszim Fomin milblogger volt, ami egy egészen speciális és új orosz foglalkozás. A „milblogger” szó az angol „military blogger”-ből származik, vagyis olyan bloggerről van szó, akinek katonai múltja van és ennek megfelelő témákról ír blogot. Mármint Nyugaton ezt jelenti a kifejezés. Az orosz milblogger inkább a média szabadcsapata, feltétlenül kormányhű, szlavofil, orosz nacionalista, militarista, aki azonban nem okvetlenül hűséges a Védelmi Minisztériumhoz.

Hogyan is lehetne ezt megmagyarázni... szóval, a Kremlnek megvan a maga nagyon alaposan szabályozott, hivatalos médiája, amibe majdnem minden orosz földön megjelenő kiadvány és műsor beletartozik. Ezt közvetlenül irányítják, időnként kikerülnek azok a „metodicskák”, módszertani útmutatók, amelyek útján közlik a szerkesztőségekkel, mivel illik foglalkozniuk és milyen formában. Van ennek egy rosszabb változata is, a „temnyik”, ami már elő is írja, melyik témával kötelező foglalkozni, hogyan, mi módon, és melyiket kell kerülni, mint ördög a szenteltvizet. Ha elő is fordul, hogy valamelyik állami sajtótermék hanyagságból, figyelmetlenségből megsérti a metodicskát vagy a temnyiket, annak következménye van, fejek hullanak, szóval ritka ám az orosz kormánysajtóban az ellenzéki hang.

Csakhogy pont emiatt az olvasható írás is ritka. Steril, fanatikusan kormányhű médiát hoztak létre, ami ellen Putyin részéről semmi kifogás nem merülhet fel, de a népszerűsége... hát, körülbelül olyan, mint nálunk az M1-es híradóé. Van, aki szereti, csak nincsenek sokan az ilyen emberek.

Ezen változtattak a mostani háború során – bár tulajdonképpen már 2014 óta – a milbloggerek, akik elvileg a háború eseményeiről tudósítanak, elvileg függetlenek, de nagyon viszonylagos függetlenség ez: pacifista milblogger nem létezik, ellenzéki sem, és az ukrán sajtó sem igazán ismeri ezt a fogalmat, nem használják ezt a műfajt, az orosz milblogger tulajdonképpen egyfajta állami megbízású médiakalóz, olyan, mint pár száz éve a Karib-tenger privateerjei, akik megbízást kaptak a kormányuktól, hogy fosztogassák azon államok kereskedőhajóit, akikkel az övék hadban állt. Ha angolok voltak, a spanyolokat, ha spanyolok, az angolokat. A zsákmány tíz százaléka a Koronát illette, a többit zsebre vághatták. Más kérdés, hogy a privateerek fénykorának az vetett véget, hogy a háborúk rendszerint véget értek, ők viszont nem akartak felhagyni a többnyire igen jövedelmező üzlettel, volt olyan is, hogy miattuk nem lehetett békét kötni. Például Feketeszakáll (Edward Teach) is privateerként kezdte, aztán önálló pályára lépett, mely azonban rövid ideig tartott.

Tehát az orosz milblogger is úgy működik, mint a karibi pivateer: támogatja a kormányát, uralkodóját, az meg cserébe hagyja pénzt keresni. Ez az orosz milbloggerek esetében nem fosztogatásból származik, hanem hirdetési bevételekből (hej, de ismerős). Esetleg némi készpénz-támogatásról is lehet szó időnként. Nem mellesleg az önálló milbloggerek mentesülnek a metodicska és a temnyik átkától, ellenben ha véletlenül szembefordulnak a Kreml vonalával, annak többnyire kellemetlen következményei lesznek – bár nem minden esetben. Például Sztrelkov-Girkin, a háborús bűnös volt donyecki hadügyminiszter és titkos ügynök (az egyetlen az orosz milblogger-szférában, akinek szörnyű előélete dacára van humora és iróniája, de ez nem menti fel semmilyen felelősség alól) nyíltan kötekedik mindennel és mindenkivel, mégsem esett eddig baja, bár összerúgta már a port a Védelmi Minisztériummal is, Prigozsinnal és a Wagnerrel is.

De térjünk vissza Fomin-Tatarszkijhoz. Ki volt ez az ember? Saját magáról azt írta, nem kevés hamis pátosszal:

„Nekem személy szerint kissé meghasadt a személyiségem. Egyik részem kényelmesen akar élni, nyugodt estéket tölteni a családommal és irodában dolgozni, de amikor az ablakom előtt (a front a házamtól 14 kilométerre van) elkezdenek dörögni a fegyverek, rájövök, hogy kész vagyok mindent eldobni, odarohanni és ott lenni az akció közepén. Nem, nem vagyok beteg. Az a bajom, hogy orosznak születtem. Az orosz eszme – a háború.”

Mielőtt elhinnénk, hogy a fátum és a nagy orosz lélek kergette őt a Hadak Útjára, nézzük csak meg kicsit az előéletét. Tatarszkij 1982-ben született Donyeckben egy bányászcsaládban. Apját „orosz hazafinak” nevezte, és hangsúlyozta, hogy „hazafias szellemben” nevelte:

„Ezért már gyerekként kis disszidens csínyeket műveltem az ukrán órákon. Állandóan próbáltam megzavarni őket, vitatkoztam a tanárokkal, bizonygatva, hogy nincs rájuk szükségünk. Általában ideológiailag elkötelezett voltam. Aztán bányában dolgoztam, üzleteltem, bűnöző lettem és börtönbe kerültem.”

Igen, amikor 2014-ben kitörtek a harcok a Donbásszban, Tatarszkij történetesen épp egy gorlovkai börtönben töltötte büntetését fegyveres bankrablásért (2011-ben 12 év börtönre ítélték). Ezután megszökött onnan, hogy „csatlakozzon a milíciához”. Harcolt mindenféle alakulatoknál, a fronton a „Professzor” becenevet kapta, állítólag olvasottsága miatt (maga a „Vladlen Tatarszkij” név felvétele is tisztelgés Pelevin egyik regénye előtt – de ne feledjük, mégiscsak egy bankrabló tisztelgése).

2016-2017-ben döntött úgy, hogy milblogger lesz. Kisebb oroszbarát csoportoknak írt a VKontakte-n, és saját blogot indított, ahol interjúkat közölt a szeparatistákkal és beszámolókat az összecsapások menetéről. Nem idealizálta a konfliktus résztvevőit, és „orkoknak” nevezte őket (érdekes módon mind a DNK-, mind az ukránbarát erőket):

„A primitív orkoknak egyszerűbb dolgokra van szükségük a boldogsághoz, mint bármilyen modern fegyver. Egyszerűen gyönyörű egyenruhákra van szükségük... pólók, taktikai kesztyűk, amelyeket egy ork sehol sem vesz le, mindenféle színű barett, különféle kokárdákkal, jelvényekkel, kendőkkel, balaklavákkal, arafatki (palesztin kendő), katonai amulettek és borotvált koponyák, fallikus szimbólumok kések, szuronykések formájában, és a felvarrók – különleges büszkeséggel töltik el az orkot! Mindezek birtokában még részegnek is kell lenni! Akkor az ork boldog!”

Ez bizony a függetlenség időszaka, amikor még a milíciák alkoholizmusát is ostorozta:

„A lövészárkokban sokat és istentelenül isznak. A stábokban isznak. A harcjárművek és a tüzérek sokat isznak. Ami elég gyakran tragikus következményekkel jár. És nem csak triviális jellegű sérülésekhez, hanem pozícióvesztésekhez és a feladatok elmulasztásához is. Afganisztánról vagy Szíriáról nem tudok, de Csecsenföldön és a Donbásszban mindkét oldalon belső viszálykodás volt az ital miatt.”

Tatarszkij a „milíciák” motivációját is szentimentalizmus nélkül írta le. Becslése szerint „valamiféle civakodásban egyesültek az új fejedelmeik körül, és kombinálták a fosztogatást és a háborút”.

Ezek az idézetek 2017-ből származnak, amikor Tatarszkij bizonyos szempontból még függetlennek volt mondható, bár akkor is elkötelezett orosz nacionalistának számított. Csak épp nem ment túl jól az üzlet. 2017-ben a blogger úgy döntött, hogy platformot vált, és a gyorsan terjeszkedő Telegramra költözött. Az Ukrajna elleni teljes körű orosz invázió előtt azonban Tatarszkij népszerűsége meglehetősen lokális volt: 2022. február 23-án mintegy 30 ezren voltak feliratkozva a csatornájára. Egy éven belül a közönsége 19-szeresére nőtt.

2022 tavaszán Tatarszkij azt állította, hogy „2021 novemberében” értesült Ukrajna közelgő inváziójáról (ennek valószínűleg semmi köze a valósághoz) és munkához látott. A milbloggert egyre nagyobb nézettségű tévéműsorokba hívták meg, a Russia Today megbízta őt szövegek írásával; a Szolovjov.live csatornán a Rybar oroszbarát katonai Telegram-csatorna szerzőjének, Mihail Zvincsuknak lett a társműsorvezetője a „Rybar elemzése” című műsorban (mellesleg a Rybar is titkosszolgálati médiakreatúra). Tatarszkij már nem firtatta az orkokat és a részegséget. Általánosabb témákra tért át – és elkezdte visszhangozni a hivatalos orosz propagandát.

„Elengedhetetlen az ukrán állam teljes megsemmisítése. Ahogyan most létezik, az „oroszellenes”. Ahhoz, hogy ez az állam más formában létezzen, az ukránokat ki kell gyógyítani a ruszofóbiából és a nacionalizmusból, ahogyan elődeink egykor Németország nagy népét is kigyógyították a démoni Führerből és eszméiből, amelyekkel megfertőzték őket”

2022. szeptember 30-án Vlagyimir Tatarszkij a Kremlben találta magát – a megszállt ukrán területek „Oroszországhoz csatolásának” hivatalos aláírási ünnepségén. „Mindenkit legyőzünk, mindenkit megölünk, mindenkit kirabolunk, akit ki kell rabolni, minden úgy lesz, ahogy nekünk tetszik. Gyerünk, Isten velünk van!” – így foglalta össze az eseményt saját szavaival.

Az oroszbarát katonai távirati csatornák szerzői közül sokakkal ellentétben Vlagyimir Tatarszkij még az elmúlt hónapokban is nagyon optimistán értékelte a fronton kialakult helyzetet. Például még 2022 őszén sem hitt a herszoni ukrán ellentámadás sikerében, majd kijelentette, hogy a helyzet még helyrehozható. Nagyjából ugyanebben az időben kezdte el aktívan bírálni az orosz védelmi minisztériumot, ami miatt Jevgenyij Prigozsinhoz közel álló propagandistának tartották (nyílt konfliktusban állt a Védelmi Minisztériummal).

Ugyanakkor túlzás lenne Tatarszkijt Prigozsin „barátjának” nevezni: a Wagner tulajdonosa időnként bárkit hajlamos támogatni, akinek hasznát látja, és ennek semmi köze a rokonszenvhez vagy ellenszenvhez, Tatarszkij is szerepelt egy ideig a fizetési listáján, a Rybar is, mások is.

Hogy miért robbantották fel ezt a voltaképpen középszerű sajtózsoldost? Erre nehéz választ adni jelen pillanatban, ugyanis valódi haszna senkinek sem volt a halálából. Ukrajnának sem, hiába volt Tatarszkij uszító: ha már milblogger ellen terveztek volna merényletet, az inkább lett volna Sztrelkov-Girkin, akire valóban haragszanak és komoly vérdíjat is tűztek ki a fejére, de a hágai Nemzetközi Bíróság is elítélte, mert felelősnek találta a maláj utasszállító gép lelövéséért, mely még 2014-ben történt. Tatarszkij kis hal volt hozzá képest. A Védelmi Minisztérium akarta így figyelmeztetni a milbloggereket, hogy ne nagyon kritizálják, szétszórtságot okoz az ilyesmi? Meglehet, de nem bizonyos. Esetleg a Kreml ijedt meg attól, hogy az eddig tutujgatott milblogger közösség szó szerint jobbról előzi még Putyint és Medvegyevet, Sojgut, Geraszimovot is? Talán. Esetleg Prigozsin ölette meg, hogy legyen kit gyászolnia? Ez sincs kizárva.

Sok minden lehetséges, de, mint a fenti hevenyészett életrajzból kiderül, sem az orosz sajtót, sem az orosz irodalmat nem érte pótolhatatlan veszteség.

Bankrablóként politizált, bűnözőként tudósított, újságíróként kezelték és darabokban végezte – íme Vladlen Tatarszkij élete egy mondatban.

Szele Tamás